Néhány nappal ezelőtt röppent fel a hír, hogy egy Ortutay Gyula nevét viselő szegedi kollégiumot át akarnak keresztelni azzal az indoklással, hogy a névadó a kommunista diktatúra kiépítésének és működtetésének aktív részese volt. Hamarosan meg is jött a viszontválasz, hogy ez teljességgel érthetetlen döntés, mivel egy világhírű magyar néprajztudósról van szó, így méltatlan lenne a név elvétele. A helyzet legalább annyi tanulsággal szolgál, mint Ortutay Gyula életpályája, amely - ahogy szokás mondani a magyar glóbuszon - bővelkedett ellentmondásokban. Első körben tekintsük át e viharos huszadik századi tudósi és politikusi karrier legfőbb állomásait, majd mérlegeljük érdemes-e egy közintézmény, illetve konkrétan egy szegedi kollégium arra, hogy Ortutay neve álljon a homlokzatán. Ha a válaszunk esetlegesen nem, akkor is fontos tovább töprengenünk, mivel az életút bizonyos szakaszai magukban rejtik a megoldást. Papp István történész írása.
Ortutay Gyula Szabadkán született 1910-ben, de középiskolai tanulmányait már a szegedi piaristáknál végezte, hiszen édesapja Móra Ferenc városában dolgozott, mint újságíró. Egyetemi évei alatt a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumában vállalt aktív közéleti szerepet, hogy kikkel és pontosan mit is, arra még visszatérünk. Közel került a kor egyik legjelentősebb ellenzéki eszmeáramlatához, a népi mozgalomhoz, de mégsem vált belőle népi író, ő másként kutatta a falut, mint Kovács Imre vagy Szabó Zoltán. Magyar – latin – ógörög szakos tanári diplomával a zsebében a néprajz tudósává vált, ami logikus döntésnek tűnt, hiszen ezekben az években emelkedett a honi etnográfia a nemzeti tudomány rangjává. A magyar identitás formálásában kulcsszerepet szántak a néprajznak a korszak kultúrpolitikájának irányítói, s a fiatal Ortutay több jelentős és népszerű művel járult hozzá a paraszti kultúra megismertetéséhez (Magyar népismeret, 1937; Parasztságunk élete, 1937; Kis magyar néprajz, 1940; A magyar népművészet, 1941). „Tutus”-t, ahogyan barátai és tanítványai becézték, bár szerették a népiek, de ő még sem került be a mozgalom fő áramába, valószínűleg nem függetlenül attól, hogy szenvedélyesen és mélyen gyűlölték egymást Erdei Ferenccel.
Hamarosan a kommunista eszmék felé fordult, úgy hogy közben a Magyar Rádió irodalmi osztályának második embereként szolgált Cs. Szabó László mögött. S bármilyen valószínűtlennek is tűnik, az egyre inkább balra tolódó fiatal néprajztudós őszinte rajongással fordult a Rádiót és a Távirati irodát igazgató, Gömbös Gyulával jó barátságot ápoló belügyminiszter, Kozma Miklós felé, házitanítóként is nevelte gyermekeit. Volt a személyiségében valami különös labilitás, mert mintha apafiguraként tisztelte volna Kozma mellett később Rákosi Mátyást is. A második világháború vége előtt már kommunista szimpatizánsként lépett be a Független Kisgazdapártba, s 1945-től egy öt éves ciklust kihagyva haláláig a parlament tagja maradt.
A német megszállás után lemondott a Rádiónál betöltött pozíciójáról és Bajcsy-Zsilinszky Endrével együttműködve bekapcsolódott az antifasiszta ellenállásba, ifjúsági csoportok, így a Görgey-zászlóalj szervezésében segédkezett. Ám életének ebből a korszakából mégsem ez a legnevezetesebb esemény, hanem a tragikus sorsú költő barát, Radnóti Miklós megrendítő emberi gesztusa. Mintahogyan azt mindenki ismeri, aki tanult magyar irodalmat e hazában a szerbiai rézbányákból a halálba menetelő Radnóti azzal bízta az meg utolsó verseit tartalmazó Bori notesz megtalálóját, hogy azt Ortutay Gyulának jutassa el. A címzett maga is jelen volt az abdai tömegsír exhumálásakor, alighanem ez a szerepe maradt meg leginkább az utókor emlékezetében.
1945-ben elnökként tér vissza a Rádióba és beleveti magát a pártpolitikába is: az FKGP-n belül a kommunista hatalmi törekvéseket hűen támogató, ún. O-csoport egyik névadója Oltványi Imrével együtt. Tulajdonképpen a véletlen emelte a nagypolitika színpadára: Keresztury Dezső lemondása után sokat vitatkoztak a parasztpártiak és a kommunisták, hogy ki legyen a következő vallás- és közoktatásügyi miniszter. Miután sem Illyés, sem Tamási Áron nem vállalta, Szabó Zoltánt pedig személyesen Rákosi Mátyás ellenezte, úgy döntöttek, hogy tárcákat cserélnek, így lehetett az MKP óhajának megfelelően a katolikus Ortutay Gyula a VKM vezetője. 1950 februárjáig maradt a helyén, s ő terjesztette be 1948 kora nyarán az iskolák államosításáról szóló törvényt, amelyet Eötvös József életművel mérhető reformnak gondolt, holott az egész egyszerűen a kommunista diktatúra kiépítése útjában álló egyházak megroppantását célozta. A következő évben pedig megszűnt a fakultatív vallásoktatás is, látványosan háttérbe szorult a vallásszabadság, s elkezdődött az egyházi elit és a papság üldözése. Olyan emblematikus események jelezték ezt, mint a Mindszenty- és az Ordass-per, illetve Ravasz László lemondatása. Ortutay nem első számú, de befolyásos szereplője ezeknek a döntéseknek, a minisztériumi apparátus irányítójaként elvégezte a rá háruló hivatali munkát.
A miniszteri bársonyszékből való távozásával nem lépett le Ortutay Gyula a politika színpadáról, sőt 1949 februárjában nyerte el igazán a testre szabott szerepet. Ekkor alakult meg a Magyar Függetlenségi Népfront, amelynek Országos Tanácsába a néprajzprofesszor is bekerült. A Népfrontot Rákosi Mátyás a pártok elhalásának utolsó fokaként jellemezte, s itt az abszolút megbízható társutas politikusok kaptak helyet. Az 1954-ben Nagy Imre által Hazafias Népfrontként (HNF) felélesztett szervezet a forradalom leverését követően kapta meg igazi helyét a politikai rendszerben: a kádári konszolidáció során a pluralizmus halvány álcáját kínálta, valójában a rendszert támogatni hajlandó egykori koalíciós pártok politikusainak adott helyet, így például Barcs Sándornak, Darvas Józsefnek vagy Kisházi Ödönnek. Ők Ortutay Gyulával egyetemben komoly szolgálatot tettek Kádár Jánosnak azzal, hogy 1958-as választásokon valamiféle pluralitás látszatát kölcsönzik a szavazásnak. A HNF adminisztratív irányítást jelentő főtitkári posztját 1957-től 1964-ig töltötte be Ortutay, ezt követőn 1978-as haláláig alelnök maradt. Húsz évig vett részt a kollektív államfői testület, az Elnöki Tanács munkájában. Kissé vulgárisan szólva élete végéig „megbízható elvtárs” maradt, aki formálisan pártonkívüliként is ragyogóan szolgálta, mint vezető értelmiségi a Kádár-rendszer ideológiai céljait. Nem mellesleg ugyancsak a megtorlás időszakában volt hat évig az Eötvös Lóránd Tudományegyetem rektora, több tanár kollégát és hallgatót távolított el a forradalomban játszott szerepe miatt. Megítélését jól tükrözi, hogy születésének centenáriumán végül nem állították fel szobrát a bölcsészkari Trefort-kertben.
Kérdés ezek után, hogy dicstelen politikai szereplésén túl mivel gazdagította a magyar néprajztudományt? 1946-tól volt az ELTE-n a néprajz professzora, 1949-től szerkesztette a Etnographia című fontos szakmai folyóiratot, és készséggel vállalta a tudományon belüli sztálinista fordulat levezénylését, legyen szó a Magyar Néprajzi Társaságról, illetve a múzeumok és egyetemek világáról. Ugyanakkor 1967-ben széleskörű kapcsolatrendszere révén elérte, hogy a Magyar Tudományos Akadémián belül önálló Néprajzi Kutatócsoport alakuljon, a mai Néprajzi Intézet elődje. Tovább folytatta saját szakmai karrierjének építését, s valóban nemzetközi hírű népmese kutatóvá vált, ezt minden másnál jobban kifejezésre jutatta az 1972-ben elnyert Herder-díja. A széles hazai közvélemény pedig Balassa Ivánnal közösen írt Magyar néprajz című összefoglalójáról ismerhette meg a nevét. Élete végén főszerkesztőként felügyelte az öt kötetben napvilágot látott Néprajzi Lexikon szerkesztési munkálatait, amely a késő Kádár-kori magyar tudományosság fontos szakmai teljesítménye volt.
Ezek után joggal kérdezheti a kedves olvasó, maradt-e megválaszolatlan kérdés Ortutay Gyulával kapcsolatban? Hiszen a kommunista diktatúra kiépítésében, fenntartásában és működtetésében vállalt aktív és jelentős szerepe nem vitatható, akár meggyőződésből, akár gyávaságból, akár karrierizmusból, akár mindháromból egyszerre tette, amit tett. Mégis érdemes egy kicsit töprengenünk azon, hogy miért is nevezhettek el róla éppen Szegeden egy egyetemi kollégiumot. Ez alighanem életútjának legkorábbi szakaszával magyarázható. Mint már említettem, 1930-ban alapító tagja volt a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának (SZFMK). Ez az ifjú értelmiségi társaság mély elégedetlenséggel szemlélte azt a szociális nyomort és kilátástalanságot, amely a város körüli falvakat és tanyákat jellemezte. Konkrét kiszállásokra, falukutatásra is vállalkoztak, majd megpróbálták átültetni hazai földre az ún. agrársettlement gondolatát. Ez a szociális modell eredetileg Angliában, munkások lakta nagyvárosi kerületekben született. Olyan „szolgáltató” házat jelentett, amelynek keretében egy helyen orvosi ellátást, jogi tanácsadást, közigazgatási ügyekben való támogatást, gazdálkodási kérdésekben segítséget kaphattak az oda fordulók, valamint színműveket, filmeket tekinthettek meg, könyveket és újságokat, folyóiratokat olvashattak. A brit konzervatív szociálpolitika fontos eszközének számított a settlement, vagyis szociális telep, de a 30-as évek nem éppen reformbarát légkörében nagyon bátor próbálkozás volt ennek a modellnek a hazai földre való átszabása. Olyan fiatalok jöttek az SZFMK kebelében össze, mint Radnóti Miklós költő, Buday György grafikus és fametsző, Berczeli Anzelm Károly műfordító, Gáspár Zoltán közgazdász, Erdei Ferenc szociológus, Tolnai Gábor irodalomtörténész, Tomori Viola és Reitzer Béla szociológusok, s e körhöz kapcsolódott Bibó István is. A fiatalok munkáját támogatta a neves piarista szerzetes-tanár, Sík Sándor, „a legszögedibb szögedi”, vagyis a néprajzkutató, Bálint Sándor és a helyi egyetemen tanító etnológus, id. Bibó István.
A névsor szép bizonyítéka annak, hogy nem csupa vita, hanem összefogás is volt népiek és urbánusok között. Fontos hangsúlyoznunk, hogy nem csupán nemes népi baloldali, hanem nemes urbánus baloldali hagyomány is létezik, s e két tradíció öltött testet a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumában, akármerre is ágaztak később az utak. S ha nem sebeket ütni, hanem sebeket gyógyítani szeretnénk, akkor sosem szabad felednünk, hogy e két hagyomány a magyar demokratikus gondolat és nemzeti történelem integráns és kiszakíthatatlan részét képezi. Alighanem valami ilyesmi szándék vezethette az Ortutay Gyula Kollégium hajdani névadóit is.
Mi következik mindebből? Vagy tudomásul vesszük a tényt, hogy egy kollégium továbbra is viseli Ortutay Gyula nevét kifejezetten olyan városban, amelyhez személyesen is kötődik Alighanem ez lenne a legjobb megoldás. Ha még sem így történne, akkor érdemes lenne Reitzer Béla, Tomori Viola, Buday György, Sík Sándor vagy Bibó István nevét felvennie a kollégiumnak, hogy e képpen is tisztelegjünk a magyar baloldal eme sajnálatos módon elfeledett szép hagyománya előtt.
Papp István
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.