Botrány a szakmai érettségin: a Tanítanék, a CKP és a TASZ jogsegélyt kínál az érintetteknek!

Botrány a szakmai érettségin: a Tanítanék, a CKP és a TASZ jogsegélyt kínál az érintetteknek!

Hiába az érintettek tiltakozása, a kormány mégiscsak lenyomta 30.000 szakgimnazista torkán az előkészítetlen érettségit. Az eredmények sajnos a félelmeket igazolták: hibás feladatsorok a gépészeti szakérettségin, nyelvi hibák a kéttannyelvűek írásbelijében, elmaradt könnyítések a tanulási nehézségekkel küzdőknek – hogy csak néhány példát említsünk. Fontos, hogy minden diák jelezze az őt ért méltánytalanságokat, ebben próbál segíteni több civil szervezet.

tortenelem-erettsegi.jpg

Önkizsákmányolásunkról

Önkizsákmányolásunkról

Nyomás alatt érzed magad a munkahelyeden? Késztetve érzed magad, hogy a maximumot nyújtsd, és folyamatosan bebizonyíts magadnak? Vagy fel sem merülnek hasonló kérdések benned? Nem számít. Mindannyian ugyanabban a süllyedő hajóban ülünk: a növekedés és a hatékonyság állandóan nyomasztó terhe alatt az általános kimerültség korában élünk. Minderről a híres koreai-német filozófus, Byung-Chul Han ír kiváló, The Burnout Society című könyvében, keserű kórképet rajzolva modernkori rabszolgaságunkról.

work-pp-127627.jpg

Szocializmus a 21. században? - Kritikai Alapozó

Szocializmus a 21. században? - Kritikai Alapozó

A nagy-britanniai választáson váratlan sikereket arató Jeremy Corbyn szocialistának hívja saját magát, ahogy a tavalyi amerikai elnökválasztáson igen jól szereplő Bernie Sanders is. Fellépésüket és növekvő népszerűségüket sokan egy új - kit aggodalommal, kit reménnyel eltöltő - fejleményként értékelik, egy a 21. századra szabott szocialista eszmény megjelenéseként a világpolitikában. De mi a fene ez a szocializmus, és vajon tényleg van-e valami keresnivalója a 21. században?ka-szocializmus.jpg

Mi teszi a szocialistát?

Rengetegen hívják magukat szocialistának a Magyar Szocialista Párttól a Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetségének EU parlamenti pártcsoportjáig. Azonban a különféle “szocialista” pártok világszerte gyakran szociáldemokrata, esetleg kifejezetten jobboldali vagy neoliberális politikát folytatnak, egymásnak homlokegyenest ellentmondva; így tőlük nem sokat tudhatunk meg arról, mi a szocializmus. Akkor sincs könnyű dolgunk, ha a “valódi” (nem pusztán névleges) szocialistákat nézzük: ide is olyan végtelenül különböző csoportok tartoztak a történelem folyamán, mint az utópista szocialisták, a marxisták, vagy a Fabian Society. Így aztán nehéz ezt a kiterjedt és összetett eszmetörténeti hagyományt egészében jellemezni.

Vállalva, hogy súlyosan leegyszerűsítünk, és hogy lesz olyan szocialista, aki ebből kimarad) mégis azt mondhatjuk, hogy a szocializmus egy radikális egalitárius (egyenlőségpárti) nézet, amely a társadalmi igazságosság elveit úgy akarja érvényesíteni, hogy a társadalmi élet területeit (politika, oktatás, gazdaság) közösségi vagy társadalmi - és nem például tekintélyelvű vagy piaci - felügyelet, irányítás alá vonja, például (de nem kizárólag) a politikai és gazdasági demokrácia és a közösségi tulajdonlás eszközeivel.

Persze nem kell ahhoz szocialistának lenni, hogy az ember közösségi - demokratikus - kontrollt követeljen például a törvényhozás vagy a legfontosabb politikai döntések fölött - ezt minden demokrata követeli. A szocialisták azonban tovább mennek és a közösségi felügyeletet alkalmasint az élet olyan területeire is kiterjesztenék, amelyekre mások (pl. liberálisok) nem, mint bizonyos vállalkozások üzleti tevékenysége. De miért tennének így a szocialisták?

A Kritikai alapozóban eddig már jópár baloldali eszmerendszert áttekintettünk, és ezen a ponton talán nehéz lehet észben tartani, mi is a különbség köztük. Az áttekinthetőség kedvéért álljon itt ez az összehasonlítás:*

Szociáldemokraták

Szocialisták

Kommunisták

Anarchisták

Megszelídítenék a kapitalizmust nagymértékű állami újraelosztással és jóléti intézkedésekkel, de a kapitalizmust és az állam intézményét nem számolnák fel.

Felszámolnák a kapitalizmust a gazdaság és a politika mélyreható demokratizálásával, de nem törölnék el az állam és a magántulajdon intézményét.

Felszámolnák a kapitalizmust a magántulajdon és az állam eltörlésével és a termelés és a társas együttélés mélyreható demokratizálásával.

Felszámolnák az államot, de a kapitalizmus ügyében megosztottak. Az anarcho-kapitalisták helyben hagynák, a kollektivista és kommunista anarchisták felszámolnák.

Miért lesz valaki szocialista?

Első ránézésre a társadalmi felügyelet ilyen átfogó kiterjesztése egy teljesen elfogadhatatlan ötletnek tűnik. Egy normális társadalomban nem megyünk oda emberekhez (például cégtulajdonosokhoz) és vesszük el egy csapásra, ami jog szerint az övék - ilyet diktátorok csinálnak. Ahhoz, hogy én például hogy vezetem a saját fodrászüzletemet, a “társadalomnak” semmi köze sincs, ez magánügy.

A szocialista azonban felhívja a figyelmet arra, hogy a mai társadalmakban sok mindent magánügyként kezelünk, ami valójában nem az. Az én fodrászüzletem nem tud tízezereket az utcára küldeni, beszennyezni több város ivóvizét, megfosztani őslakos népcsoportokat az otthonától, vagy előidézni a 2008-as pénzügyi válságot és romba dönteni embermilliók életét. A kapitalista cégóriások, pénzügyi nagyvállalatok azonban képesek minderre; tevékenységük az egész társadalom életét érinti, így annak igenis joga van részleges vagy teljes felügyeletet gyakorolni felettük. Ha a politikusoknak nem hagyjuk, hogy közösségi felhatalmazás nélkül döntsenek a mindannyiunk életét alapvetően befolyásoló kérdésekről, akkor ugyanezt miért hagyjuk az óriáscégek vezetőinek?

A szocialista tehát nem akarja a társadalmi élet minden területét társadalmi felügyelet alá vonni, csupán azokat, melyek az egész társdalom életére alapvetően kihatnak, és amelyek fölött ezért jogunk van közösségi, demokratikus kontrolt gyakorolni.

Emellett a szocialisták egy másik, gyakorlati érvet is fel szoktak hozni: A jelenkori kapitalizmus egy mérhetetlen egyenlőtlenségeket termelő rendszer, amely válságból válságba sodorja az emberiséget, amelyben megtermelt étel harmadát kidobjuk, miközben majd’ 800 millióan éheznek, amely a növekedés mániás kényszere alatt a végsőkig kimeríti a természet erőforrásait és élhetetlenné teszi a bolygónkat. Ezen a rendszeren változtatnunk kell. A társas élet mélyreható szocializálásával és a gazdaság társadalmi felügyeletével azt a vagyonosok és kiváltságosok helyett a közösség érdekeinek kiszolgálásába állíthatnánk. De mégis hogyan akarná ezt megvalósítani a szocializmus?

Egyenlőség, szolidaritás, demokrácia – baloldali értékek, amelyekről azonban a baloldali liberálisoktól az anarchistákig, az ökomarxistáktól a szocialistákig mindenki mást gondol, és mindenki teljes meggyőződéssel hirdeti a maga igazát.

A Kritikai alapozó sorozatot azért indítottuk el, hogy túllépjünk azon a vitakultúrán, amely abból áll, hogy jelszavakat és könyvcímeket dobálunk egymásra a másik, vagy akár a saját álláspontunk gondos megértése és mérlegelése helyett. Ahelyett, hogy végső ítéletet mondanának bizonyos kulcskérdésekben – a társadalmi egyenlőtlenségektől a feminizmusig –, a sorozat cikkei körüljárják a különféle baloldali álláspontok érveit és előfeltevéseit, és kiindulópontokat adnak a további gondolkodáshoz.

Hogy a világot megváltoztatni kell és nem értelmezni? Hogy nem okoskodni kell, hanem cselekedni? Ez igaz. Csakhogy biztosan kudarcra vagyunk ítélve, ha eközben nem igyekszünk megérteni a társadalmi valóságot, amellyel szemben állunk, és az értékeket, amelyek felé törekszünk.

Ha szívesen olvasnál még ilyen szövegeket, legyél az egyik támogatónk: csináljunk együtt okos, független médiát.

Államosítás és tervgazdaság

Sokan azért ódzkodnak a szocializmus gondolatától is, mert azt az államosítással és a tervgazdasággal azonosítják. Ez azonban egy félreértés. Egy szocialista lehet híve mindkettőnek, de nem szükségszerű, hogy az legyen. A szocialista célja a társadalmi élet kisebb vagy nagyobb részének közösségi felügyelet alá vonása a nagyobb egyenlőség és igazságosság érdekében. Ennek egy lehetséges módja az államosítás, de csak akkor, ha az állam maga is a közösség felügyelete alatt áll, azaz teljes mértékben demokratikus. Ha nem az, akkor államosítás pusztán az el nem számoltatható cégvezetők kezéből el nem számoltatható bürokraták kezébe helyezi a gazdaságot (ahogy az a “valóban létező szocializmusban” történt), és nem beszélhetünk közösségi tulajdonról, sem szocializmusról.

Az állam azonban csak az egyik lehetséges intézményi kerete a közösségi felügyeletének, vagy közösségi tulajdonnak.

Egy szocialista támogathat nem központosított, decentralizált intézményeket is, amelyek e közösségi felügyeletet megvalósítják, például a gazdaság terén dolgozók vagy dolgozók és fogyasztók által közösen birtokolt vállalkozások, szövetkezetek hálózatát, amelyben nincs egyetlen központi tulajdonos, sem az állam, sem más.

Az állam csupán a közösségi tulajdonlás jogi és infrastrukturális kereteit biztosítaná, ahogy azt ma is teszi a magántulajdonnal. Egy szocialista a társadalmi élet különféle területein a közösségi felügyelet más és más intézményi formáit is támogathatja (például az egészségügy szintjén állami, míg a nagyvállalatok esetén dolgozói tulajdonlást), máshol pedig talán épp a magántulajdonlást. Mindez kétségtelenül intézményi innovációt és találékonyságot kíván a társadalom részéről, de ha az utóbbi néhány évszázad hihetetlen technológiai, gazdasági és politikai változásai megmutattak valamit, akkor azt, hogy mi emberek képesek vagyunk a radikális innovációra.

Piaci szocializmus

Mi a helyzet a tervgazdasággal? Vajon egy szocialistának szükségképpen azt kell gondolnia, hogy a gazdasági tevékenységet a piac helyett központi, állami tervezésnek kell irányítania? Ha igen, akkor a szocialisták komoly bajban vannak, hiszen - gondolhatnánk - a 20. század tapasztalatai megmutatták, hogy a tervgazdaság működésképtelen és katasztrofális eredményekhez vezet (nem mintha a kapitalizmusnak nem lennének meg a maga katasztrofális következményei, lásd fentebb).

Szerencsére azonban egy szocialista nyugodt szívvel lemondhat a központosított tervgazdálkodásról. Sőt, ha a piac olyan kiválóan képes összehangolni a társadalom gazdasági tevékenységét, akkor a szocialista saját programjába is beépítheti a piacgazdaságot. Az úgynevezett piaci szocialisták pontosan ezt teszik. Az ő elképzelésük szerint semmi probléma nincs azzal, ha a társadalmilag felügyelt gazdasági entitások profitmaximalizálásért versengenek egymással a piacon mindaddig, amíg ez lehetővé teszi az egyenlőtlenségek csökkentését és a társadalmi igazságosság érvényre juttatását. A közösségi tulajdonlás - bérmaximumokkal, magas örökösödési illetékekkel, feltétel nélküli alapjövedelemmel vagy más intézkedésekkel kiegészítve - elejét veheti a radikális egyenlőtlenségek kialakulásának és a vagyon felhalmozódásának egy szűk tőkés osztály kezéden, miközben továbbra is kiaknázhatjuk a piacgazdaság nyújtotta előnyöket.

Szocializmus és közösségiség

A piac azonban csak az egyik lehetséges módja a termelők és fogyasztók közti információcserének, a gazdasági tevékenység összehangolásának, melyet ráadásul az egyéni nyereségmaximalizálás, és az egymással szembeni versengés alapelvei szerveznek. Sok szocialista gondolja, hogy ezek az alapelvek ellentétesek a szocializmus alapvető értékeivel, így aztán a piaci szocializmus nem járható út. Az élet számtalan területén egyáltalán nem a piac logikája szerint cselekszünk, nem a nyereségmaximalizálás érdekében segítjük egymást, hanem a kölcsönösség, az egymással való törődés, a szolidaritás jegyében, és ha erre lehetőségünk van, akkor helyénvalóbb lenne, ha a gazdaság és általában a társadalmi élet különféle területeit inkább ezen alapelvek szerint szerveznénk meg.

Elvégre nem lehet, hogy jobb lenne, ha mi, egymásra utalt emberek, miközben soha nem látott globális kihívásokkal nézünk szembe - a világszegénységtől a klímaváltozásig - egymásra nem legyőzendő konkurenciaként és kiaknázandó erőforrásként tekintünk, hanem egyenlő felekként, akik egymással és egymásért dolgozhatnak közös életük kialakításán?

És ugyan mi akadályoz meg minket olyan innovatív, a piachoz hasonló, decentralizált kommunikációs és koordinációs rendszerek kidolgozásában, melyek ugyanazt a feladatot látják el, de nem a piac embertelen, egymást tárgyiasító logikája, hanem a közösségiség elvei alapján?

Mikor kínálkozna erre jobb lehetőség, mint most, amikor a digitális technológia soha nem látott kommunikációs és adatfeldolgozó erőt ad a kezünkbe, amikor az automatizáció radikálisan átformálja a munka világát és amikor a világpolitika alapvetései évtizedek után ismét kérdésessé válnak?

Szocializmus? Miért ne?

A szocializmus kritikusai számos érvet felhoznak ellene. Egyrészt előszeretettel hangoztatják, hogy eddig minden szocialista kísérlet megbukott a Szovjetuniótól Venezueláig, így aztán értelmetlen szocialistának lenni. Ez az érvelés azonban némiképp furcsa: igen, az államszocializmus és a tervgazdálkodás bizonyos formái (melyek voltaképpen nem is voltak szocialisták, lásd fentebb) megbuktak; de nem arról van szó, hogy az elérhető összes szocialista intézményi modellt kipróbálták, arról meg végképp nem, hogy végiggondoltuk, vajon miféle szocialista intézményi innovációk lehetségesek a kommunikációs és számítástechnikai technológiák permanens forradalmának és a radikális gazdasági átrendeződések idején, amelynek napjainkban tanúi vagyunk.

Arról nem is beszélve, hogy már ma számtalan olyan szocialisztikus intézmény vesz minket körbe, amelyek ellen általában nincs semmi kifogásunk. A közoktatás, közegészségügy sokkal inkább hűek a szocialista eszményekhez, mint a tervutasításos diktatúrák. Már ma is léteznek dolgozók által szövetkezetileg birtokolt vállalatok, ahol többé vagy kevésbé megvalósul a részvételi menedzsment (munkahelyi demokrácia) - ilyen például a spanyolországi Mondragon vállalat - és ezek a maguk részéről nem is teljesítenek rosszul. A szocializmust tehát nem a semmiből kell elővarázsolni. Amellett ne feledjük, hogy a kapitalizmus állítólagos gazdasági fölényét mérhetetlen egyenlőtlenségek, kizsákmányolás, gazdasági válságok és az élővilág elpusztítása árán szerzi meg.

Vajon érdemesebb fenntartanunk ezt az embertelen rendszert és lemondanunk egy emberségesebb világ megteremtéséről pusztán a csupán névleg szocialista önkényuralmi rendszerek csúfos történelmi szereplése miatt?

A másik gyakori érv, hogy a szocializmus összeférhetetlen az emberi természettel: nem szervezhetjük meg a gazdaságot, sem az élet bármely más területét a közösségiség és a szolidaritás elvei mentén, mert ezek az értékek csak a legkisebb közösségeinkben, a családban és barátok között érvényesülhetnek. De mégis miért gondoljuk így? Persze, a múlt rabszolgatartó, feudális, szabadság- és szolidaritásellenes társadalmai szolidaritáshiányosak voltak - meglepő... Ma, mikor az embereket a piac logikája szerint működő intézmények tömkelege veszi körül, melyek folytonosan olyan helyzetek elé állítják őket - az iskolában, munka közben -, ahol egymásra legyőzendő ellenfélként kénytelenek tekinteni, és olyan mércével mérik őket, melyben az egyéni nyereségmaximalizálás előbbre való a szolidaritásnál, akkor alárendelődnek ennek a logikának. De mit árul ez el arról, hogy hogyan viselnék magukat más intézmények keretei közt?

Másrészt ne feledjük, hogy számtalan, a szűk családi-baráti körnél szélesebb szolidaritásközösség létezik a világon: a nemzetek, vallások, társadalmi mozgalmak kiemelkedő példái az olyan közösségeknek, melyekben egymást személyesen nem ismerő emberek elképesztő szolidaritással tudnak viseltetni egymás iránt, börtönbe mennek, vállalják a nyilvános megaláztatást, sőt olykor meg is halnak egymásért. A szocializmus ennek az elkötelezettségnek pusztán a töredékét követelné meg, nem lenne hozzá szükség semmiféle fanatikus rajongásra embertársaink iránt, pusztán arra, hogy a kölcsönösség és az egymásrautaltság jegyében kezeljük egyenlő félként és vállaljunk szolidaritást egymással. Ez mégis miért volna annyira lehetetlen?

Szocializmus a 21. században

Vajon mindezek az alapelvek tényleg újra belépnek a világpolitika színterére? Vajon Corbyn, Sanders és mások fellépése tényleg egy valódi, nem pusztán névleges szocializmus, egy radikális egyenlőségpárti, antikapitalista program megjelenésének lehetőségét tartogatja? És ha igen, milyen esélyei vannak mindennek a jelen körülmények közt, az ultranacionalizmus, az idegengyűlölet és az illiberalizmus előretörésének korában?

Ha Corbyn és Sanders valóban szocialisták, úgy a meglehetősen mérsékelt fajtából valók, hiszen legnagyobb részt az újraelosztás jóléti, szociáldemokrata programpontjait hangsúlyozzák. Ugyanakkor kétségtelenül színre lépnek náluk klasszikus szocialista témák, mint a kapitalista tulajdonszerkezet megbolygatása - a legnagyobb bankok feldarabolása Sandersnél, a gazdaság bizonyos kulcsszektorainak államosítása Corbynnál -, sőt a gazdasági demokrácia lehetőségének felvillantása is.

Ám ahhoz, hogy mindez valóban hozzájáruljon a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentéséhez és az igazságosság érvényre juttatásához, a 21. századi szocializmusnak rendkívül komoly akadályokat kell legyőznie. Nem csak a szélsőjobboldallal, de az egalitárius reformban ellenérdekelt gazdasági elitekkel és a neoliberális ideológiával is meg kell küzdenie. Nem csak világos és megvalósítható intézményi reformokkal kell előállnia, de legitimációt is kell szereznie a társadalomtól, érvényre kell juttatnia azt a belátást, hogy együttélésünk az emberség és igazságosság jegyében csak a fennálló intézmények és társadalmi struktúrák radikális átalakításával biztosítható.

Ezt honnan szedtük?

A. Cohen: Why not socialism? Princeton University Press, 2009.

John E. Roemer: A Future for Socialism. Harvard University Press, 1994.

Mit olvassak még?

Samuel Arnold: Socialism. Internet Encyclopedia of Philosophy

* Ezek a rövid összefoglalók persze véletlenül sem adnak kimerítő elemzést a szóban forgó ideológiákról. Ha többet akarsz tudni róluk, olvasd el a róluk szóló alapozó cikkeket és az ajánlott olvasmányokat. Érdemes azt is észben tartani, hogy ezek között a nézetek között nincsenek éles választóvonalak, gyakran átcsúsznak egymásba, egyes képviselőik gyakran különféle keverék nézeteket vallanak.

Ez a cikk a Ti támogatásotok nélkül nem készült volna el.

A Kettős Mércét nem segítik oligarchák, pártok, nincs reklámbevétele nagy cégektől, a ti támogatásotoknak köszönhetően működik! Ez biztosítja a Mérce függetlenségét.

Kattints és támogasd havi 2000, 5000 vagy 10 000 forinttal a Mércét, és támogatásoddal erősítsd meg a független médiát Magyarországon!

Támogass minket egyszerűen bankkártyával:

Támogatom!

Más támogatási lehetőségekért és több infóért kattints ide.

Hajléktalanság és szociálpolitika az EU-ban - Brüsszel +/-

Hajléktalanság és szociálpolitika az EU-ban - Brüsszel +/-

A hosszú éveken át tartó válság után nem meglepő: kevés kivétellel minden EU-tagországban emelkedett a hajléktalanok száma. Finnország egyértelműen üdvözítő kivétel, míg sok nagyvárosban és főleg Dél-Európában a helyzet sokat romlott; Athénban minden hetvenedik lakost a hajléktalanok közé sorol a statisztika.

bpm18-lakhatas.jpg

Amit a Fidesz a plakáttörvénnyel csinál, azt úgy hívják: alkotmányos puccs

Amit a Fidesz a plakáttörvénnyel csinál, azt úgy hívják: alkotmányos puccs

Az ellenzéki pártok egy hete leszavazták a kormány plakáttörvényét, amely korlátozta volna az ellenzéki pártok plakátolási lehetőségeit. A törvény tehát elbukott az egyharmados ellenzéki ellenálláson. Majd Áder János visszaküldte a törvény egyszerű többséggel elfogadott részét, mert az a kétharmados rész nélkül értelmetlen. A kormánypárt pedig addig faragta alkotmányellenes módon a törvényt, hogy az eredmény még az eredetinél is durvább legyen, mégse kelljen hozzá kétharmad.17621872_146fdb80fc33f8f54dfada8b16183c5c_wm.jpg

Az egészségügy totális kudarca az, amikor a dolgozók inkább elmennek bútort árulni

Az egészségügy totális kudarca az, amikor a dolgozók inkább elmennek bútort árulni

Tömeges felmondás egy kórházban: a két nappal ezelőtti hír pusztán azért hat kuriózumként, mert egy olyan életpályával váltották fel felelősségteljes szakmájukat nővérek és ápolók, amelyről vajmi keveset gondol a köz. Most rácsodálkozunk arra, hogy valaki többet keres egy bútoráruházban, mint egy kórházban. Pedig ez rég nem újdonság.tumblr_oryqnbc4mo1rvlzy1o1_1280_1.png

Erős és büszke? Tavaly a szlovák bérek előzték meg, most a román életszínvonal fogta be a magyart...

Erős és büszke? Tavaly a szlovák bérek előzték meg, most a román életszínvonal fogta be a magyart...

Miközben több ezer plakát hirdeti országszerte, hogy Magyarország erős és büszke európai ország, az Eurostat friss jelentése másról árulkodik. Míg 1996-ban az egy főre jutó GDP tekintetében még a harmadikok, 2010-ben pedig negyedikek voltunk, most csupán nyolcadikok, az egyéni fogyasztást vizsgálva pedig a ‘96-os harmadik, a 2010-es ötödik hely után most holtversenyben a románokkal a 8. helyen állunk a keleti régió 11 tagországa közül. Csak a horvátok és a bolgárok vannak mögöttünk.

210218_tudta.jpg

2016-ban a társadalom erre figyelő részét az sokkolhatta, hogy a szlovák nettó átlagbér megelőzte a magyart. Ez a helyzet ma már odáig fajult, hogy Győrből nem csupán Ausztriába, hanem Pozsonyba is átjárnak melózni a szakképzett munkások, mert 20-40 ezer forintnak megfelelő euróval is többet vihet haza egy ott dolgozó magyar, mint itthon. Ennek oka nem csupán a kormánynak a béreket a versenyképesség miatt mesterségesen alacsonyan tartó politikája, hanem  a szlováknál nagyobb adók mértéke, amelyek a munkát terhelik. Ha lenne kormányzati szándék, ezen lehetne változtatni.

Most az Eurostat az uniós átlaghoz képest mérte meg az egy főre jutó GDP alakulását, és az úgynevezett egyéni fogyasztást, ami a szervezet szerint leginkább mutatja az életszínvonal mértékét. A két szám nem független egymástól, hiszen a fogyasztás maga is a GDP mint adatsor része (egyik legnagyobb kitevője), arányuk pedig azt mutatja meg jól, hogy a fiskális politika vagy a jólét erősítése fontosabb egy ország számára.

aaa.png

Kép forrása: Portfolio.hu

De mégis ott tartunk, hogy a lesajnált tótok leköröznek minket, és a szánalmasnak titulált románok életszínvonala is befog. Pedig érdemes megnézni, hogy ‘89-ben, vagy 1996-ban, esetleg az uniós csatlakozáskor honnan indultunk:

untitled_4n-20170616.png

Kép forrása: Portfolio.hu

A kérdés az, hogy miközben egyre durvábban torzulnak az egyenlőtlenségek Magyarországon, mikor jön végre egy kormányzat, amely nem csupán a felső 10-20 százalék számára akar jólétet teremteni? Akinek a munka nem valamiféle elvont becsületet, hanem kézzelfogható megélhetést jelent az emberek számára? Amely nem a társasági adót akarja csökkenteni a nagy cégeknek, hanem a munkára jutó járulékokat a dolgozói oldalon.

szazalek-banner-anim2.gif

Iratkozz fel hírlevelünkre:
Kövess minket Facebookon:

A magyar politikában irányváltásra van szükség, mert egyre több a szám és az adat, amely azt mutatja, nem csupán a 90-es évek második felétől szerzett viszonylagos jólét herdálódik el, hanem oda csúszunk vissza, ahova a rendszerváltás utáni kapitalizmus sokkterápiája, a gyárbezárások, a rosszul működő állami cégek privatizálása után került a társadalom nagyobbik része.

Nem azért szégyen, hogy Románia befog és Szlovákia leköröz, mert nem vagyunk erős és büszke ország a mindennapokban, hanem azért, mert egy tisztességesen melózó ember nem tud elmenni nyáron a gyerekeivel nyaralni, ha ki akarja fizetni a beiskolázást. Ez pedig nem erős és büszke országok védjegye, hanem a legszerencsétlenebbeké. Ne kelljen addig várni, ameddig a rangsorban Bulgária is elhagy minket, és utolsók leszünk a régióban.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

A magyar középosztály nyomában

A magyar középosztály nyomában

A széles középosztály a polgári demokrácia feltétele és garanciája. Képzett, a közvitákat értő, saját lábukon álló, önálló egzisztenciák nélkül nem állhat erős alapokon sem a jogállam, sem a piacgazdaság. Neves szakemberek nyomán széles körben elterjedt, közkeletű felfogások ezek – fogadjuk el most mi is igaznak őket. Mit mondhatunk a mai magyar középosztályról? Széles, erős, stabil? Vagy éppen ellenkezőleg: szűkös, gyenge, netán még vékonyodik is? És vajon az Orbán-kormányok valóban tesznek azért, hogy megerősödjön ez a társadalmi osztály úgy, ahogy hirdetik magukról?

di_vasar-15.jpg

Forrás: Haon.hu

A széles és erős középosztály megteremtése közös vágyunk. Ugyanolyan eszmény, mint felzárkózásunk a Nyugathoz. Ez is szorosan kapcsolódik a rendszerváltás reményteli korszakához: a nemzeti szuverenitás visszaszerzése, a többpártrendszerű parlamentáris demokrácia kiépítése, a liberális jogállam és a szociális piacgazdaság megteremtése mellett a középosztály megerősítése és kiszélesítése is közös célként szerepelt a rendszerváltó pártok programjában.

Távolról sem mindegy azonban, hogy eszményként, megvalósítandó célként, netán máris megvalósult realitásként tekintünk-e a széles és erős középosztályra. Abban, hogy e kérdés ma is eldöntendőként merülhet fel, viszonylag nagy szerepe van egy 2000-ben napvilágot látott szociológiai elemzésnek. Mégpedig Kolosi Tamás (Széchenyi-díjas szociológus, a TÁRKI alapító elnöke) Sági Matild és Róbert Péter közreműködésével írott könyvének, amely A terhes babapiskóta címet kapta és amely – pontosító alcíme szerint – A rendszerváltás társadalomszerkezetéről szól.

Mit jelent e „terhes babapiskóta”? Lássuk mindenekelőtt a szerző meghatározását!

„A modern társadalmak optimális elrendeződését – mind elméleti levezetések, mind lakossági vélemények alapján – talán az jelenti leginkább, ha van egy viszonylag kis-közepes létszámú, belsőleg is tagolt elit, egy nagyjából hasonló alsó szegénység és egy igen nagy létszámú, belsőleg mind vertikálisan, mind horizontálisan differenciált középréteg. Tessenek elképzelni egy babapiskótát, amelynek igen nagy, széles és kerek közepe van. Ez lenne a terhes babapiskóta.”

A terhes babapiskóta tehát középosztályi társadalmat jelent. Ideálnak tekintsük vagy realitásnak?

A terhes babapiskóta, avagy a középosztályi társadalom – eszmény vagy valóság?

Ha eszményről, ideálról van szó, az olyasvalami, amit meg kívánunk valósítani, amire azt mondjuk: legyen! Ha ellenben olyan realitásról beszélünk, amit immáron megvalósultnak tekintünk, azt mondjuk rá: van. Természetesen mindkét kijelentés vitatható lesz: előbbiből értékvita (mi legyen? mi valósuljon meg?), utóbbiból a tényekre vonatkozó vita következhet (mi van? mi a valóság?).

Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

Kolosi Tamás 1987-ben megjelent Tagolt társadalom című könyvében a kései államszocializmust nagyjából-egészében egy ilyen középosztályi társadalomként írja le. Amikor egy kutatásban 1987-ben arra kérték a magyar társadalmat több szempontból képviselni hivatott megkérdezettek körét (reprezentatív mintáját), hogy válasszanak öt társadalomkép közül s voksoljanak a mellett, amely szerintük a leginkább hasonlít az akkori társadalom formájára, a legtöbben (a megkérdezettek csaknem harmada) azt válaszolta, hogy egy olyan társadalomban él, amelyben a legtöbb ember középen található, alul és felül pedig ennél jóval kevesebben vannak. A kései államszocializmusban tehát nemcsak az objektív élethelyzetre vonatkozó kutatások, hanem a megkérdezettek szubjektív társadalomképeire vonatkozó vizsgálatok is alátámasztani látszottak egy többé-kevésbé középosztályinak nevezhető társadalom képét.

A rendszerváltással mindez alapjaiban megváltozott. Miközben az erős középosztály iránti vágy változatlanul fennmaradt, sőt a jelszavak formájában még erősödött is, a valóságos folyamatok éppen az ellenkező irányba hatottak. Hiába élték a kilencvenes években reneszánszukat az államszocializmus hatalomátvétele előtt népszerű politikai eszmék – „polgár”, „polgárosodás”, „nemzeti középosztály”, „keresztény középosztály”, „polgári középosztály” –, a rendszerváltás radikális gazdasági, társadalmi és politikai átalakulást hozó folyamatai döntően éppen a vágyott középosztályosodás ellenében hatottak. A társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek növekedése egy harmonikaszerűen kinyíló (felfelé és lefelé széthúzódó) szerkezetet mutattak, amelyben széles tömegek lecsúszását, valamint kevesek felemelkedését alig-alig ellentételezték a társadalom közepe felé húzó erők.

A társadalmi integráció és szolidaritás fokozódása, az egyenlősödés és középosztályosodás helyett a társadalmi dezintegrálódás és a szolidaritás gyengülése, az egyenlőtlenségek növekedése: a társadalmi-gazdasági polarizáció nyert teret. A jelek nem egy terhes babapiskóta, hanem egy szűk kalapú, széles talpú homokóra formájú társadalomszerkezet kialakulására utaltak.

E tendenciákat ráadásul nem csak az objektív létfeltételek átalakulását vizsgáló kutatások mutatták ilyennek, nemcsak az esélyek és erőforrások eloszlásának objektív ismérvei láttatták ezt. A mindennapi életüket élők szubjektív társadalomképei is ennek megfelelően alakultak át. Amíg 1987-ben a megkérdezettek csaknem harmada a magyar társadalmat egy középosztályi társadalomnak látta, a kilencvenes években már csak a töredékük gondolta így (1992-ben 6,7, 1999-ben 4,3 százalékuk). Az uralkodó társadalomkép a kilencvenes években radikálisan átalakult: a megkérdezettek több mint fele szerint kevesen vannak fent, nagyon kevesen középen, nagy tömegek pedig alul helyezkednek el.

A „középosztálytalanodás” folyamatát tehát az objektív feltételek átalakulására és az állampolgárok szubjektív érzékelésére vonatkozó vizsgálati eredmények egyaránt alátámasztották.

Miért adott akkor Kolosi Tamás a rendszerváltás társadalomszerkezetéről írott könyvének olyan címet, amely azt egy középosztályi társadalomként láttatja? Valószínűleg azért, mert ideálként fontosnak tartotta és tartja ma is. Megtévesztő címválasztásával azonban azt a látszatot keltette, mintha a rendszerváltás eredménye egy középosztályi dominanciájú társadalomszerkezet volna. Mintha valóság lenne az, ami legfeljebb csak cél lehet.  Megtévesztő címválasztása azért is meglepő, mert a szubjektív társadalomképekre vonatkozó, fent idézet adatok egytől egyig az ő munkáiból származnak.

Újabb kutatások a szűkülő magyar középosztály nyomában

„A rendszerváltáshoz kapcsolt egyik pozitív várakozás az volt, hogy a piacgazdaságba és demokráciába történő átmenet egyben a középosztály megerősödését (?) – megteremtését (?) is magával hozza majd. […] Miközben a gazdaság és a politika működésmódja viszonylag gyorsan átalakult, és a magyar viszonyokra hamarosan illettek a piacgazdaság és a demokrácia meghatározásai, a társadalomszerkezetet továbbra sem az erős középosztály által dominált ‘terhes babapiskóta’ alakzata jellemezte.”

Ezt már az idén márciusban megjelent, Kolosi Tamás 70. születésnapjára összeállított A magyar polgár című kötetben írja az ünnepelt kollégája, Tóth István György közgazdász-szociológus, a TÁRKI vezérigazgatója. (Írása címe: ‘Róka fogta csuka: Miért gyenge és szűk a magyar középosztály és mitől változna meg mindez?’.) Adatait és értelmezésüket bemutató részletesebb elemzésében azt állítja, hogy a magyar társadalom alsó kétharmadának életkörülményei nem érik el azt az életnívót, amit középosztályinak lehetne nevezni.

A középosztályinak tekinthető életkörülményeket és életesélyeket a magyar társadalom felső harmadában kell keresnünk. A középosztályinak nevezhető élethelyzet tehát távolról sem „középen” található a magyar társadalom szerkezetében. Akik ténylegesen a középtájékon helyezkednek el (például a jövedelem-eloszlás tekintetében), jobbára sokkal kiszolgáltatottabb, sérülékenyebb egzisztenciák: „a magyar jö­vedelmi középosztály háromnegyedének gondot okozna egy váratlan kiadás (drágább autóalkatrész, tönkrement mosógép, csőtörés stb.) fedezetének az előteremtése, mintegy kétharmada, habár szeretne, nem engedhet meg magának egy egyhetes külföldi nyaralást, egyharmadának probléma a rendszeres húsfogyasztás” (‘Róka fogta csuka’, 73. old.).

A nemzeti középosztály építésének politikája itthon

„A középosztály az emberek azon csoportja, amely képes saját megélhetését önállóan biztosítani, de ehhez még rendszeres saját erőfeszítésre van szüksége” – írta 2012-ben Matolcsy György (még nemzetgazdasági miniszterként) ‘A felelős és független középosztályról’ címmel a Nemzeti Érdekben. A középosztály felett szerinte azok helyezkednek el, „akik már képesek lennének kizárólag befektetéseikből és vagyonuk passzív jövedelméből élni, ha így döntenek.” A politikai intézkedések zöme esetén a döntéshozók e bizonytalan társadalmi konglomerátumra hivatkoztak. Valóban őket erősít a 2010 óta épülő berendezkedés? Ha nem, akkor kiket?

Általánosságban azt mondhatnánk: legelsősorban azokat, akik hűek a rendszerhez (vagy legalábbis nem próbálnak nyíltan keresztbe tenni neki). A rendszer pedig annál jobban támogat valakit, minél magasabban áll a társadalmi szerkezetben és minél inkább lojális a rendszerhez. A többkulcsos, progresszív személyi 2013-ban kimutatta, hogy „Az adóreform eredményeképpen megvalósult 444 milliárd forintos adócsökkentés 74 százaléka a két legmagasabb jövedelemi tizedbe tartozó gyermektelen adózók nettó jövedelmét növelte.” A legnagyobb adókedvezményt tehát éppen azok kapták, akiknek egyébként is a legnagyobb a jövedelmük, a társadalom felső egyötöde. Ennek eredményeképpen a „legmagasabb jövedelmi tized hozzájárulása az összes adóbevételhez 61 százalékról 42 százalékra mérséklődött.”

E tények fényében a „nemzeti középosztály” egy olyan politikai kategória, amellyel a kormányzat a döntéseit próbálja legitimálni, de amelynek nincsen szociológiai tartalma. A rendszer ugyanis mindenekelőtt azokat a magas jövedelmű, vagyonos, tettekben vállalt módon is párthoz és kormányhoz hű, legalább látszatra keresztény és konzervatív fehér férfiakat (és – csak másodsorban – a hozzájuk kapcsolódó nőket) támogatja, akik maguk is építik és támogatják e rendszert. Matolcsy fenti definíciója értelmében ugyanis Andy Vajna, Garancsi István, Mészáros Lőrinc, Tiborcz István, Csányi Sándor vagy Habony Árpád ugyanúgy nem középosztálybeliek, ahogyan Simicska Lajos sem az.

A rendszer tehát a hozzá hű nemzeti tőkét építi, a társadalomszerkezet csúcsát – természetesen annak viszonttámogatásáért, párt- és kampányfinanszírozásért cserébe. A polgári Magyarország és a polgári (vagy nemzeti) középosztály építésének politikája ennyiben valóban nem több politikai terméknél. G. Fodor Gábor kivételesen valóban a fején találta a szöget, amikor a Magyar Narancsnak adott interjújában szokatlan nyíltsággal így fogalmazott:

„A jobboldali értelmiségiek közül sokan vannak abban a tévedésben, hogy a »polgári Magyarország« hívószót politikai realitásnak gondolják, pedig az természete szerint politikai termék volt. Ők még ma is azt gondolják, hogy az 1998 és 2002 közötti Magyarország valóban polgári Magyarország volt. Ez óriási tévedés.”

Ennek fényében új színben tűnik fel a terhes babapiskóta képzete is. Az 1998 és 2002 között miniszterelnöki tanácsadóként is dolgozó Kolosi Tamás a valójában nem létező széles és erős középosztály víziójával a polgári Magyarország, a polgári kormányzás, a polgári-nemzeti középosztály építésének politikai céljait igazolta.

Éber Márk

A cikk a korábban az Új Egyenlőség portálon megjelent szöveg szerkesztett verziója.

Nyugdíjasok szövetkezzetek!

Nyugdíjasok szövetkezzetek!

A kormány közérdekű nyugdíjas szövetkezetek létrehozásával orvosolná a némely ágazatokban már komoly növekedési korlátot okozó munkaerőhiányt. A nyugdíjas szövetkezetekről szóló törvényjavaslatot május 9-én nyújtották be (egyéni képviselői indítványként), azóta megvolt a parlamenti vita, sőt a szavazás is lezajlott, a törvényjavaslatot elfogadták. Az elfogadott törvény már csak a köztársasági elnök aláírására vár, utána kihirdetik.

hands-walking-stick-elderly-old-person.jpg