Eddig bírtam. Eddig bírtam, hogy szó nélkül hagyjam a sarki közért dolgozóinak viselkedést.
Most minden kedves olvasó csukja be a szemét és lassan induljon vissza az időben. (A szemeket nem szabad végig csukva tartani, mert akadályoz az olvasásban). Ezt az utazást én minden nap megtehetem, méghozzá nyitott szemmel. Már belépés előtt megcsodálhatom a 70-es évek építészeti remekművét, melyben a közértet alakították ki. Ugyanis a nem túl igényes kidolgozású, ugyanakkor feltűnően ronda, konténerre emlékeztető épület ad otthont kedvenc közértemnek, amit innentől nevezzünk szocinak az egyszerűség kedvéért.
A szoci tagja az egyik magyar üzletláncnak, erről egy nem túl impozáns tábla világosítja fel az éppen arra járót. A nehezen nyíló, szigetelés nélküli vasajtó nyikorogva fordul befelé. Megállok és visszalépek, ugyanis egyszerre ketten nem férünk el az előtérben. Nem baj, így belépés előtt mégegyszer beleszippanthatok a friss budapesti levegőbe. Visszamegyek. A kicsi, sokszínű, hipómarta csempedarabok a földön (nem, nem járólap) különös megjelenést biztosítanak a szocinak. Elsőként a két kasszást pillantom meg. Mindkét hölgy 60+, és ez az életkoruk. A súlyuk 100+, de ez mellékes. Egyenköpeny.
A szoci közepes méretű közért, így gyakran megesik, hogy hatalmas torlódás alakul ki a pénztáraknál. Gyakorlatilag 3 fizetőhely van, de ezekből csúcsüzemben is csak kettő operál. Nem baj.
A hentespultnál 4 percet várok, mire valaki észreveszi, hogy szeretnék valamit. Köszönök, mondom, hogy mit kérek. A pultos rám se néz, hozzám se szól, szeletel, mér, odaad, majd szól: "még valamit?". Udvariasan megköszönöm, de nem kérek mást. A kasszánál eközben kisebb vitára leszek figyelmes. Az egyik idős férfi arra panaszkodik, hogy bár megkérdezte, hogy fizethet-e étkezési utalvánnyal és pozitív választ kapott, miután kiállta a sort a pénztáros mégsem fogadta el tőle azt. Pénz nem volt nála, így földhöz vágta a kosarat és elviharzott.
Feszült csend. Az egyik pénztáros odamegy a másikhoz és megbeszélik a történteket. Közben mindkét sorban 6 ember várakozik. Sebaj. 2 perc elteltével visszajön a pénztárosunk (hurrá), de megint megfordul és folytatja a társalgást a másik pénztárossal (nem hurrá). Aztán belehúz. Lehet, hogy rossz sorba álltam, mert hamar feltűnik, hogy az éppen soron lévő idős hölggyel közelebbi kapcsolatban van a pénztárosunk. Beszélgetnek. Csak szavakat kapok el, úgy mint "drágaság", "gyerekek hogy vannak", "és az unokák", "Danika már beszél", meg ilyenek. Vészesen fogy a türelmem, pedig rendes gyerek vagyok.
Kisvártatva végre odalépek. A nő elkezdi pakolni a dolgaim, leolvassa a vonalkódokat. Én pedig keresem a bankkártyám. (Igen, ez egy menő hely, bankkártyát is elfogadnak). A nő diadalittasan beolvassa az utolsó termék vonalkódját is, de a kártyám még nincs meg. Nyúlok a kezemmel a zsebemhez, érzem, hogy ott lapul a kártya, de ekkor történik valami... A nő rámnéz és ezt mondja: "lehetne gyorsabban? látja, hogy sokan vannak".
Mosolyogtam, nem szóltam semmit, csak átadtam a kártyámat. A nőnek ez nem tetszett és az összes kajámat egy mozdulattal lesöpörte abba a kis tárolóba, amit régebben használtak. Elkezdtem pakolni, ő meg lehúzta a kártyát. A terminál beviteli konzolját (ahova a kódot kell beírni) odavágta a pulthoz, így jelezve, hogy dolgom van. Már kicsit félve, de bepötyögtem a 4 karaktert és pakoltam tovább. Megkaptam a blokkot, a kártyát és a bizonylatot, nagyot köszöntem és kijöttem.
Szerinted visszaköszönt?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.