Mi lesz veled, Európai Unió? Új sorozat indul a Mércén – Brüsszel +/-

Mi lesz veled, Európai Unió? Új sorozat indul a Mércén – Brüsszel +/-

Talán sosem hallottunk és olvastunk annyit az Európai Unióról, mint az utóbbi hónapokban, és talán sosem volt ennyire nehezen átlátható, mi közünk is van az EU-hoz. Mi az, amit meghatározhat a mi életünkben az európai politika? Milyen előnyöket, lehetőségeket és milyen kockázatokat tartogat a számunkra? Hogyan befolyásolhatja a magyarországi politikai-gazdasági-társadalmi viszonyokat az uniós tagság, és a milyen eszközökkel rendelkeznek az uniós politikák meghatározására a hazai szereplők? Az EU ma sokak szerint válaszúton áll, ha ez valóban így van, melyek az előtte álló alternatívák, és nekünk, állampolgárként milyen esélyünk van alakítani ezeket?

brusszelpm-v2-anim.gif

Nem válhat az normálissá, hogy a “kinek a rokona?” fontosabb, mint a “jól csinálja”

Nem válhat az normálissá, hogy a “kinek a rokona?” fontosabb, mint a “jól csinálja”

Ha akár csak öt évvel ezelőtt történik meg az, hogy miután a magyar fogathajtó válogatott szövetségi kapitánya nyilvánosan kritizálta Mészáros Lőrinc sportberuházását, egy államtitkár megfenyegette őt, végül kirúgták, óriási politikai balhé lett volna belőle. Ma egy mínuszos hír, ez pedig óriási probléma. Egyszerűen nem szokhatunk hozzá, hogy ilyenek történnek, mert ez nem normális, és nem csupán nem normális, hanem óriási problémákat okozhat az ilyen mentalitás.

d_kom20140317006-1024x576.jpg

2018 tétje az, hogy lesz-e parlamenti többsége a Fidesznek

2018 tétje az, hogy lesz-e parlamenti többsége a Fidesznek

Gyurcsány Ferenctől Vona Gáborig mindenkitől azt halljuk, hogy az ellenzéki pártok célja a kormányváltás. De ki hiszi el ezt ezeknek a pártoknak? Vajon hányan akarnák igazán, hogy Vona Gábor vagy Gyurcsány Ferenc vezesse az országot? Ez a centrális erőtér logikája, és ezt kell meghaladni akkor, ha változást akarunk elérni a 2018-as választásokkal. Márpedig lehet változást elérni, ha hiszünk benne. Akkor leverhetjük a Fidesz pökhendiségét, kontrollt gyakorolhatunk a kormányzásuk fölött, és 50 százalékos parlamenti többség alá szoríthatjuk a kormánypártot.

ulesterem.jpg

Brüsszeltől védjük, Moszkvának eladjuk a szuverenitásunkat

Brüsszeltől védjük, Moszkvának eladjuk a szuverenitásunkat

Elkaszálta a Nemzeti Választási Bizottság (NVB) az LMP mind az öt Paks 2-ről szóló népszavazási kérdését. Csoda lett volna, ha átmegy bármelyik: nyilvánvalóvá vált az elmúlt években, hogy Magyarországon csak akkor lesz népszavazás, ha a kormány azt szeretné. Most viszont az is teljesen világossá vált, hogy az EU is hajlandó szemet hunyni egy komoly ügy felett is, ha a politikai és a gazdasági érdekek úgy kívánják. Ennek egyedül az oroszok és a velük cinkos magyar elit örülhetnek.

putyin-orban1-1-1024x576.jpg

Forrás: 24.hu

Legkésőbb a teljesen abszurd, jogi szempontból több, mint kérdéses kvótanépszavazásnál eshetett le mindenkinek, hogy az NVB-n az a népszavazási kezdeményezés megy át, amelyikre a politikai vezetés is rábólint. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem rektoraként is tevékenykedő NVB-elnök Patyi András és a politikai alapon feltöltött Bizottság megbízhatóan kiszolgálja a politikai akaratot.

Lényegében mindegy, hogy Patyi Andrásék hol találtak fogást az LMP kérdésein, garantálható volt, hogy valahol fognak. Patyi most a kérdések egyértelműségének hiányára, illetve a nemzetközi egyezménybe ütközésre hivatkozott a kérdések elutasítását kimondó határozatokban, hogy a jogi érvelés megáll-e a lábán, majd a Kúria mond erről valamit, ha az LMP jogorvoslatot kér.

Az LMP öt kérdése

Egyetért-e Ön azzal, hogy a jelenleg üzemelő atomerőművi blokkok kapacitásánál nagyobb összesített áramtermelő kapacitással Magyarországon atomerőművek ne legyenek üzembe helyezhetőek?

Egyetért-e Ön azzal, hogy a jelenleg üzemelő paksi atomerőművi blokkok leállását követően Magyarországon atomerőműben ne termeljenek áramot?"

Egyetért-e Ön azzal, hogy az Országgyűlés alkosson törvényt, amely 2035. január 1-jétől előírja az atomerőművi áramtermelő kapacitások teljes egészének megújuló energiaforrásokkal történő kiváltását?

Egyetért-e Ön azzal, hogy az Országgyűlés alkosson törvényt, amely 2035. január 1-jétől megtiltja az atomerőműben történő áramtermelést?"

Egyetért-e Ön azzal, hogy a Országgyűlés kötelezze a Kormányt a Magyarország Kormánya és az Oroszországi Föderáció Kormánya közötti nukleáris energia békés célú felhasználása terén folytatandó együttműködésről szóló Egyezmény megszüntetésének kezdeményezésére?

Jogászkodás helyett fogadjuk el, hogy nemzetközi egyezménybe ütközik még a legfurfangosabban feltett LMP-s kérdés is. Mit is jelenet ez?

Azt jelenti, hogy Orbánék a következő 30 évre lemondanak az ország szuverenitásáról energiapolitikai kérdésekben. Mégpedig az oroszok javára.

És annak ellenére, hogy a lakosság túlnyomó része nyugati orientációjú. De a népképviseleti szervek megszállásával ezt is félretolja a kormány.

Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

Az alku pontos részletei 20 évig titkosak maradnak, ugyanis ennyi időre zárolták a 2014-ben kötött Putyin-Orbán-megállapodást, így nem tudhatjuk pontosan mit kockáztatunk. Annyi biztos a napvilágot látott dokumentumok alapján, hogy Magyarország 30 évre vesz fel orosz hitelt a magyar állam eddigi legnagyobb (eddig valahol 4000 milliárd forint körül áll a tervezett költség) beruházására. Arra a beruházásra, amiről az Európa Bizottság ugyan megállapította, hogy állami támogatás nélkül finanszírozhatatlan, de tiltott állami támogatástól mégsem tartanak. Az osztrákok annál inkább, ezért az Európai Bíróságig viszik az ügyet.

Mivel népszavazás nem lesz (Jávor Benedek két kérdése sem fog átmenni az NVB-n, hiába mondja, hogy azok csak országgyűlési hatáskört érintenek), ezért ha az osztrákok próbálkozása sem jön be, akkor energiapolitikailag és diplomáciailag is elköteleződik az ország három évtizedre. Az energiamixünk úgy lesz kialakítva, hogy az oroszok diktáhatnak, nekünk pedig marad az alkalmazkodás.

Korábban megírtuk részletesen, hogy miért és milyen szálakon jön létre az oroszok iránti elköteleződés, és hogy ez miért kifejezetten problémás.

Ez a simulás annál inkább megmagyarázhatatlan, hogy Brüsszel, azaz az Európai Unió ellen szabadságharcot vív a kormány évek óta, annak az árán akár, hogy a kétsebességes EU “gyengébb” fokozatába kerüljünk majd. Zászlajukon a szuverenitás, foggal-körömmel küzdenek azért, hogy minél több ügyet tartsanak, vonjanak nemzeti jogkörbe. Erre rá 30 évre aláírnak Putyinnak.

Ez kifejezetten aggasztó az Indexen megjelent interjú után, amiben egy volt titkosszolga vall arról, hogy tizes skálá kilences-tizes az orosz veszély. Hosszan sorolja a példákat, hogy egyengetik az orosz kémek útját Magyarországon, külön kiemelve a Rogán Antalhoz köthető letelepedési kötvény-bizniszt. Az interjúban egyértelműen kimondják, hogy politikai döntés van arról, hogy az orosz érdekeket ne sértsék a magyar titkosszolgálatok. Sőt.

Vagy ott van Kálmán Olga, aki csak sokat sejtetőn hümmög, amikor a miniszterelnök strómanjának mondott Mészáros Lőrincet kötik sötét orosz ügyekhez. De hosszú a felsorolás a teljesség igénye nélkül is: a Kreml-propagandát kritika nélkül sugárzó közmédia, oroszbarát szakértők kormányközelben, miniszterek tudtával évekig működő Kiss Szilárd és az ő vízumgyára, stb.

Vegyük már észre, hogy itt Paks árnyékában és okán kiárulják az országot. Ahogy egy ismerősöm fogalmazott: a Heinekenről leszedetik a vörös csillagot, minden más helyre visszacsempészik. Erre nem magyarázat az ország geopolitikai helyzete: menthetetlen az a külpolitika, amit olyan érdekek motiválnak, ami kiválasztott kevesek zsebét tömi, a demokratikus jogok és értékek eltiprása árán.

Ha a versenyképességet szeretnénk növelni, akkor oktatásra kellene költenie az államnak, nem stadionokra!

Ha a versenyképességet szeretnénk növelni, akkor oktatásra kellene költenie az államnak, nem stadionokra!

Varga Mihály azt találta mondani a Nemzetgazdasági Minisztériumban egy díjátadó ünnepségen, hogy „a következő években az egyik legfontosabb feladat az ország versenyképességének erősítése, benne az állami szolgáltatásoknak a javítása” és azt is, hogy „a magyar gazdaság számára az alacsony bérek útja nem járható út, a termelékenységet kell növelni a hatékonyság, a versenyképesség javítása érdekében”. Igaz, hogy a fél ellenzék, és a gazdasághoz kicsit is konyító szakértők (egyetemi tanártól a zugfirkászig bezárólag) már évek óta ezt mondja, de azért örülünk, hogy végre ez is megvan. Mondjuk jó lett volna az elmúlt években nem az ellenkező irányba tolni a szekeret, de jobb későn, mint soha!

41397_39590_vargaweb.jpg

A "lúgos orvos" az áldozat szerepében tetszelgett a köztévében

A "lúgos orvos" az áldozat szerepében tetszelgett a köztévében

A Duna TV a "lúgos orvosként" elhíresült Bene Krisztiánnal készített riportot, amelyet a Kékfény című műsorban adtak le hétfő este. Már a riport beharangozója alapján sem lehetett sok jóra számítani: a leírásban az erőszaktevő orvost hívő, nagycsaládos embernek nevezték, aki az igazságszolgáltatás áldozatának tartja magát. Bene a riportban elhangzó állításait élőben igyekeztünk cáfolni vagy árnyalni a tárgyalásokon elhangzott információk alapján.

thumb_1.jpg

Az utcára kerülő anyát vagy a villát építő vállalkozót kell segítenie a kormánynak?

Az utcára kerülő anyát vagy a villát építő vállalkozót kell segítenie a kormánynak?

Múlt héten Újpesten nézhettem végig egy nő, egy anya kilakoltatását. E. egy éve lakott az önkormányzati lakásban amelyre 500 ezer forintot költött. Kimeszelte a penészes odút, de nem ért a lakás felújításának végére, mert kéztörése miatt elveszítette a munkáját, így nem tudott több pénzt költeni a lakásra. Az önkormányzat erre, hogy nem újította fel egy év alatt teljesen az önkormányzati lakást, és 50 ezer forintos tartozására hivatkozva kilakoltatta, így vidékre kell költöznie, ahol sokkal nehezebben fog munkát találni. Hiába fizette volna ki a tartozását, az önkormányzatnak nem kellett a pénz, E. nem kapott engedményt, vagy kedvezményt, utcára került.

32607921424_76d9679f3b_k.jpg

Élőlánc E. kilakoltatása ellen. Forrás: A Város Mindenkié

Kedden a parlament tárgyalja azt a kormánypárti törvénymódosítást, amely egyszerűsítené a 300 négyzetméter feletti lakóépületek építési engedélyeztetését. Úgy tűnik a luxusvillák világában már létezik kedvezmény, engedmény, méltányosság.

De tényleg, nézzük meg a két világot, a két társadalmi helyzet gondjait, és hogy ma Magyarország merre halad. Sorra lakoltatják ki a bankok és az önkormányzatok honfitársainkat, legtöbbször úgy is, hogy ki tudnák fizetni, részletben, vagy az utolsó pillanatban akár nagy adósságok árán egy összegben is a tartozásukat. Mindeközben a kormány a leggazdagabbak építkezését, lakhatási feltételeit könnyíti.

Pedig az államnak, az önkormányzatoknak, nem éri meg senkit hajléktalanná tenni. Emlékezhetünk még a rokkantnyugdíjas tűzoltó esetére, aki egy gondozót bízott meg azzal, fizesse be a számláit. A gondozó meglépett a pénzzel, az önkormányzat pedig nem ment ki megnézni, miért nem fizeti a számláit a tűzoltó, vagy megkérdezni mit segíthet, hogy befizesse, hanem rögtön a kilakoltatási végzést küldte. A tűzoltó pedig felakasztotta magát.

Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

Pedig az ilyen és a sokkal enyhébb, de ugyanúgy hajléktalansággal fenyegető helyzetek is megakadályozhatóak lennének, ha a magyar államot érdekelné, hogy megakadályozzák. Ha nem csupán a pénzbehajtást, és a kerület vagyonának védelmét, hanem az emberek védelmét is feladatuknak tűznék ki. Ha nem csupán a gazdagabbak, hanem a szegényebbek lakhatási problémáit is megpróbálnák megoldani.

A magyar állam a Habitat jelentése szerint már 2015-ben kétszer annyit költött jobb módúak által igénybe vehető támogatásokra, mint a legszegényebbek megsegítésére, ez a szám pedig biztosan növekedett a CSOK miatt 2016-ban. Azzal a lakásvásárlási támogatáséval, amelyhez milliós önrész, vagy a gyerekvállalás beígérése kell.

Mindeközben pedig 4 millió ember élt szintén a Habitat jelentése szerint túlzsúfoltságban, 425 ezer ember wc nélküli lakásban él, 900 ezer ember nem tudott fűteni télen, és 400 ezer háztartás számított eladósodottnak.

Tehát láthatjuk, lakhatási válság van, és ez a válság nem a villáknál jelentkezik, nem a 300 négyzetméter feletti ingatlanoknál, hanem az olyan kis zugoknál, mint E. lakása is volt.

Lényegében mégis azoknak az embereknek a lakhatásért nem tesz semmit a kormány, akik rossz körülmények között, eladósodva, túlzsúfolva laknak. Pedig megfelelő lakhatás nélkül, nagyobb az egészségügyi kockázat, nehezebb a tanulás, és a munkakeresés vagy a munkavégzés is.

A kormánynak végre kezdenie kellene valamit ezzel a katasztrófával, és ehhez nem elég a rezsicsökkentés, főleg nem akkor, amikor magánszemélyeknek a kormányhatósági ár drágább, mint a cégeknek a piaci áram vagy gáz. Lakásokra és lakások korszerűsitésére van szükség!

És nem úgy mint az V. , az I. vagy a IX. kerületben, hogy a haveroknak játsszák ki a lakásokat az önkormányzatok fideszes vezetői.

Ma milliók élnek Magyarországon lakhatási szegénységben, és mind a bérlakások építésével, mind a törvényi szigor enyhítésével, mind a szociális munka, és a végrehajtás átgondolásával, lenne lehetősége a kormánynak segítenie rajtuk. Mert ők szorulnak segítségre az életben, munkában, iskolában, nem a 300 négyzetméter feletti villát építők.

Csak tippelni lehet, hány orvos hiányzik a magyar egészségügyből

Csak tippelni lehet, hány orvos hiányzik a magyar egészségügyből

Aggasztó hírek láttak napvilágot nemrég: 600 sürgősségi orvos helyett alig 140 dolgozik a magyar kórházakban, derítette ki a Magyar Orvosi Kamara (MOK). A felmérés nem csak azért volt aggasztó, mert emberi életeket veszélyeztető mértékű hiányról beszélt, hanem amiatt is, mert rávilágított egy másik problémára: valójában fogalmunk sincs arról, hogy mekkora az orvoshiány Magyarországon.

00415183.jpeg

Besétált a Jobbik csapdájába a Momentum?

Besétált a Jobbik csapdájába a Momentum?

fegyor.png

Z. Kárpát Dániel (Jobbik): „Óvnék mindenkit attól, hogy a magyarság lakhatási szegénységét összekeverje a cigányság lakhatási szegénységével. A Jobbik tapasztalatai szerint a lakhatási szegénység által érintett állampolgároknak mintegy egyharmadát teszi ki a cigányság aránya, kétharmadát pedig a társadalom összes többi tagjából kitevődő azon tömeg, amely egész egyszerűen képtelen kezelni azt a helyzetet, példának okáért az elhibázott devizahitelezési úgynevezett rendezés miatt, ami egy nemzetbiztonsági katasztrófa Magyarországon.”
Fekete-Győr András (Momentum): "Ez így van, nem szabad összemosni a kettőt, tehát ezzel teljes mértékben egyetértek."

JámborAndrás 2017. 03. 19. Tovább →
Nők szociális intézményektől sújtva

Nők szociális intézményektől sújtva

Ma már Magyarországon is egyre kevésbé kérdés, hogy a nemünk milyen meghatározó az életminőségünk és a mozgásterünk tekintetében. Sőt, már azt is egyre kevesebben vitatják, hogy mindez tipikusan a nők kárára történik, mert a nemek közti egyenlőtlenségek egy hierarchikus társadalomban válnak valósággá, és így leképezik a férfiak előjogain alapuló, általános alá-fölérendeltségi viszonyokat. Legfeljebb vannak, akik szerint ezzel semmi gond nincs.

kkkkk.jpg

Forrás: kaposvarmost.hu

Arról viszont már jóval kevesebb tudásunk van, a hogy nemi hovatartozáson alapuló egyenlőtlenségek hogyan fonódnak össze más társadalmi hátrányokkal – például a származással, a bőrszínnel, a szexuális orientációval, a fogyatékossággal vagy az osztályhelyzettel. A társadalomtudományos szakirodalom ezt az összefonódást interszekcionalitásnak nevezi (az angol intersection szó alapján, ami kereszteződést jelent) és először Kimberly Crenshaw afróamerikai jogász kezdett el foglalkozni a jelenséggel és következményeivel a ’80-as évek végén. Crenshaw írásaiban rámutatott azokra a fekete nők által megtapasztalt igazságtalanságokra, amelyeket sem a nőjogi szakpolitika, sem az etnikai diszkriminációval foglalkozó politika nem ismert fel, így kezelni sem tudták őket.

Ehhez hasonló módon, a szegénységben élő nők is számtalan olyan nehézséggel kell, hogy megküzdjenek – a világ minden táján, így Magyarországon is –, amivel sem tehetősebb nőtársaik, sem a szegénységben élő férfiak nem szemebesülnek. És mindez sok esetben más társadalmi hátrányokkal is rendszerszerűen összefonódik – például a megfelelő politikai intézkedések hiányában a roma származás és a fogyatékosság is komoly szegénységi kockázatot jelent ma Magyarországon, ezért egy roma vagy egy fogyatékos nő különösen súlyos nehézségekkel kell, hogy megküzdjön a mindennapjaiban.  

Mivel ezeket az egyenlőtlenségeket a társadalmaink termelik ki és tartják fenn (ha nem élnénk társadalmakban, akkor ezek csak különbségek volnának és nem egyenlőtlenségek), ezért társadalmi felelősség a velük szembeni fellépés. Vagyis a társadalom által fenntartott intézmények és a választott politikusok feladata volna, hogy felszámolják őket. A valóságban azonban nagyon sokszor épp ennek az ellenkezője történik: pontosan azok az intézmények és döntéshozók súlyosbítják tovább a sokszoros hátránnyal küzdő nők elnyomását,  amelyek eredetileg az ő érdekükben jöttek létre.   

Hogyan kezeli a nők szegénységét a magyar állam?

A magyar állam tulajdonképpen egészen kiterjedt szociális ellátórendszert működtet, ami névleg a szegénység csökkentését célozza, sőt, bizonyos elemei kifejezetten a szegénységben élő nők problémáira adnak választ (például anyaotthonok a lakhatási szegénységgel küzdő nők számára). Csakhogy ez az intézményrendszer leginkább a bürokráciát tekintve kiterjedt, a finanszírozása és az általa nyújtott szolgáltatások színvonala annyira alacsony, hogy a rendszer a gyakorlatban nem képes ellátni a feladatát. Az elnyomás különböző formáinak egymásba fonódása miatt pedig a szegénységben élő nők különösen kiszolgáltatottak ennek az intézményrendszernek, sőt, sok esetben épp ezek az intézmények fokozzák tovább a kiszolgáltatottságukat.   

 

Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

Ez néhány esetben már a jogszabályok szövegében megmutatkozik. Például a munkanélküliek ellátását szabályozó törvény előírja, hogy csak akkor lehet valaki jogosult álláskeresési járadékra, ha mindent megtesz azért, hogy munkát vállaljon, de még az állami foglalkoztatási szerv sem tud számára megfelelő munkahelyet ajánlani. A törvény értelmében egy munkahely akkor megfelelő, ha „a munkahely és a lakóhely közötti naponta – tömegközlekedési eszközzel – történő oda- és visszautazás ideje a három órát, illetve tíz éven aluli gyermeket nevelő nő és tíz éven aluli gyermeket egyedül nevelő férfi álláskereső esetében a két órát nem haladja meg.” Vagyis a munkanélküli nőktől minden esetben elvárja a jogalkotó, hogy elsősorban ők feleljenek a családban nevelkedő gyerekekért, míg a férfiaktól ezt csak akkor várja el, ha egyedül nevelik a gyereküket – hiszen ha van partnerük, akkor ezt majd nyilván elvégzi ő.

A legtöbb problémával azonban a szociális célú törvények gyakorlati alkalmazásakor szembesülnek a szegénységben élő nők. Például a családsegítő és gyermekjóléti központokban, ahová az esetek túlnyomó többségében akkor is az anyák fordulnak, ha a gyereknek apja is van (márpedig az esetek túlnyomó többségében van neki), mert a társadalmi nemi szerepleosztások ezt diktálják. Ezekben a központokban a nők nap mint nap azt tapasztalják, hogy amire ténylegesen szükségük volna (például anyagi támogatás válsághelyzetben, szociális bérlakás, védelem a bántalmazó partnerüktől), azt a hivatal nem tudja számukra biztosítani (mert az állam nem finanszíroz krízissegélyt, nem tart fenn szociális bérlakásokat és nem működtet hatékony áldozatsegítő intézményeket). Ezért az ügyintézők jobb híján fenyegetéssel, büntetéssel, áldozathibáztatással reagálnak a hozzájuk forduló nők panaszaira. Emiatt pedig ők legközelebb kétszer is meggondolják, hogy felkeressék-e az intézményt, ha bajba kerülnek.  

A lakásszegénységben élő családok számára fenntartott családok átmeneti otthonai (csáok), illetve anyaotthonok többsége nagyon rossz fizikai állapotban van és a tömegszállás jellegükből fakadóan nem biztosítanak méltó körülményeket a lakóiknak. Mindezt tetézi az az elbánás, amit az ott élő nők a mindennapokban tapasztalnak: lekezelően vagy megalázó módon beszélnek velük, szigorú ellenőrzés alatt tartják őket (például benéznek a hűtőszekrényükbe, bekamerázzák a közös helyiségeket), nehezen indokolható szabályokat kényszerítenek rájuk (például azt, hogy nem lehet TV a szobájukban), beleszólnak a mindennapi életük legapróbb részleteibe (abba, hogy mikor szellőztetnek vagy hogyan tárolják az ételt a hűtőszekrényükben), és abba, hogyan nevelik a gyerekeiket (mikor milyen ruhát adnak rájuk, stb.). A lakók magánszféráját a körülményekből eleve adódónál is tovább szűkíti sok helyen a látogatási idő szélsőséges korlátozása – van olyan otthon, ahol heti 1 órányi idősáv van erre kijelölve. Egyáltalán nem ritkaság, hogy a felnőtt lakók is néninek szólítják az otthon szociális munkásait, ami jól mutatja a köztük lévő hatalmi aszimmetriát. Nem csoda, hogy a nők menekülnének ezekről a helyekről, csak nincs hova.

A gyámügyi intézményrendszer nem kifejezetten a szegénységben élő nők problémáinak kezelésére jött létre, hanem a gyerekek, minden gyerek érdekeinek érvényesítése, testi és lelki fejlődésük biztosítása érdekében. A gyakorlati tapasztalatok mégis azt mutatják, hogy a szegénységben élő nők megkülönböztetett bánásmódban részesülnek a gyámhatóság részéről – a lehető legrosszabb értelemben. Noha a gyermekvédelmi törvény egyértelműen kimondja, hogy gyereket a családjától elválasztani pusztán anyagi okból nem lehet, a gyakorlatban mégis sok gyereket emelnek ki a családjából olyan okokra hivatkozva, amelyek a család szegénységéből fakadnak (nem megfelelőek a lakáskörülményeik, nincs elég pénzük élelemre vagy tisztálkodószerekre). Miközben a gyerek mindenek felett álló érdekét egyértelműen az szolgálná, ha a hatóság abban támogatná a családot, hogy ezeken a körülményeken változtatni tudjon. Ezeknek az eljárásoknak a lelki és fizikai terheit az esetek legnagyobb részében az anyák viselik: ők könyörögnek a családgondozónak hétről hétre; ők járnak hivatalról hivatalra, hogy rendezni tudják a helyzetüket; ők kuncsorognak adományért a jótékonysági szervezeteknél; ők nyugtatják a gyerekeket, akik már minden csengetésre összerezzenek, hogy nem a tegyeszes autó jött-e hozzájuk; ők dolgoznak három műszakban takarítóként, hogy valahogyan előteremtsék a gyerekek ellátásához szükséges pénzt és ezzel megelőzzék a kiemelést. Mindeközben a családon belüli erőszak áldozatait segítő szervezetek több mint 20 éve nem tudják elérni ugyanezeknél a gyámhivataloknál, hogy a bántalmazó apáknak ne járjon automatikusan, minden körülmények között a gyerekek felügyeleti joga.

Mit lehetne tenni?  

A szegénységben élő nők intézményi elnyomásának felszámolásához elsősorban politikai akaratra volna szükség – olyan döntéshozókra, akik a rájuk bízott közpénzt felelősen használják fel, a rendszerszintű társadalmi egyenlőtlenségek felszámolását prioritásként kezelve.  

Másodsorban olyan gyakorlati szakemberekre (szociális munkásokra, családgondozókra, ügyintézőkre), akik felismerik a nemek közti rendszerszintű egyenlőtlenségek megnyilvánulásait (mert ez a képzésük része volt vagy önszántukból részt vettek ilyen továbbképzésen) és tenni is akarnak ezek ellen. A mai rendszerben ezek a gyakorlati szakemberek nincsenek könnyű helyzetben, hiszen a – túlnyomórészt férfi – döntéshozók nem biztosítják a munkájukhoz azokat az erőforrásokat, amelyek révén érdemi segítséget tudnának nyújtani a hozzájuk fordulóknak. És azokat a forrásokat sem, amelyek révén ehhez a lelkileg nagyon megterhelő munkához megfelelő pszichés támogatást kaphatnánk.

De a fenti problémák egy része többletforrások nélkül is kiküszöbölhető volna – ahhoz nem kell pénz, hogy valaki ne alázza meg az ügyfelét, ne kezelje irányításra szoruló gyerekként, hanem tekintse őt egyenlő partnernek, és vegye észre a rendszerszintű problémákat (például ne a nőt vonja felelősségre azért, mert a partnere nem dolgozik, hanem a kormány gazdaságpolitikáját vagy, ha ez a helyzet, akkor a partnerén élősködő férjet vagy élettársat.) Ezek az állapotok a szociális ellátórendszerben csak akkor fognak megváltozni, ha a benne dolgozó szakemberek végre a sarkukra állnak és egymással és az ügyfeleikkel szolidaritást vállalva, kollektív fellépéssel kikövetelik a munkájuk megfelelő elvégzéséhez szükséges eszközöket a jelenlegi hiányosságokért felelős döntéshozóktól. Addig marad az ügyfeleik megfélemlítése, büntetése és megalázása.

És ahhoz sem kellene plusz pénz, hogy a szociális ellátórendszer használatára kényszerülő nőknek megfelelő jogorvoslati és érdekvédelmi lehetőségek álljanak rendelkezésére. Például a csáókban és anyaotthonokban valóban és ne csak névleg működjenek a törvényben előírt érdekvédelmi fórumok, és az általuk felvetett problémákat az intézményvezetők vegyék komolyan és orvosolják. És ezekre az intézményekre is vonatkozzanak ugyanazok a jogorvoslati szabályok, mint a többi szociális intézményre – a jelenlegi szabályozás értelmében ugyanis a szociális törvény hatálya alá tartozó intézmények (például átmeneti szállók) esetében bírósághoz lehet fordulni, ha valaki vitatja a felvétele elutasítását vagy az elbocsátását az intézményből, míg csáók esetében csak a fenntartónál lehet panasszal élni, tehát annál, aki az eredeti döntést meghozta.

Amíg ezek a politikai és szakmai feltételek nem adottak, addig a szegénységben élő nőknek nem marad más lehetőségük helyzetük javítására, mint az egymás iránti szolidaritás jelképes és cselekvő gesztusai, illetve a feladatukat szociális munkás esküjükhöz hűen végző szakemberek árral szemben végzett, elhivatott, tiszteletre méltó munkája. Szerencsére ezekre is nagyon sok példa van ma Magyarországon.

Dósa Mariann, társadalompolitikus
Az írás a Népszava nőnapi mellékletében megjelent cikk szerkesztett verziója