Lévén, hogy a Németország és Ausztria felé tartó vándorlási útvonalak közül a Törökország-Bulgária-Szerbia-Magyarország tengely a leggyakrabban használt, a magyar-szerb határra tervezett kerítés – a török-bolgár határon lévővel együtt – egy olyan Európát hoz létre, amely inkább hasonlít egy akadálypályára, mint a szabadság otthonára.
Európa: egy 3000 kilométeres akadálypálya
A Törökország és Németország közötti távolság megközelítőleg 3000 km. Senki számára nem titok, hogy a török-bolgár határon átlépő menekültek nagyrészt olyan országok felé tartanak, mint Németország és Ausztria. Ugyanez igaz a magyar-szerb határon átlépőkre is. Orbán Viktor magyar miniszterelnök döntése a kerítés megépítéséről tehát értelmetlen. Csak annyit kellene tennie, hogy szemet huny és átengedi Magyarország területén azokat az embereket, akik a centrumországokba tartanak, és így csökkenti azok számát, akik itt nyújtanak be menedékkérelmet. Orbán azonban attól fél, ha így tesz, európai szankciók következnek. A politikai, és közvetetten gazdasági költség, amelyet az európai periféria országai fizetnek, ha tovább engedik a centrumállamok felé tartó migrációt, sokkal nagyobb, mint a határok embertelen lezárásából származó károk. Bulgáriában, például, minket gyakran figyelmeztet Németország, hogy a befektetések mértéke arányos a határőrzés minőségével. Ebben az esetben a tőke az igazi határőr. Hasonló módon, amint Európa kiejtette a szankciók kifejezést, Orbán egyből visszalépett attól a tervétől, hogy megszakítsa a dublini egyezmények nyomán visszaküldött migránsok fogadását[1]. Gyakorlatban tehát nincs ellentmondás Orbán falépítési szándékai és az EU apartheidszerű gyakorlatai között, és ez most és mindörökre érdemes megjegyeznünk.
Az Európai Bizottság ennek fényében végre felvállalhatná, hogy a bolgár és a magyar kormány által tett lépések szerves részei egy szélesebb európai stratégiának azok ellen, akik menedéket keresnek a kontinensen. Orbán legújabb drasztikus döntése lényegében teljesen összhangban van azzal az unión belüli konszenzussal, miszerint a migránsokat változatos taktikákkal kell távol tartani: visszatoloncolásokkal, erősödő erőszakkal, szélsőséges szegénységgel, valamint olyan programokkal, amelyek az önkéntes visszatérést segítik elő. Ami most a szemünk előtt zajlik, az nem Orbán hősies gesztusa a magyar polgárok védelmében. És nem egy dühös EB-t látunk, amely neheztel erre a gesztusra. A dolog úgy áll, hogyannak, ami körbeesz minket, a migránsokat érintő rögeszme a szervezőelve.
A rögeszme
Vázlatosan szólva, az 1980-as és korai 2000-es évek közötti időszak migráns-rögeszméjét az a kényszeres szükséglet határozta meg, hogy azonosítsuk a népvándorlás „objektív” okait. Önkéntes vagy pedig kényszerített vándorlás-e? Gazdasági vagy politikai? Manapság ez a kategorizáló rögeszme egy új nézőpontba csapott át. Létezik egy folytonos szükséglet arra, hogy meggyőzzük magunkat, azokat a személyeket, akik átlépik a kontinens határait, „szubjektív gazdasági okok” vezérlik, nem pedig a politikai üldöztetéstől való „objektív félelem”. Vagyis hogy gazdasági migránsok ők és nem menekültek.
Gondoljunk csak azokra az előfeltevésekre, amelyekre az egész magyar bevándorlásellenes kampány épül. A szerb-magyar határra tervezett fal azért épül, mert szükség van Magyarország „illegális” migrásokkal szembeni megóvására. (Az európai migrációkezelési politikai gyakorlat az illegálist általában gazdasági bevándorlóra fordítja.) Orbán szavaival élve, Magyarország rendelkezik azzal a képességgel, hogy megkülönböztesse az életveszélytől menekülőket a gazdasági bevándorlóktól, de Európát jelenleg az utóbbi kategória veszélyezteti. Csakhogy, miközben azzal áltatjuk magunkat, hogy képesek vagyunk különbséget tenni ezek között, a kerítés valójában mindenkit egyformán rekeszt ki. Olyan intelligens falat (még) nem találtunk ki, amely meg tudná különböztetni azokat, akik az IMF/Világbank által erőltetett strukturális átalakítások miatt menekülnek, azoktól, akik az ISIS típusú fejvadászok és nemi erőszakolók elől.
A nemzeti konzultáció is ezt az önhitegető, önmeggyőző politikai megközelítést követi. Orbán levelében ezt olvashatjuk: „A megélhetési bevándorlók törvénytelenül lépik át a határt, és miközben menekültnek állítják be magukat, valójában a szociális juttatásokért és a munkalehetőségért jönnek.” François Crépeau ENSZ-hivatalnok hasonló módon gondolkodik a migrációról. Közvetlenül az áprilisi Földközi-tengeri tragédia után tett különbséget az áldozatok között hasonló módon. A csalás, a szélhámoskodás mindig alapfeltevés, amikor a „kívül” kerül szóba, függetlenül attól, hogy a „kívül” az olykor „belülről” jön, például az uniós tagállamokból érkező ‘jóléti turisták’ esetében.
A menekültek és „megélhetési” migránsok közötti különbségtétel lényeges szerepet játszik abban, ahogy Európa a „külvilághoz”, a külvilágnak a „fölöslegéhez” viszonyul. Ez a kettéválasztás alakítja jórészt a politikai küzdelmet is. Egyrészt, megnevezi azokat az embereket, akik átléphetik a határt, és maradhatnak, és ez a megnevezési gesztus nem választható el a jelenlegi hatalmi konfigurációkba ágyazott konkrét osztályviszonyoktól. Vagyis szorosan kötődik ahhoz a módhoz, ahogyan a termelési és az elosztási folyamat zajlik, illetve azokhoz a mechanizmusokhoz, amelyeken keresztül a termelési-elosztási folyamat „emberi fölöslege” rasszizálódik. Másodsorban, ez a kettéválasztás hozza létre azt a mezőt, amelyen belül a különböző migránskategóriák között verseny hozható létre (például azáltal, hogy ki lesz menekültként, és ki lesz jóléti turistaként kategorizálva), így azok különbözőképpen integrálódnak a jogrendszerbe, munkaerőpiacba, egészségügyi ellátórendszerbe és az összeomló jóléti államba. Azáltal, hogy a különbségtétel lehetőséget ad a „belső” (nemzeti) és „külső” (idegen) munkaerő szétválasztására, egyúttal csökkenti is a munkavállalók érdekérvényesítési mozgalmait.
Ám ez a különbségtétel folytonosan újratermelődik, még a bevándorláspárti hangok között is. Baloldaliak és liberálisok gyakran a humanitárius beidegződéseikkel reagálnak a fellépő helyzetre. Ellenzik az „Európa-erőd” koncepcióját (ahogy mindannyiunknak kellene), és azzal érvelnek, Európának inkább biztonságos folyosókat kellene biztosítania az üldöztetés elől menekülőknek. A baloldaliak álláspontja ellenzi (1) Líbia militarizációját, amely végső soron még több halált eredményezne, és (2) az offshore menekült-terek létrehozását is, amely csupán az erősek áthelyezését hozná. Ehelyett a mozgás szabadságát hirdetik, és olyan humanitárius hajókat szeretnének, amelyek garantálnák a biztonságos utazást. Bár ez a perspektíva nem szükségszerűen használja a „valódi” és „kamu” menekültek kettéosztását, de mint aki sok időt töltött el migrációval foglalkozó politikai mozgalmak megfigyelésével, állíthatom, hogy a mindennapi gyakorlatban, ez a megkülönböztetés tudattalanul itt is jelen van. Még akkor is, amikor ezek a hangok a humanitárius és biztonságpolitikai megfontolások összekapcsolása ellen érvelnek, gyakran esnek bele a legális/illegális fogalmak használatába, javaslataik pedig ekképp az illegalizálás helyett legalizálást, a biztonság-központúság helyett a mozgás szabadságának előtérbe helyezését írják elő. Nem veszik figyelembe azonban sem az Európán belüli óriási mértékű rasszimust, mely a legalizálás megoldásjellegét szünteti meg, illetve azt sem, hogy a humanitárius aggódás csak a mozgásra képesekre korlátozódik. A baloldali mozgalmak legnagyobb ellensége azonban a mozgás képességének hiánya.
A liberálisok pedig úgy gondolnak a migránsokra mint értéket termelőkre vagy nem termelőkre. Ez jött a felszínre például 2013-ban, egy évvel azelőtt, hogy a brit munkaerőpiacot megnyitották a román és bolgár munkavállalók előtt, amikor David Cameron mozgás szabadságának korlátozására irányuló javaslatát keményen kritizálták a liberális gondolkodók. A kritika mögötti elképzelés az volt, hogy a migránsok valójában többet termelnek a gazdaságunknak, több adót fizetnek, mint amennyi pénzt kivesznek a rendszerből. Ez a vita gyakorlatilag berekeszti a politikai elnyomás elől menekülők és a gazdasági lehetőségek hiánya miatt menekülők közötti megkülönböztetést a piaci szempontokba. A már idézett François Crépeau például „tiszta munkaerőpiacot” javasol(vagyis a szürke gazdaság elleni küzdelmet), és ezáltal a nem legális munkalehetőségek migránsokat vonzó erejének felszámolásást. Ez szerinte az illegális migránsok védelmét szolgálja. Itt is, ismételten, a kiindulópont a piac.
Látszólag Orbán álláspontja szembemegy mindkét említett megközelítéssel, hiszen ő valamilyen „nemzeti” munkaerő-piacról fantáziál, amelyet menekülteknek öltözött gazdasági bevándorlók akarnak kiszipolyozni.
Szóval, hogy röviden összefoglaljuk: a mainstream baloldali álláspont nem tesz elméletben különbséget menekült és gazdasági migráns között, ám a gyakorlatban mégis megteszi, érezhető politikai következményekkel. A liberális álláspont különbséget tesz annak érdekében, hogy „tisztán” tartsa a piacot, és hogy a „hasznos” termelők ezáltal viszonylagos védelemben tudjanak dolgozni . Persze eközben nem veszi észre a neoliberalizmoson belüli folyamatokat, például a kvázi-proletarizálódási mechanizmusokat, vagyis a tőkefelhalmozás azon folyamatait, amelyek egyre több munkavállalót kényszerítenek a szürke gazdaságba. A harmadik, azaz az orbáni álláspont szerint nincsenek is menedékkérők, csak álruhás megélhetési bevándorlók, és egy nemzeti munkaerőpiacról álmodozik, amelyben a kívülről érkezők csak szolgák lehetnek. (Orbán egyik javaslata például az, hogy a bevándorlók maguk fizessenek az ittmaradásukért, úgy, hogy közben ez nem járna munkavállalói engedéllyel.)
Hogyan vált a szélhámosság elválaszthatatlanná a migrációtól?
A gazdasági és politikai migránsok megkülönböztetése egy másik, nagyobb megkülönböztetésbe tagolódik bele, mégpedig a kapitalista társadalmak egyik legnagyobb strukturális felosztásába, a politikai és a gazdasági szféra kettéválasztásába. Ez a felosztás, ahogy arra sokan rámutattak, gyakorlatilag megkülönbözteti, hogy hogyan gondolkodunk a gazdasági kényszerítésről és a politikai kényszerítésről. És ezt látjuk a migráció kérdésében is. Gondoljunk csak Orbánra, aki szerint nekünk, európaiaknak menedéket kell adnunk az őrült diktátorok elől menekülőknek, de amikor a piaci viszonyok miatt menekülőkről van szó, nincsen kötelezettségünk. A piac ellenőrizhetetlen, így semmilyen morális vagy politikai felelősségünk nincs, amikor a piac által fölöslegessé tett embertömegekről van szó.
Történelmi szempontból a menekütek és gazdasági migránsok kettéválasztása a második világháború utánra tehető, amikor az ENSZ Menekültügyi Főbiztosának hatáskörébe került az előbbi kategória, míg az utóbbi a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) hatáskörébe. Az egyik intézmény tehát a „politikai”, a másik pedig a „gazdasági” aspektus kérdését kapta meg. Nagyon lerövidített történet ez, de gyakorlatban mindenképp megmutatja, hogy a politikai és gazdasági közötti szétválasztás a nemzetközi szervezetek intézményi struktúráiba is beépült. És bár megegyezhetünk abban, hogy ez a szétválasztás mesterséges és hamis, mindazonáltal azóta is ez a küzdelmek középpontja, ekörül mozdulnak meg a szereplők, hogy támadják vagy megvédjék azt. És most is egy ilyen történelmi pillanatban vagyunk.
Orbán látszólag illiberális migrációs politikája valójában egy nagyon is liberális logikán alapszik, mégpedig a politikai és gazdasági szférák megkülönböztetésén. A migráció területén ez úgy fordítható le, hogy az európaiaknak nincs morális felelősségük az ellenőrizhetetlen piac kicsapongásaival kapcsolatban. Viszont ahol a piac nem ellenőrizhető, ott a piac által generált fölösleget/többletet minden áron kontrollálni kell. A migráns-kategóriák sokszorozásával – jóléti turista, maffia-koldus, stb. – pontosan ezt a kontrollt lehet elérni. A kategóriák folyamatos sokszorozása ugyanis a munkaerő végtelenségig történő felaprításához járul hozzá, és így az elnyomott kategóriák önszerveződését lehetetleníti el.
Raia Apostolova
---------
[1] A dublini egyezmények értelmében a menedékkérőket visszatérítik abba a tagállamba, ahol először beléptek (vagyis az első hivatalos menedékkérelmüket leadták). Ez megakadályozza a menedékkérők stabil mozgását a periféria országaiból, mint például Magyarország, a centrumba, például Németországba.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.