Százezrek tiltakozása, éhségsztrájkok, nemzetközi összefogás a Csehországban és Lengyelországban telepítendő rakétavédelmi rendszerek ellen - mindez kevés volt ahhoz, hogy meggyőzze az amerikai hadvezetést, hogy állítsa le a rakétapajzs európai bővítését. Öles léptekkel tartottunk (és tartunk most is) az újabb hidegháború és fegyverkezési verseny felé, mindezt úgy, hogy rövidesen Magyarországon is felépül egy takaros célpont (radarállomás Pécs város lakóövezetében), amelyre - ne kételkedjünk - Oroszország már üzembe helyezése pillanatában rakétát szegez.

Most azonban az iráni rakétakísérletekből (amellett, hogy a róluk készült felvételeket egyébként egy picit photoshoppal is kitatarozták) kiderült, hogy Ahmedinezsád csúcstechnikás röppentyűi valójában kétezer kilométerre is alig hordanak el. Az orosz külügyminiszter, Szergej Lavrov azonnal reagált, kijelentve, hogy az új adatok ismeretében az amerikai rakétapajzsra semmi szükség, továbbá, hogy az iránnal kapcsolatos viták legmegfelelőbb rendezési módja a tárgyalás és nem a fenyegetőzés.

Bájos látni, amint az oroszok a "legbékeszeretőbb nép" szerepében diplomáciai megoldásokat sürgetnek (különösen Putyin elnök kemény hangú üzenetei után), ám könnyen lehet, hogy ezúttal igazuk van. Az USA hadvezetése most valóban megfontolhatná, hogy közvetlen veszély hiányában is akarja-e Európát hidegháborús övezetté alakítani, különösen ekkora nemzetközi ellenszélben.

Jobb félni, mint megijedni - mondhatják erre az amerikaiak. Valószínűleg mondani is fogják, mert erősebb érvük momentán nincs. És sokan ezt is elfogadják majd, mert nem vidám dolog atomrakéták kereszttüzében élni a mindennapjainkat. Ugyanakkor eltűnődhetne a cseh és a lengyel kormány, továbbá eltűnődhetnénk lassan mi is: valóban szeretnénk-e a egyik napról a másikra a rakétaháború frontvonalába kerülni - cserébe a "leghűségesebb szövetséges" plecsnijéért?