„Túl sok blog van, és én mindet olvasni szeretném, ami lehetetlen, szelektálni kell, de mi alapján? Persze a rokonok, barátok, ismerősök és Kis blogját olvasom azért, hogy tudjam, mi van velük, de mi legyen az idegen blogokkal? Mi alapján lehet eldönteni, hogy érdemes-e a szóban forgót olvasni?” – írja dadagaladriel

A Kettős mérce új rovattal jelentkezik, mely a továbbiakban a hét közepe táján lesz olvasható. Szándékaink szerint blogok közt szemlézünk, olvasóink figyelmét egy-egy a miénket felkeltő érdekességre irányítva. Eddig az elképzelés, a megvalósítás során azonban sejthetően több kérdéssel is szembe kell majd néznünk, melyek természetét ki is fejteném, ha nem lenne túl késő. De mivel az van, hagyjuk, hadd formálódjon a gyakorlatban. Nézzünk.

Aki az integrált természettudományos oktatás ürügyén Veres Gábor cikke nyomán szeretne anyázni egy jót, azt várja Trychydts kitűnő blogja, ahol is:

"Aki leérettségizett, és nem műszaki-természettudományos pályán folytatja tanulmányait, az maximum érettségi után kezdi is sürgősen elfelejteni a ezirányú ismereteit. Ami nem is baj, mert amit a középiskolában oktatnak, az elavult, és sokszor olyan mértékig zanzásított, hogy az már a valóságnak sem felel meg. Ha az ember természettudományos képzésre kezd el járni az egyetemen, a tanárok mindenekelőtt nyomnak egy reset gombot az ember fejében. Aztán vesznek egy nagy levegőt, és elmondják, mit is jelent valójában a citoplazma, mit is gondolunk tulajdonképpen az atomokról (persze ez az elképzelés ugye eleve érthetetlen a Schrödinger-egyenlet nélkül), és hogy voltaképpen mi is az a citromsav-ciklus. Középiskolás szinten mindezt lehetetlen úgy elmagyarázni, hogy annak se jelentsen aránytalan leterhelést, aki könyvelő, magyartanár vagy adminisztrátor szeretne lenni. (...) Személy szerint abban bízom, hogy a természettudományos tárgyak oktatása az integrált oktatással (azonos óraszám mellett) elmozdul végre erről a holtpontról.”

Akinek ez túl elvont és zsigeribb gladiátorviadalra vágyik, az drc blogján jó helyen jár.

Az elfogadott működési engedélye szerint az egyetlen magyar hírtelevízió újból kreált egy ügyet maga és botrányújságírói körül. Vajon etikus dolog-e ilyen módszerrel tényfeltáró(nak gúnyolt) újságírást végezni? Vajon nem újra Veress János hátbatámadása volt-e a célja ennek az akciónak? Nem volnék meglepve, ha minden feltett kérdésemre igen volna a válasz. A magyar közélet és a magyar újságírás színvonala ugyanis ilyen...”

Akiben még maradt energia, hogy azon maszatoljon, vannak-e nácik vagy nincsenek, és szeretne arra a megnyugtató álláspontra jutni, miszerint „Igazából azt tudnám mondani, hogy van is náciveszély, meg nincs is.” – esetleg éppen az előbbieket szeretné elküldeni a halálfaszára, az olvassa el Cgod írását a Republicatoron.

Végül egy kis kultúra.

Itt van például a náci Karajan, a kurva anyját. drc mester zenei ajánlója: „Igen, tudom, hogy Karajan kétszer is belépett az NSDAP-be, csakhogy egyáltalán nem érdekel!” Micsoda emberek vannak.

„Eddig nem ismertem Heath Ledgert, de most már én is sajnálom, hogy meghalt.” – tudjuk meg Sparrow hevenyészett filmkritikájából. Hiába, az ilyesminek is lehet örülni – a minap még vérfarkas is lepetézett a tévékészülék előtt: „A kismamák klasszikus tévénéző idejében ugyanis egy radikális, női jogi ihletettségű filmet vetítettek.”

Végül egy könyvet ajánl figyelmünkbe murci blogja:

A Fradi a szíve csücske Rónay prof bácsinak (tüneményes, nagypapás jelenség volt a kadetrán), s akárcsak édesapja, munkái sokasodásával egyre kevesebb meccsre tud kijárni, sőt, első arája elől úgy kell elszöknie, ha a zöldfehéreket akarja látni. Márpedig a Rákosi-érában szent ügy volt a foci, megtudjuk, miért lettek a fradisták lefasisztázva majd hogyan lett szétverve a csapat, hogy a neve mellett még a színeit is elvették tőle, sőt aki a régi módon "hajráfradizott", azt büntették.”

Desszertként pedig elolvashatjuk a Judapest gyengécske cikkét az Olympiai játékokról. Hiába, ők is megpróbálták.