Buzológiai rovatunk második részében hazai vizekre evezünk. Sokszor teszik fel nekem naivan (vagy álnaivan) a kérdést: milyen hátrányokat szenvednek a homoszexuálisok a hétköznapi élet során. Most nem is egy extrém példából indulnék ki – például munkahelyi diszkrimináció -, hanem abból, amit szinte minden meleg, leszbikus vagy biszexuális (a transzneműek ebből a szempontból egy más kategória) megél nap, mint nap.

A heteroszexuális társadalom többsége ugyanis elvárja a melegektől, hogy melegségükkel „ne hivalkodjanak”, ergo titokban éljék meg azt úgy, hogy életüknek erről a meghatározó részéről semmi se derüljön ki a külvilág számára.

A következő ön-dialógus jellemző példa lehet erre:
„Tegnap megkérdezte az egyik munkatársam, hogy mit csináltam a hétvégén? Elgondolkoztam rajta: a párommal voltam vidéken, jól éreztük magunkat, kirándultunk, sütött a nap,strand, hekk, és hideg sör. Ezek után annyit mondtam: semmit.”

A másik stratégia ez esetben az lehet, hogy az alany megpróbál a történtekről egyes szám első számban beszélni, tehát az első gondolatait útközben átfogalmazni, és a külvilágnak ezt közvetíteni. A merészebbek meghagyják a többes számot, és barátjukat/barátnőjüket rendszeresen páromként, partneremként definiálják, mert ez nem-semleges és a heteroszexuális beszédmódba könnyedén beilleszthető. A kérdések sorát aztán lehet bővíteni tovább a „mikor házasodsz végre”, „mikor lesznek gyerekeid”, „van barátod/barátnőd” kérdésekre adott válaszokkal, melyeket jó előre meg kell gondolni, előre megfogalmazni: az őszinte válaszok nyomán ugyanis rögtön kiderülne a válaszadó szexuális orientációja.

ember1: Van barátod/barátnőd?
ember2: Hát, ööö, most éppen nincsen.

ember1: van valakid?
ember2 (leszbikus kapcsolatban él): háát van.
ember1: és mivel foglalkozik?
ember2: háát, izé egy fodrászatban dolgozik.
ember1: és milyen, hogy néz ki, jóképű?
ember2: hát, nekem bejön, különben nem lennék vele.
ember1: a pasikat mindig csak a meccs, meg az autók érdeklik, az én pasim is ilyen. A tiéd nem?
ember2: hát, izé hát ő, ő nem.

A legtöbben nem szeretnének hazudni, de úgy érzik, hogy a környezetük nem tolerálná az igazságot, ezért valamiféle kétértelmű beszédmódban egyensúlyoznak, kétértelmű beszédmódjukat pedig kizárólag melegek, leszbikusok, transzneműek és biszexuálisok, vagy éppen melegbarát emberek dekódolják.

A másik jellemző dialógus, amikor egy munkatárs, haver, ismerős vagy rokon a buzikról, mint olyanokról fejti ki véleményét. A kemény véleményeket, melyeket a beszélgetőtárs természetesen többes szám harmadik személyben („ők”) fogalmaz meg, úgy kell végigülnie, hogy pontosan tudja, ő éppen ebbe a csoportba tartozik, azaz az egész monológot „mi”-ként értelmezi, miközben a a monologizálónak fogalma sincs arról, hogy éppen a „ti”-ről beszél. Ha ezt megtudja – tapasztalataim szerint - zavarba jön, hebeg-habog, és többszöri kérés után sem képes a „ti buzik /melegek” kifejezést használni, hanem „róluk” beszél.

A kettős beszéd használata általában iszonyatos energiákat emészt föl, mert magukat a szövegpaneleket egyénileg kell megalkotni, és nagy koncentrációba kerül az is, hogy adott szituációban „ne szólja el magát az ember”. A heteroszexuális társadalom azonban továbbra is ebbe az irányba tereli a melegeket / leszbikusokat, mert a legtöbben azt tartják: a buziságról nem kell / szabad beszélni.