Nők szociális intézményektől sújtva

Nők szociális intézményektől sújtva

Ma már Magyarországon is egyre kevésbé kérdés, hogy a nemünk milyen meghatározó az életminőségünk és a mozgásterünk tekintetében. Sőt, már azt is egyre kevesebben vitatják, hogy mindez tipikusan a nők kárára történik, mert a nemek közti egyenlőtlenségek egy hierarchikus társadalomban válnak valósággá, és így leképezik a férfiak előjogain alapuló, általános alá-fölérendeltségi viszonyokat. Legfeljebb vannak, akik szerint ezzel semmi gond nincs.

kkkkk.jpg

Forrás: kaposvarmost.hu

Arról viszont már jóval kevesebb tudásunk van, a hogy nemi hovatartozáson alapuló egyenlőtlenségek hogyan fonódnak össze más társadalmi hátrányokkal – például a származással, a bőrszínnel, a szexuális orientációval, a fogyatékossággal vagy az osztályhelyzettel. A társadalomtudományos szakirodalom ezt az összefonódást interszekcionalitásnak nevezi (az angol intersection szó alapján, ami kereszteződést jelent) és először Kimberly Crenshaw afróamerikai jogász kezdett el foglalkozni a jelenséggel és következményeivel a ’80-as évek végén. Crenshaw írásaiban rámutatott azokra a fekete nők által megtapasztalt igazságtalanságokra, amelyeket sem a nőjogi szakpolitika, sem az etnikai diszkriminációval foglalkozó politika nem ismert fel, így kezelni sem tudták őket.

Ehhez hasonló módon, a szegénységben élő nők is számtalan olyan nehézséggel kell, hogy megküzdjenek – a világ minden táján, így Magyarországon is –, amivel sem tehetősebb nőtársaik, sem a szegénységben élő férfiak nem szemebesülnek. És mindez sok esetben más társadalmi hátrányokkal is rendszerszerűen összefonódik – például a megfelelő politikai intézkedések hiányában a roma származás és a fogyatékosság is komoly szegénységi kockázatot jelent ma Magyarországon, ezért egy roma vagy egy fogyatékos nő különösen súlyos nehézségekkel kell, hogy megküzdjön a mindennapjaiban.  

Mivel ezeket az egyenlőtlenségeket a társadalmaink termelik ki és tartják fenn (ha nem élnénk társadalmakban, akkor ezek csak különbségek volnának és nem egyenlőtlenségek), ezért társadalmi felelősség a velük szembeni fellépés. Vagyis a társadalom által fenntartott intézmények és a választott politikusok feladata volna, hogy felszámolják őket. A valóságban azonban nagyon sokszor épp ennek az ellenkezője történik: pontosan azok az intézmények és döntéshozók súlyosbítják tovább a sokszoros hátránnyal küzdő nők elnyomását,  amelyek eredetileg az ő érdekükben jöttek létre.   

Hogyan kezeli a nők szegénységét a magyar állam?

A magyar állam tulajdonképpen egészen kiterjedt szociális ellátórendszert működtet, ami névleg a szegénység csökkentését célozza, sőt, bizonyos elemei kifejezetten a szegénységben élő nők problémáira adnak választ (például anyaotthonok a lakhatási szegénységgel küzdő nők számára). Csakhogy ez az intézményrendszer leginkább a bürokráciát tekintve kiterjedt, a finanszírozása és az általa nyújtott szolgáltatások színvonala annyira alacsony, hogy a rendszer a gyakorlatban nem képes ellátni a feladatát. Az elnyomás különböző formáinak egymásba fonódása miatt pedig a szegénységben élő nők különösen kiszolgáltatottak ennek az intézményrendszernek, sőt, sok esetben épp ezek az intézmények fokozzák tovább a kiszolgáltatottságukat.   

 

Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

Ez néhány esetben már a jogszabályok szövegében megmutatkozik. Például a munkanélküliek ellátását szabályozó törvény előírja, hogy csak akkor lehet valaki jogosult álláskeresési járadékra, ha mindent megtesz azért, hogy munkát vállaljon, de még az állami foglalkoztatási szerv sem tud számára megfelelő munkahelyet ajánlani. A törvény értelmében egy munkahely akkor megfelelő, ha „a munkahely és a lakóhely közötti naponta – tömegközlekedési eszközzel – történő oda- és visszautazás ideje a három órát, illetve tíz éven aluli gyermeket nevelő nő és tíz éven aluli gyermeket egyedül nevelő férfi álláskereső esetében a két órát nem haladja meg.” Vagyis a munkanélküli nőktől minden esetben elvárja a jogalkotó, hogy elsősorban ők feleljenek a családban nevelkedő gyerekekért, míg a férfiaktól ezt csak akkor várja el, ha egyedül nevelik a gyereküket – hiszen ha van partnerük, akkor ezt majd nyilván elvégzi ő.

A legtöbb problémával azonban a szociális célú törvények gyakorlati alkalmazásakor szembesülnek a szegénységben élő nők. Például a családsegítő és gyermekjóléti központokban, ahová az esetek túlnyomó többségében akkor is az anyák fordulnak, ha a gyereknek apja is van (márpedig az esetek túlnyomó többségében van neki), mert a társadalmi nemi szerepleosztások ezt diktálják. Ezekben a központokban a nők nap mint nap azt tapasztalják, hogy amire ténylegesen szükségük volna (például anyagi támogatás válsághelyzetben, szociális bérlakás, védelem a bántalmazó partnerüktől), azt a hivatal nem tudja számukra biztosítani (mert az állam nem finanszíroz krízissegélyt, nem tart fenn szociális bérlakásokat és nem működtet hatékony áldozatsegítő intézményeket). Ezért az ügyintézők jobb híján fenyegetéssel, büntetéssel, áldozathibáztatással reagálnak a hozzájuk forduló nők panaszaira. Emiatt pedig ők legközelebb kétszer is meggondolják, hogy felkeressék-e az intézményt, ha bajba kerülnek.  

A lakásszegénységben élő családok számára fenntartott családok átmeneti otthonai (csáok), illetve anyaotthonok többsége nagyon rossz fizikai állapotban van és a tömegszállás jellegükből fakadóan nem biztosítanak méltó körülményeket a lakóiknak. Mindezt tetézi az az elbánás, amit az ott élő nők a mindennapokban tapasztalnak: lekezelően vagy megalázó módon beszélnek velük, szigorú ellenőrzés alatt tartják őket (például benéznek a hűtőszekrényükbe, bekamerázzák a közös helyiségeket), nehezen indokolható szabályokat kényszerítenek rájuk (például azt, hogy nem lehet TV a szobájukban), beleszólnak a mindennapi életük legapróbb részleteibe (abba, hogy mikor szellőztetnek vagy hogyan tárolják az ételt a hűtőszekrényükben), és abba, hogyan nevelik a gyerekeiket (mikor milyen ruhát adnak rájuk, stb.). A lakók magánszféráját a körülményekből eleve adódónál is tovább szűkíti sok helyen a látogatási idő szélsőséges korlátozása – van olyan otthon, ahol heti 1 órányi idősáv van erre kijelölve. Egyáltalán nem ritkaság, hogy a felnőtt lakók is néninek szólítják az otthon szociális munkásait, ami jól mutatja a köztük lévő hatalmi aszimmetriát. Nem csoda, hogy a nők menekülnének ezekről a helyekről, csak nincs hova.

A gyámügyi intézményrendszer nem kifejezetten a szegénységben élő nők problémáinak kezelésére jött létre, hanem a gyerekek, minden gyerek érdekeinek érvényesítése, testi és lelki fejlődésük biztosítása érdekében. A gyakorlati tapasztalatok mégis azt mutatják, hogy a szegénységben élő nők megkülönböztetett bánásmódban részesülnek a gyámhatóság részéről – a lehető legrosszabb értelemben. Noha a gyermekvédelmi törvény egyértelműen kimondja, hogy gyereket a családjától elválasztani pusztán anyagi okból nem lehet, a gyakorlatban mégis sok gyereket emelnek ki a családjából olyan okokra hivatkozva, amelyek a család szegénységéből fakadnak (nem megfelelőek a lakáskörülményeik, nincs elég pénzük élelemre vagy tisztálkodószerekre). Miközben a gyerek mindenek felett álló érdekét egyértelműen az szolgálná, ha a hatóság abban támogatná a családot, hogy ezeken a körülményeken változtatni tudjon. Ezeknek az eljárásoknak a lelki és fizikai terheit az esetek legnagyobb részében az anyák viselik: ők könyörögnek a családgondozónak hétről hétre; ők járnak hivatalról hivatalra, hogy rendezni tudják a helyzetüket; ők kuncsorognak adományért a jótékonysági szervezeteknél; ők nyugtatják a gyerekeket, akik már minden csengetésre összerezzenek, hogy nem a tegyeszes autó jött-e hozzájuk; ők dolgoznak három műszakban takarítóként, hogy valahogyan előteremtsék a gyerekek ellátásához szükséges pénzt és ezzel megelőzzék a kiemelést. Mindeközben a családon belüli erőszak áldozatait segítő szervezetek több mint 20 éve nem tudják elérni ugyanezeknél a gyámhivataloknál, hogy a bántalmazó apáknak ne járjon automatikusan, minden körülmények között a gyerekek felügyeleti joga.

Mit lehetne tenni?  

A szegénységben élő nők intézményi elnyomásának felszámolásához elsősorban politikai akaratra volna szükség – olyan döntéshozókra, akik a rájuk bízott közpénzt felelősen használják fel, a rendszerszintű társadalmi egyenlőtlenségek felszámolását prioritásként kezelve.  

Másodsorban olyan gyakorlati szakemberekre (szociális munkásokra, családgondozókra, ügyintézőkre), akik felismerik a nemek közti rendszerszintű egyenlőtlenségek megnyilvánulásait (mert ez a képzésük része volt vagy önszántukból részt vettek ilyen továbbképzésen) és tenni is akarnak ezek ellen. A mai rendszerben ezek a gyakorlati szakemberek nincsenek könnyű helyzetben, hiszen a – túlnyomórészt férfi – döntéshozók nem biztosítják a munkájukhoz azokat az erőforrásokat, amelyek révén érdemi segítséget tudnának nyújtani a hozzájuk fordulóknak. És azokat a forrásokat sem, amelyek révén ehhez a lelkileg nagyon megterhelő munkához megfelelő pszichés támogatást kaphatnánk.

De a fenti problémák egy része többletforrások nélkül is kiküszöbölhető volna – ahhoz nem kell pénz, hogy valaki ne alázza meg az ügyfelét, ne kezelje irányításra szoruló gyerekként, hanem tekintse őt egyenlő partnernek, és vegye észre a rendszerszintű problémákat (például ne a nőt vonja felelősségre azért, mert a partnere nem dolgozik, hanem a kormány gazdaságpolitikáját vagy, ha ez a helyzet, akkor a partnerén élősködő férjet vagy élettársat.) Ezek az állapotok a szociális ellátórendszerben csak akkor fognak megváltozni, ha a benne dolgozó szakemberek végre a sarkukra állnak és egymással és az ügyfeleikkel szolidaritást vállalva, kollektív fellépéssel kikövetelik a munkájuk megfelelő elvégzéséhez szükséges eszközöket a jelenlegi hiányosságokért felelős döntéshozóktól. Addig marad az ügyfeleik megfélemlítése, büntetése és megalázása.

És ahhoz sem kellene plusz pénz, hogy a szociális ellátórendszer használatára kényszerülő nőknek megfelelő jogorvoslati és érdekvédelmi lehetőségek álljanak rendelkezésére. Például a csáókban és anyaotthonokban valóban és ne csak névleg működjenek a törvényben előírt érdekvédelmi fórumok, és az általuk felvetett problémákat az intézményvezetők vegyék komolyan és orvosolják. És ezekre az intézményekre is vonatkozzanak ugyanazok a jogorvoslati szabályok, mint a többi szociális intézményre – a jelenlegi szabályozás értelmében ugyanis a szociális törvény hatálya alá tartozó intézmények (például átmeneti szállók) esetében bírósághoz lehet fordulni, ha valaki vitatja a felvétele elutasítását vagy az elbocsátását az intézményből, míg csáók esetében csak a fenntartónál lehet panasszal élni, tehát annál, aki az eredeti döntést meghozta.

Amíg ezek a politikai és szakmai feltételek nem adottak, addig a szegénységben élő nőknek nem marad más lehetőségük helyzetük javítására, mint az egymás iránti szolidaritás jelképes és cselekvő gesztusai, illetve a feladatukat szociális munkás esküjükhöz hűen végző szakemberek árral szemben végzett, elhivatott, tiszteletre méltó munkája. Szerencsére ezekre is nagyon sok példa van ma Magyarországon.

Dósa Mariann, társadalompolitikus
Az írás a Népszava nőnapi mellékletében megjelent cikk szerkesztett verziója 

Kell-e nekünk identitáspolitika? – Kritikai Alapozó

Kell-e nekünk identitáspolitika? – Kritikai Alapozó

Mi a közös abban, amikor határon túli magyarok küzdenek magyar nyelvű utcatáblákért, amikor cigányok harcolnak a káros sztereotípiák ellen, vagy nők az egyenlő bánásmódért? Egyesek szerint mindannyian identitáspolitikát művelnek: annak a társadalmi csoportnak az érdekeit próbálják érvényesíteni, amellyel azonosulnak. Vannak azonban olyanok is, akik szerint tévúton járunk, ha ezekről a problémákról és küzdelmekről az identitások mentén gondolkodunk. Kinek van igaza? Vajon az identitáspolitika a baloldaliság lényegi összetevője, vagy ellenkezőleg, az valójában tévútra visz?

ka-identitaspolitika.jpg

Az identitáspolitika nyilván az identitás politikája, szóval mi az az identitás? A szociológusok és pszichológusok ezen hosszú ideje vitatkoznak, de általánosságban azt mondhatjuk, hogy egy ember identitása az a mód, ahogyan meghatározza, azonosítja önmagát. Például amikor a magyarul nem tudó Liszt Ferenc 1840-ben büszkén azt mondja, hogy „je suis hongrois” azaz „magyar vagyok”, ezzel azt fejezi ki, hogy ő – nyelvtudás ide vagy oda – magyarként határozza meg önmagát.

Az identitás azonban sokszor egyáltalán nem a szabad döntésünk vagy belső késztetéseink eredménye. Az Amerikában élő dakoták és sziúk eredetileg természetesen nem indiánként, hanem dakotaként és sziúként gondoltak egymásra és magukra. Az európai hódítók voltak azok, akik feltalálták az „indián” kategóriáját és ugyanúgy kiirtották, elnyomták, rezervátumba zárták őket függetlenül attól, hogy dakoták vagy sziúk voltak. Ők tehát kevésbé szerencsések Lisztnél, akinek csak azt kell eldöntenie, merre húz a szíve. Ma egy indiánt akkor is indiánként határoz meg a társadalom, ha neki ehhez semmi kedve. Az identitásainkat tehát olykor társadalomban elfoglalt helyünk, olykor önmeghatározásunk, olykor a kettő keveréke határozza meg.

Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

De hogy jön az identitáshoz a politika? Sok identitáscsoport – cigányok, melegek, nemzetiségi kisebbségek – fokozottan ki van téve a társadalmi elnyomásnak, a különféle társadalmi problémák számukra sajátos módon jelentkeznek. Tegyük fel például – direkt leegyszerűsített lesz a példa –, hogy egy adott régióban meg akarunk oldani egy általános társadalmi problémát, a szegénységet, és ezt munkahelyteremtéssel akarjuk orvosolni.

De rá kell jönnünk, hogy bizonyos emberek, akiket a társadalom nõként azonosít – és akik maguk is így azonosítják magukat – nem csak azért élnek szegénységben, mert a régióban nincs elég munkahely, hanem mert a házimunka és a gyereknevelés nagy részét is õk végzik, és emellett nem tudnak munkát vállalni. Ez pedig nem azért van, mert mindegyikük különösen jó lenne a házimunkában vagy égetõ vágyat érezne rá, hanem, mert a társadalom õket egy olyan csoport tagjaként azonosítja – és általában õk is magukat – akiknek ez a dolga.

Más emberek, akiket a társadalom – és õk magukat – cigányként azonosít, szintén nem csak azért élnek szegénységben, mert nincs elég munkahely, hanem mert ezeket a munkahelyeket nincs annyi esélyük megkapni, mint a nem cigányoknak, a környékbeli munkaadók előítéletei miatt. Ez a csoport megint csak önazonossága, identitása miatt kerül a társadalmi hatalmi hierarchia aljára; a társadalmi kirekesztés azért jelentkezik a számukra sajátos módon, mert ők azok akik, vagyis cigányok. És akkor még nem is beszéltünk a cigány nőkről.

Az identitáspolitika elsõ fontos állítása, hogy a társadalmi elnyomás ilyen, identitásalapú formáit fel kell ismernünk és a különféle társadalmi problémák kezelése során számításba kell vennünk. Bizonyos értelemben minden olyan politikai törekvést, amely ezt az állítást elismeri, identitáspolitikának lehet hívni. Így például a nagy-britanniai Nők egyenlősége párt ebben az értelemben identitáspolitikát művel, politikai céljait kizárólag a nőknek mint sajátos identitáscsoportnak az elnyomása határozza meg.

Egy eggyel speciálisabb értelemben az identitáspolitika központi állítása, hogy e problémák megoldása az identitások átformálásában rejlik. Bizonyos feministák szerint például a probléma a nők helyzetével elsősorban az, hogy a társadalom őket és ők magukat úgy képzelik el, mint akiknek a konyhában és a gyerek mellett a helyük, ez pedig kiszolgáltatottá, alárendeltté teszi õket. Hogy ezen segítsünk, meg kell változtatnunk azt, ahogy a társadalom – nők és férfiak egyaránt – a nőkről gondolkodunk, ahogyan ezeket a csoportokat azonosítjuk, reprezentáljuk.

Ha ugyanis a nőket is a férfiakkal egyenrangú partnerként, a társadalom teljes jogú tagjaként ismernénk el, akkor ugyanúgy nem várnánk el tőlük, hogy a házimunka nagy részét elvégezzék, ahogy a férfiaktól sem várjuk el. Ha a melegek kapcsolatait teljes értékűként fogadnánk el és nem tekintenénk szégyellnivalónak, akkor nem tagadnánk meg tőlük mindazt, amit a hetero pároknál elfogadhatónak tartunk (pl. házasság, csókolózás nyilvános helyen stb.). Az ilyen értelemben vett identitáspolitika központi fogalma tehát az elfogadás vagy elismerés (angolul: recognition), amit az identitáscsoportok társadalmi reprezentációinak, a róluk való gondolkodásnak a megváltoztatása által érünk el.

Az identitáspolitika mindkét fajtájával kapcsolatban számtalan kérdés és ellenvetés vetődik fel. Például: az addig oké, hogy cseréljük le a melegekkel kapcsolatos negatív sztereotípiákat, de mégis mire? Ki dönti el, hogy milyen az a pozitív töltetű meleg identitás, aminek a mentén gondolkodnunk kéne róluk? Rendben, ne gondoljuk, hogy a nőknek a konyhában a helyük, de akkor mit gondoljunk helyette? Van esetleg valamiféle valódi, autentikus „női identitás”, amit felszínre kéne hozni? Nem kell gendertudósnak lenni ahhoz, hogy belássuk, ezt felettébb kétséges: nőnek lenni Dél-Szudánban és Párizsban, vagy akár egy elszegényedő magyar faluban és egy belvárosi bérlakásban gyökeresen különböző élethelyzetek.

Egyenlőség, szolidaritás, demokrácia – baloldali értékek, amelyekről azonban a baloldali liberálisoktól az anarchistákig, az ökomarxistáktól a szocialistákig mindenki mást gondol, és mindenki teljes meggyőződéssel hirdeti a maga igazát.

A Kritikai alapozó sorozatot azért indítottuk el, hogy túllépjünk azon a vitakultúrán, amely abból áll, hogy jelszavakat és könyvcímeket dobálunk egymásra a másik, vagy akár a saját álláspontunk gondos megértése és mérlegelése helyett. Ahelyett, hogy végső ítéletet mondanának bizonyos kulcskérdésekben – a társadalmi egyenlőtlenségektől a feminizmusig –, a sorozat cikkei körüljárják a különféle baloldali álláspontok érveit és előfeltevéseit, és kiindulópontokat adnak a további gondolkodáshoz.

Hogy a világot megváltoztatni kell és nem értelmezni? Hogy nem okoskodni kell, hanem cselekedni? Ez igaz. Csakhogy biztosan kudarcra vagyunk ítélve, ha eközben nem igyekszünk megérteni a társadalmi valóságot, amellyel szemben állunk, és az értékeket, amelyek felé törekszünk.

Ha szívesen olvasnál még ilyen szövegeket, legyél az egyik támogatónk: csináljunk együtt okos, független médiát.

Az identitáspolitika eszerint azzal fenyeget, hogy maga is az elnyomás eszközévé válik, hiszen ugyanúgy diktálja a különféle identitáscsoportoknak, hogy miként gondolkodjanak magukról, ahogy az elnyomó társadalom tette, még akkor is, ha szándékai ezzel ellentétesek voltak. Ha például megmutatjuk a társadalomnak, hogy a melegek nem deviánsok, hanem szerető férjek és családapák, egyszóval „normálisak”, azzal marginalizálunk és láthatatlanná tesszük azoknak a melegeknek a szempontjait, akik nem így élik meg a saját identitásukat, akik nem vágynak se házasságra, se gyerekre, mivel az ő problémáik és élményeik egészen más természetűek.

Persze egy ilyen helyzetben az ellentámadás is lehet identitáspolitikai: a fenti meleg fickó, aki nem akar családot, állíthatja, hogy az ő identitása továbbra sincs elismerve a „családközpontú” meleg identitáspolitika által, a küzdelme továbbra is arra irányul, hogy az ő identitását is teljesértékűként fogadják el, az is egy legitim válfaja legyen a meleg identitásnak.  Ebből a szempontból nem megalapozottak azok az érvek, amelyek szerint az identitáspolitika szükségszerűen a lehatárolt, elnyomó identitások szolgálatában áll, hiszen annak központi eleme az identitások megkérdőjelezése és újradefiníciója. Ez tehát nem magával az identitáspolitikával szemben egy érv, hanem helytelen alkalmazásaival szemben – szólhatna az ellenérv.

Felróhatjuk azonban az identitáspolitikának, hogy kihagy olyan csoportokat, amelyeket nem az identitásuk határoz meg. A nõkön, melegeken, cigányokon kívül vannak még a társadalomban szegények, munkások, öregek. De nemigen beszélhetünk „szegény identitásról" vagy „idős identitásról", ezek az emberek nem azért tartoznak össze társadalmilag, mert bizonyos dolgokat gondolnak magukról vagy mások róluk, hanem, mert a társadalom bizonyos módon bánik velük, mert a társadalmi struktúrákban ugyanazt a helyet foglalják el.

Tovább menve mondhatjuk, hogy az identitás, az, hogy miként gondolkodunk magunkról vagy egymásról, egyáltalán nem számít: ami lényeges, azok a társadalmi struktúrák. Így például a nők nem azért vannak elnyomva, mert az emberek bizonyos módon gondolkodnak róluk, hanem mert a társadalmat olyan gyakorlatok és hatalmi struktúrák hatják át, amelyek szisztematikusan elzárják őket azoktól az előjogoktól, amelyeket a férfiak élveznek.

A legtöbb állásban, üzleti vagy politikai karrierben sokkal jobban lehet érvényesülni, ha az embernek nem kell munka előtt és után a házimunka nagyobb részét elvégeznie, ha soha nem esik teherbe, és ha van is gyereke, nem rá hárul a nevelési feladatok többsége. Mindez nem oldódik meg, ha a nők elkezdenek pozitívabban gondolkodni magukról és néha a férfiak is elmosogatnak: a munka, a hatalom a társadalmi szerkezetek egész rendszerének kell változniuk ahhoz, hogy ezeket a problémákat kezelni tudjuk. Emellett persze rettenetes előítéletek is élnek a nőkkel vagy cigányokkal kapcsolatban, de ha csak ezekre fókuszálunk, elvétjük a lényeget: ezek az előítéletek igazságtalan társadalmi gyakorlatok és hatalmi viszonyok termékei – a megoldást ez utóbbiak megszüntetése jelenti.

Az identitáspolitikus azonban válaszolhatja, hogy e két megközelítés között nincs ellentmondás. Nem kell választanunk identitás és struktúrák között, az identitások és reprezentációk ugyanis a társadalmi struktúrák részei. Az előítéletek, a diszkrimináció, a különféle csoportok hamis ábrázolása a nyilvánosságban – ezek mind eszközök arra, hogy e csoportokat elzárják bizonyos lehetőségektől és privilégiumoktól, és a hatalmi hierarchia alján tartsák. Mikor ezek ellen küzdünk, mikor egy identitás átformálásán fáradozunk, akkor voltaképpen a társadalmi struktúrák megváltoztatásáért küzdünk.

Az azonban kétségtelenül igaz, hogy a reprezentációk, előítéletek, identitások nem merítik ki az elnyomó társadalmi struktúrák körét. A nőket, cigányokat, melegeket, transzneműeket nem csak előítéletek révén nyomják el, hanem gazdasági kirekesztés és egyenlőtlen hatalmi hierarchiák révén is. Az identitáspolitika egyik veszélye, hogy eltereli a figyelmet a kirekesztés és elnyomás ezen formáiról. A vagyoni egyenlőtlenségek elleni küzdelem becserélése identitáspolitikára, az osztálypolitika helyettesítése identitáspolitkával kétségtelenül nem járható utak egy baloldali számára sem. Ez azonban nem jelenti, hogy az identitáspolitika porblémáit ne kellene elismernünk vagy foglalkoznunk velük. A társadalmi igazságtalanság szerkezetei rétegzettek, számtalan különféle csatornán keresztül hatnak, melyek ezer szállal összefonódnak. Baloldaliként képesnek kell lennünk számításba venni ezt a sokrétűséget, mert csak így tudjuk kielégítően megérteni a társadalmi igazságtalanság rendszereit; ez pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy megszüntessük azokat.

Ezt honnan szedtük?

Cressida Heyes: Identity Politics. The Stanford Encyclopedia of Philosophy

Nancy Fraser: Rethinking recognition.

Mit olvassak még?

Egry Gábor: Otthonosság és idegenség. Identitáspolitika és nemzetfelfogások Magyarországon a rendszerváltás után. Napvilág, 2010.

Diana Fuss: Leszbikus és meleg elmélet: az identitáspolitika kérdése.

Gyurcsány magát ütötte ki Botka helyett

Gyurcsány magát ütötte ki Botka helyett

Gyurcsány Ferenc ismét nekirohant Botka Lászlónak, de saját magát nyársalta fel. “Csak az idei évben 460 millió forint adót fizettem be. Több adót fizettem be idén, mint amit Botka László egész életében keresni fog”  mondta a DK-elnök az ATV-ben, és így két mondattal igazolta, hogy az MSZP miniszterelnök-jelöltjének nagyon is igaza van, amikor luxusadót sürget.

17327899_10155484441374311_189269735_n.png

kálmánattila 2017. 03. 18. Tovább →
Orbán szerint nem a pénz, hanem a saját tehetségünk az alkotás korlátja

Orbán szerint nem a pénz, hanem a saját tehetségünk az alkotás korlátja

Unalomba fulladt az idei március 15-i ünnepségsorozat, a pártok jól láthatóan nem akarták feszegetni saját és szimpatizánsaik határait, így inkább nem mondtak semmi érdekeset. Így tett egyébként a Fidesz is, Tarlós István főpolgármester csaknem elaltatta a népeket poshadt törikönyv-ízű monológjával, Orbán Viktor pedig már magát is untatta a kötelező körös sorosozással meg brüsszelezéssel, nem is beszélve Európa határainak megvédéséről… Na de aztán! Visszakézből jött a pofon, illetve a saller, amikor az esti díszvacsorán a miniszterelnök új szintre emelte a cinizmust.

17361216_1444471912270622_1692452373_n.jpg

A férfi, aki azt hitte, bármit megtehet: a lúgos orvos a másodfok után

A férfi, aki azt hitte, bármit megtehet: a lúgos orvos a másodfok után

Másodfokon 9 év börtönben letöltendő szabadságvesztést és végleges foglalkozástól eltiltást mértek arra az orvosra, aki 2013. március 12-én életveszélyes lúgmarásos sérülést okozott egy nőnek. A későbbi sértett szakítását elfogadni nem hajlandó dr. Bene Krisztián több hónapnyi zaklatás és előkészület után támadt áldozatára, annak saját lakásában. Előbb műtétekhez használt altató-nyugtató, emlékezetkiesést okozó és pszichotrop anyagok kombinációját juttatta injekció formájában a sértett szervezetébe, hogy zavartalanul véghez vihesse tervét. Ezután öntötte a lúgot úgy, hogy az okozott égés elsődlegesen a nemi szerveket érintse.

1773195014d2c233b320626163505113.jpg

A Momentum és az üres nemzetkép

A Momentum és az üres nemzetkép

Nem sokkal a sikeres olimpiai népszavazási kezdeményezés elindítása után a Momentum Mozgalom előrukkolt az „egészséges nemzettudat” fogalmával, amely nagyhamar ki is akasztotta a 90-es évek liberális értelmiségének még létező képviselőit. A Demokratikus Charta világában szocializálódott liberális értelmiség, amely évtizedek óta a politikai vitapartnerek lenácizásával próbálta meg hitelteleníteni a nyugati minták vakbuzgó követésének társadalmi árnyoldalaira rámutatókat, most is csuklóból tolt egy kiadós nácizást a Momentum felvetése kapcsán. És mint oly sok mindenben, ebben is jó nagyot tévedett.

6xhytkvc2glt12wh1s.jpeg

Így irányítja Szegedet Botka László, Orbán Viktor kihívója

Így irányítja Szegedet Botka László, Orbán Viktor kihívója

Újszerűnek tűnő, markánsan balos programbeszéddel lepte meg az MSZP miniszterelnökjelöltje, Botka László a médiát február elején. A Ramada Hotelben tartott évértékelő beszéd után nyilvánvalóvá vált, hogy a szegedi polgármester elitellenes, a felső tízezerre és a magyar oligarchiára kívánt retorikailag lecsapni, nem elégszik meg a szocialisták eddig hirdetett mérsékeltebb, és egészében piacpárti kormányprogramjával. Ezen kívül a legnagyobb visszhangot az váltotta ki, hogy Botka, kevésbé meglepő módon, de mégis durván beleszállt Gyurcsány Ferencbe és pártjába is. A Botka és köre által sokszor hivatkozott “‘szegedi példa” azonban semmi átütőt és radikálisat nem vetít előre az új jelölt gyakorlati politikája kapcsán. Közelebbről is megnéztük, mi történik a szocialista miniszterelnökjelölt városában, és a jelek távolról sem biztatóak.644_24.jpeg

"És az Indexet mikor zárják be?" - a magyar sajtó haldoklása belülről

"És az Indexet mikor zárják be?" - a magyar sajtó haldoklása belülről

“Furcsa lehet a felvetés, de őszintén nem tudom, a Népszabi járt-e rosszabbul, vagy az Origo. Van, aminél jobb halottnak lenni”  írta búcsúlevelében Mártha Bence, a kormánypárti szócsővé silányított portáltól kirúgott újságíró. Volt népszabadságosként szöget ütött a fejembe ez a két mondat. Tényleg jobb halottnak lenni, de a Népszabadság is hosszan és baljóslatúan haldoklott. És ugyanez elmondható minden médiumra, ami nem a Fidesz propagandáját nyomja. Úgyhogy bár nem tartom szerencsésnek újságíróként újságírókról írni, de ez most mégis fontos. Elmesélem hogy néz ki belülről ez a haldoklás és hogy ez miért nem egy szakma belügye.15542403_257598201322826_4886461671840780521_n.jpg

kép: Népszabi szerkesztőség facebook-oldal

Mindenki tudta, miért lesz vége

“Figyelj, nekem már azt mondják a fideszes forrásaim, hogy keressek munkát. Ez a hajó elsüllyed” –  mondta csevegő stílusban, de érezhető feszültséggel a hangjában népszabadságos kollégám, M. László Ferenc valamikor nyár elején a szerkesztőség előtt. Pár év politikai újságírás után, a színfalak mögé is látva, közelről ismerve a NER működését sok mindenen nem tudok meglepődni, de az durvának tűnt, hogy kicsinálnák a Népszabadságot.

Kezdetben igazán el sem hittem, aztán már MSZP-s és jobbikos politikusok is kérdezgették, hogy tudom-e mikor húzzuk le a rolót és mihez fogunk kezdeni? Mondom még egyszer: már nyár elején – vagy késő tavasszal? mindegy – lehetett tudni, hogy valami készül, és fel sem merült semmiféle gazdasági indok: aki tudott a dologról a Fidesz újabb lépésének tudta be a nagy médiahadjáratban.

Beavatott újságírók, politikusok és háttéremberek (igen, fideszesek is) úgy beszéltek erről egymás között, mint a világ legtermészetesebb dolgáról. Taktikai lépés: kellenek a Fidesznek 2018 előtt a Mediaworks megyei lapjai, úgyhogy majd valahogy bezsebelik a céget. “És a Népszabadsággal mi lesz? Még egy Magyar Idők minek a Fidesznek?” – ilyesmiket kérdezgettem, amire mindenféle forgatókönyvek kerültek elő, mások a fejüket vakarták. Végül tudjuk mi lett: brutálisan ránk csapták az ajtót. De kit érdekel? A hullámok elültek gyorsan.

Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

Lassú fuldoklás

Minket meg sem próbáltak pórázra rakni, győzködni, kivéreztetni, mint mondjuk az origósokat. Készültünk rá, de igaza van Mártha Bencének, jobb volt a halál. Origós ismerőseim már a mostani kirúgások előtt mondták, hogy milyen vállalhatatlan, ami ott újságírás címen folyik és mennének rögtön, ha lenne hova. Volt olyan, aki már jó fél éve inkább elment a legunalmasabb sajtóeseményre, csak ne kelljen bemenni abba a rohadt szerkesztőségbe. És volt olyan is, aki gyanútlanul (“Fiatal voltam, kellett a pénz.”) beült volna az Origóba, de pár nap után fejvesztve menekült abból a kormánypárti kuplerájból.

A Népszabadság szerkesztőségében nem György Bencétől, Száraz Istvántól, vagy más, említésre még kevésbé méltó pitiáner törleszkedőktől volt büdös. Az a fojtogatóan penetráns szag egyenesen Orbán Viktorból áradt.

Ez nem egy Népszabi-rekviem és semmi hősies sem volt abban, hogy még hónapokig úgy csinálta mindenki a dolgát, hogy tudtuk, mindjárt vége lesz. Nyomasztó volt a vég érzete, de rendesen megforgattuk Matolcsyt, hazudozásba kergettük Rogánt, végeztük a munkánk, nem pedig ellenzékiekről írtunk össze mindenféle alaptalan baromságot. Ahhoz már mi, magyar újságírók hozzáedződtünk, hogy direkt, elvárható politikai, büntetőjogi következmények nem lesznek, de hitegettük, hitegetjük magunkat a tájékoztatás fontosságáról, ilyesmikről.

Ettől függetlenül az utóbbi években mintha megszaporodtak volna az olyan beszélgetések újságírók között, hogy “Figyelj, te ezt miért csinálod még mindig?”, “Amint találok bármi más melót, otthagyom a sajtót!”, “Ha 2018-ig biztos a helyem, akkor ebben a szakmában az már életbiztosítás manapság.”

De mondok durvábbat, ami csak kívülről az, mert így, egymás között már csak reflexből dobjuk oda:

“Hallod, akkor most mikor zárják be az Indexet? Már tavaly decemberre ígérték.”

Vagy: “Nézd, nem csodálkoznék, ha ennek a sorosozásnak az lenne a vége, hogy bilincsben vinnének el a szerkesztőségből mindenkit” – mondta egy 444-es, aztán kicsit röhögcséltünk azon kínunkban, hogy ez meg az az újságíró mihez kezdene a sitten. Röhögni még tudunk, csodálkozni, meglepődni már semmin.

Minden átkozott szerkesztőségben, ahol még próbálnak fogást találni a hatalmon ugyanaz van: hol kicsit jobban, hol kicsit kevésbé azon megy az aggódás, hogy mikor csukják rájuk a boltot.

Parasztok a táblán

Na, elég a nyávogásból, zárnak be egyik napról a másikra munkahelyek és az újságírók egyébként is képzettek általában, úgyis elhelyezkednek. Vagy izé, miért nem mész a Fidesz egyik lapjához? Ott nyugi van és dől a pénz.

Ezzel a két dologgal szoktak jönni nem sajtómunkások, amikor ilyesmikről van szó. A másodikat most hagyjuk, szerintem több ez, mint ízlés dolga, de a morális ítélkezést igyekszem távol tartani magamtól.

Az első ellenvetés viszont teljesen jogos. Minden munkahely bezárása törés egy ember életében, de nem minden munkahely bezárása bír baljós politikai üzenettel. Nem az újságírókat egyesével kell sajnálni, ha kinyírnak egy szerkesztőséget, mert tényleg ezer rosszabb élethelyzetet tudunk mondani. Viszont én jobban aggódok a média ledarálásán, mint mondjuk egy cipőgyár bezárásán. Úgy, hogy egy fikarcnyit nem gondolom értékesebb embernek egyik újságírót sem, mint bármelyik cipőgyári munkást.

Miért? Mert azt hiszem mindenben van gazdasági- és politikai indok is, de a két rész aránya eltérő. És amikor már hazudni kell a gazdasági okokról, akkor baj van, mert ott a hatalom machinál a saját érdekeinek megfelelően. A magyar sajtópiacon pedig nagyon nagy baj van, mert az már minden, csak nem piac. Az parasztok mozgatása a táblán, cinikus játék túlerőből. Nem a kilencvenes évek médiaháborújának újramelegítése, ahol a politikai széljárástól függűen hol egyik, hol másik oldal jár jobban, hanem totális háború. Megsemmisítő büntetőhadjárat. Cifrázhatjuk, mind igaz.

Mi marad utána? Butaság, igénytelenség, hazugságok, propaganda. Nem arról van már szó rég, hogy itt jobbos meg balos megközelítéseket tesznek valakik patikamérlegre, hanem arról, hogy ellehetetlenüljön az, amire rá lehet mondani bármilyen szinten, hogy újságírás. A Habony-média nem az, az egy kupac hazugságokból rakott trágya, kormányhirdetések aranyfüstjével álcázva.

Van elég gondja a (szeriőz) sajtónak egyébként is: álhírek, Breitbart, “megváltozott fogyasztási szokások”, stb. Orbán rendszerével súlyosbítva még könnyebb a helyzet. Azt meg ne kelljen már magyarázni, hogy korrekt sajtó nélkül merre haladunk tovább.

Nem ünnep, de még csak nem is politikai harc, hanem szimpla baszakodás volt idén március 15.

Nem ünnep, de még csak nem is politikai harc, hanem szimpla baszakodás volt idén március 15.

Szélmalmokkal harcoló, önismétlő és unalmas Orbán, ellenséges tömegben szelfizgető Juhász Péter és unatkozó fiatalok partija a Momentumnál – ez volt március 15-e 2017-ben. Egyedül Majtényi László beszédéből tudott az ember valamilyen politikai iránymutatást kapni arra, hogy mi a fene történik Magyarországon és mit kéne tenni.

sorosfizet.jpg

Nem szeretek lehúzós cikkeket írni, a politika nehéz dolog, nehéz jól csinálni. De az biztos, hogy ma senki nem hozta a csúcsformáját. Nem gondolom azt sem, hogy száműzni kellene a politikát a nemzeti ünnepen, sőt azt gondolom, hogy a történelmi párhuzamok mentén kell beszélni a ma Magyarországáról.

Orbán elmondott egy beszédet a gonosz Brüsszelről ismétlődő panelekből, semmitmondásból összegyúrva, és még odamondásban sem sikerült semmit alkotnia. Tényleg csak két dologról marad majd meg bármi emlék is ebből a beszédből: a nemzeti szelfi erőltetett fiatalkodása, és az elrontott mondat, az Európára támadó népszavazásról.

Juhász Péter is hozta a számára kötelezőt, bement a tömegbe embereivel, és szembesítette Orbánt – aki szerinte csak saját embereivel találkozik – azzal, hogy rossz irányba halad az ország Juhászék szerint. Kifütütyülték a miniszterelnököt, de ennyi, vége. Fél év alatt negyedszerre. Már lassan tényleg csak az az izgalmas Orbán kifütyülésében, hogy kit vernek meg a fideszesek, de politikai teljesítményként ez egyre inkább nulla.

A Momentum-pikniken, a hideg Városligetben unottan ücsörgő tömeg hallgatta Fekete-Győr András beszédét, amelyben a pártelnök párhuzamot vont a ‘48-as forradalmiság, a kávéházi fiatalság és a mai Momentumosok között. Néhány történelmi hasonlatban ráerőltette a mai helyzetet a 1848-ra, például hogy a márciusi ifjak is az elit ellen lázadtak volna, amikor az elit akkor Kossuth és a márciusi ifjakkal együtt lázadó pozsonyi képviselők voltak.

Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

Volt még Vona-beszéd, Párbeszéd és DK megemlékezés, Gémesi György új pártot jelentett be, de az ingerküszöböt ezek sem ütötték meg.

Ez a mai nap a nagy semmi volt, nem politika. 2017 március 15-én már nem balhéra, nem ködösítésre, nem spin doktorokra, nem bullshitre vágynak a magyarok.

Vannak problémáink: a szegénység, az egészségügy, az oktatás helyzete, az ország perspektíva nélkülisége. És beszélhetnénk a sajtószabadságról, az igazságszolgáltatás helyzetéről, és így tovább.

Ebből a fajta politizálásból csak Majtényi László ellenzéki köztársaságielnök-jelölt mutatott valamit, aki néha összefüggéstelen, néha zavaros beszédében beszélt fontos dolgokról. A 12 pont mentén sorolta fel az ország problémáit, és magyarázta a tömegnek, miért ne vessék el a politikát azért, mert piszkos, hanem igenis politizáljanak. Ahogy mondta, beszélni, írni, tüntetni, cselekedni igenis fontos, ha nem lenne az, nem költene a kormány milliárdokat arra, hogy ezt ellensúlyozza. És bár reménytelennek tűnik az ellenzék szempontjából a helyzet, a változás bármikor bekövetkezhet.

Orbán sem beszél évek óta az ország gondjairól, az egészségügyről, az oktatásról, semmiről, ami a kormányzás lényegét érinti. De az ellenzék sem teszi igazán. És igen, egy füttyszó erős tud lenni, de nem helyettesíti a valós politizálást.

Egy nemzeti ünnepen sem kell elfelejteni a politikát, pont ellenkezőleg. Vitatkozni kell, odaállni egymás elé, de nem provokációval, haraggal, beszólásokkal, hanem a valós problémákkal kellene szembesíteni egymást, és azokkal a válaszokkal, amiket a különböző pártok adnak különböző kérdésekre.

Mert ez a politika, erre lennének büszkék őseink, akik tényleg a vérüket adták ezért az országért. Ezzel a politizállással, a problémáink megvitatásával, a közös cselekvéssel lehet elhozni azt az ünnepi pátoszt, amit az őseink megérdemelnének.