Sajnálatos módon Európában az a fura elképzelés az uralkodó, hogy minden tücsök délen lakik, és minden hangya északon, mikor a valóságban hangyákat és tücsköket mindenütt találunk – fejtegette az uniós válság és annak kezelése körüli félreértéseket minden idők első popsztárrá avanzsált pénzügyminisztere, Janisz Varufakisz nemrégiben egy osztrák csatornának.
„Az történt, hogy Észak és Dél tücskei – vegyük például Észak és Dél bankárait – összefogtak, hogy egy pénzügyi lufit hozzanak létre, ami gazdaggá tette őket, és lehetővé tette, hogy énekeljenek és mulassanak, miközben az északi és déli hangyák egyre nehezebb körülmények között dolgoztak. Amikor a lufi kidurrant, az északi és déli tücskök úgy döntöttek, hogy az egész az északi és a déli hangyák hibájából történt. A legkönnyebben úgy tudták erről az utóbbiakat meggyőzni, hogy az északi hangyákat a déliek ellen uszították, és azt mesélték nekik, hogy Délen csak tücskök élnek. Így keletkeztek az első törésvonalak az EU-ban, az átlagnémet utálja az átlaggörögöt, és az átlaggörög utálja az átlagnémetet.”
(Fotó: EurActiv)
A fabula talán nagyon leegyszerűsítőnek tűnik, pedig az euró- vagy adósságválság okának és kezelésének lényeges elemeire mutat rá, nem véletlen, hogy az El País spanyol napilap egyik legismertebb gazdasági és korrupciós szakírója, Joaquín Estefania cikkében találtunk rá. Spanyolországban ugyanis, ahol egy ingatlanlufi kidurranásával indult, még 2007-ben a válság, az építőipari szektor szürreális felduzzasztását és az égbe szökő árakat is finanszírozó elképesztő hiteleket nagyrészt német bankok állták – a spanyol szektor egyedül képtelen lett volna ennyi hitelt kihelyezni. A bőség éveiben természetesen a bankok mellett az építőipari cégek és politikai elit is jól jártak a vircsafttal, majd a pénzügyi válság nyomán kiderült, hogy nemcsak a gazdasági növekedésnek annyi, de a bankrendszer bedőlése még az államháztartást is veszélybe sodorhatja.
A spanyol közvéleménynek még ideig-óráig be lehetett adni, hogy be kell húznia a nadrágszíjat, vagy úgymond „túlköltekezte magát”, de amikor 2011 táján sorra kezdtek bedőlni a szinte közvetlen politikai felügyelet alatt álló pénztárak, amelyekbe aztán jelentős összegeket kellett pumpálni az európai „mentőcsomagból”, akkor egyre többekben erősödött meg az a gondolat, hogy a pénzügyi szektor és a lakosság érdekei talán mégsem esnek teljesen egybe. A legpimaszabbakban még az is felmerült, hogy a politikusok mintha kevésbé aggódnának az óriási munkanélküliség, az elszegényedő milliók, a kilakoltatottak, az egészségügyi biztosítás vagy segély nélkül maradók sorsáért, mint a felsőbb társadalmi csoportok, köztük a pénzügyi vezetők privilégiumaiért.
Nem csoda, hogy a spanyolok, ahogy a portugálok, de még a franciák is kevésbé terjesztették az adósságválság idején a lusta és adókerülő görög tücskökről szóló sztorikat, és a délieket esszenciálisan kritizáló értelmezéseket. Épp ellentétben Magyarországgal, ahol jobbára gond nélkül átvettük a német sajtóban hemzsegő kliséket, esetleg önigazoló jelleggel is: lám-lám, Athén megérdemli, hogy a körmére nézzenek, hiszen ezek csaltak a költségvetési számaikkal, csak lógatják a lábukat, és még adózni sem akarnak. Igaz, ha magunkba nézünk, el kell ismerni, velünk is előfordulhatott valami ilyesmi, de tanuljunk most a mások kárán – és főleg örüljünk annak, hogy kivételesen úgy érezhetjük, akad nálunk gyengébb láncszem is.
Más okok is hozzájárulhattak ahhoz, hogy itthon nem nagyon próbáltuk megkapargatni az uralkodó narratíva felszínét. Miközben Magyarország a devizahitelek terhe alatt nyögött, sokáig még csak fel sem merült progresszív elitünk részéről, hogy talán mégsem jó ötlet e kiszolgáltatottságban tartani családok százezreit, és hogy a rossz hitelkonstrukciókért valaki másnak is vállalnia kéne a felelősséget a háztartásokon kívül… vagy miközben Magyarországon épp az uniós megszorító csomagokhoz hasonló intézkedéseket vezettek be, és akárcsak e receptekben, fel sem merült, hogy a tehetősebbek, a vagyon és a tőke vállaljon jelentősebb adóterheket… Miközben Magyarországról folyamatosan szivárgott offshore-ba a nemzeti vagyon jelentős része… talán nem is túl meglepő módon, szinte senki sem akadt, aki szolidaritást vállalt volna a görögökkel.
Ma is ódzkodik attól a véleményformáló értelmiség, hogy elismerje, az, amit többnyire a görögöknek nyújtott „mentőövnek” nevezünk, valójában a bankokat tartotta a víz színén. Elsősorban azokat az északi bankokat, amelyek felelőtlenül, bár ahogy korábban írtuk, éveken át busás haszonra szert téve vásároltak állampapírt és helyeztek ki hiteleket Dél-Európába. Az, amit korábban csak néhány kritikus közgazdásztól hallhattunk, ma már konkrét számokkal igazolható: a 2010 májusa és 2014 nyara között kapott 227 milliárd eurós kölcsönből csupán 11%-ot fordítottak a görög állam szükségleteire. Azaz a 227 milliárdos tranzakció lényegében arra szolgált, hogy biztosítsa az eurózóna bankjainak stabilitását abban az átmeneti időszakban, amíg a magánkézben lévő görög, spanyol, portugál stb. állampapírok nagy része gazdát cserélt, és az EKB illetve az uniós intézmények portfóliójába került.
Persze nem nagyon volt más lehetőség, mint menteni a bankokat, csak épp, ha a déli tücskök meséje helyett akkortájt az igazsággal állnak ki az európai döntéshozók, ma sokkal előrébb lennénk.
Egyrészt jóval drasztikusabban átalakíthattuk volna a még mindig sok rizikót rejtő európai bankszektort, és konstruktív vita indulhatott volna a pénzügyi intézmények és a közjó viszonyáról. (Ha végső megmentőként az állam szavatol a bankok mégoly felelőtlen ügyvitele esetén is, nem lehet, hogy két válság között is érdemes lenne jobban a körmükre nézni, például nagyobb transzparenciát elvárni a pénzügyi szektortól?)
Másrészt nem kényszerültünk volna szerte Európában az IMF ideológiai alapozású és kudarcra ítélt receptjeit végrehajtani.
Harmadrészt ma nem lenne olyan szörnyen nehéz dolga Angela Merkelnek és Wolfgang Schäuble pénzügyminiszternek, akik, ha ugyanazokat a számokat nézik, mint mi, nyilván pontosan tudják, hogy a trojka válságkezelése kudarcba fulladt. Ettől még ideológiai okokból, pl. a neoliberális paradigmához való igazodásuk miatt (amelynek szerepéről a válságkezelésben itt írtunk), ragaszkodhatnak ahhoz az elképzelésükhöz, hogy a „megszorítások és a reformok”, azaz a jóléti állam leépítése és a lakosság elszegényítése árán oldják fel az Unió strukturális problémáit.
Úgy is gondolhatják, hogy ha a görögöknek engednek, majd fellázadnak az eddigi forgatókönyv ellen a spanyolok, portugálok, franciák is, és a Sziriza forradalma meg Varufakisz színes ingei az egész német ihletésű gazdaságpolitikai trendet veszélybe sodorhatják. Ki tudja, egyszer talán még az Európai Központi Bank „függetlenségét” és misszióját is megkérdőjelezhetné majd valaki?!
Ugyanakkor, ha tisztességes politikusok, és komolyan veszik a demokratikus alapvetést, bizonyára nagyon kellemetlenül érinti őket, hogy nem viszonyulhatnak nyitottan és jóhiszeműen az újonnan választott görög kormányhoz. Ebben az esetben, úgy képzeljük, ők is vágynának arra, hogy kövessék annak a több száz közgazdásznak a javaslatát, akiknek felhívását mi is közzétettük, hogy „megragadják a lehetőséget, és elmagyarázzák a fenti tényeket világosan és őszintén saját polgáraiknak”.
Többek között azt, hogy a görög államadósság visszafizetése gyakorlatilag lehetetlen, és az eurózóna államai közt szétosztva hosszú távon nem is túl jelentős teher. Hogy az államadósság nem olyan, mint egy háztartás adóssága, vagy a szomszédnak adott kölcsön, ezért visszafizetésének szabályai is mások. Hogy miközben a görög adósság átütemezése, majd elengedése nem járna különösebb negatív következményekkel az európai adófizetők számára, új esélyt adna a görögöknek, és egyúttal az egész térségnek is.
Ha mindezt szeretnék is megtenni Angela Merkelék, a legnehezebb az lenne egy ilyen nyílt lapos játszmában, hogy azt is el kellene ismerniük, éveken át félrevezették a saját választóikat. Elhitették velük, hogy a tét a déli tücskök megnevelése, egy nagy Összeurópai Hangyatanfolyam, holott a valóságban bankokat mentettek, és jobbára a tücskök érdekeit képviselték. Már évekkel korábban is, amikor Schröder úr, a kancellári székből egyenesen a Gazpromhoz igazoló, Putyin fülébe muzsikáló Főtücsök meghirdette a német hangyák elleni harcot, és úgy kovácsolt relatív előnyt uniós partnereivel szemben, hogy elszegényítette a német lakosság jelentős részét, visszafogta a béreket és az állami beruházásokat.
Az Angela Merkel kormányzása alatt mérsékelt, de hasonlóan kevéssé kooperatív előnyszerzés eredményeképp Németország az eurózóna más tagjainak kárára javított saját számain (termelékenység, kereskedelmi mérleg, versenyképesség stb.). És miközben az így keletkezett egyenlőtlenségekből szerte Európában a tücskök profitáltak, éveken át győzködték a hangyákat arról, hogy az önmegtartóztatásnak meglesz a gyümölcse. Mi sem érthetőbb, hogy amikor több évnyi erőfeszítés és áldozat után azt mondták a németeknek, hogy most pedig lusta és csaló görögöket fogunk menteni a ti spórolt pénzetekből, akkor nem fogadták a hírt kitörő lelkesedéssel.
Még meredekebb feladat lenne ma, 2015 februárjában kiállni, és elmagyarázni, hogy rosszul meséltük el nektek a Nagy Adósságválság meséjét. Mi tagadás, mi sem lennénk Angela Merkel helyében, és érthető, hogy Schäuble úr olyan savanyú arcot vág Varufakisz oldalán.
Könnyen lehet, hogy a Sziriza nem tudja majd megvalósítani elképzeléseit, és lendülete megtörik az európai partnerek hajthatatlanságán, de nehéz tagadni, hogy a paradigmaváltást alapozó tételek igazsága és a remény ma az ő oldalukon áll. Nem csoda, ha az ihletett görög pénzügyminiszter Dylan Thomast idéz, mint ebben a január 26-án, választási győzelmük másnapján kelt blogbejegyzésben:
„…Görögország ma a szolidaritás üzenetét küldte kontinensünk északi, keleti és nyugati részei felé. Az egyszerű üzenet lényege az, hogy a válság tagadása, a büntetés és az ujjal mutogatás ideje lejárt. Eljött az ideje, hogy új erőre keljenek a szabadság, a racionalitás, a demokratikus processzus és az igazság eszméi, azon a kontinensen, amely kitalálta őket.
Ma a görög demokrácia úgy döntött, hogy nem lép át csendben az éjszakába.
A görög demokrácia úgy döntött, hogy fellázad az agonizáló fény ellen.
Amint kézhez vettük demokratikus felhatalmazásunkat, felhívjuk Európa és az egész világ népét, hogy csatlakozzon hozzánk egy fenntartható és szolidáris bőség uralmáért.”
A fabulagyártás, a költészet vagy a lelkesedés persze nem elegendő a politikai győzelmekhez, és az erőviszonyok mai alakulása nem igazán kedvez a Szirizának. Még az sem biztos, hogy lesz idejük arra, hogy kritizálhassuk őket - a szélsőséges koalíciós partner, az Oroszországhoz való viszonyulásuk vagy a jövendő belpolitikai döntések miatt. Viszont, ha kapnak még esélyt, küzdelmük, erejük szerint, a legnemesebbekért fontos tapasztalatokkal szolgálhat mindnyájunk számára, akik szeretnénk, hogy az európai hangyák perspektívái hosszabb távon jobban alakuljanak.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.