Mielőtt holnap, a forradalom évfordulóján a sztárok fellépnek, érdemes egy nagy levegőt venni a hosszú hétvége harmadik napján, körbenézni kicsit a történelmükben, és elgondolkodni, vajon hová is tartunk. Bár a harmadik Nagy Imre kormány, amely példa lehet számunkra a jelenkor történéseiben majd csak 11 nap múlva alakul meg, mégis, nekem napok óta ez a kormány jár a fejemben. Kisgazdák, polgári jobbosok, szocdemek, kommunisták együtt építették volna azt az államot, aminek építését a Kádár-korszak és a szovjet beavatkozás ránk hagyott, és ami valójában a jelenkori Magyarország történelmi öröksége, és amivel élnünk kellene. Természetesen itt nem az összefogás, vagy a direkt, kierőszakolt véleményegyezés a fontos, hanem pont ellenkezőleg, a sokszínűség, a tisztelettel vegyes egyet nem értés.

A harmadik Nagy Imre kormány:
Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke mint kormányfő, és egyben külügyminiszter (MSZMP),Tildy Zoltán államminiszter (FKGP,) Kovács Béla államminiszter (FKGP),B. Szabó István államminiszter (FKGP), Kéthly Anna államminiszter (MSZDP), Kelemen Gyula államminiszter (MSZDP), Fischer József államminiszter (MSZDP), Bibó István államminiszter (Petőfi Párt), Farkas Ferenc államminiszter (Petőfi Párt), Losonczy Géza államminiszter (MSZMP), Szántó Zoltán államminiszter (MSZMP), valamint Maléter Pál honvédelmi miniszter (MSZMP).

Egy másik szerző ezen a blogon pár napja megírta, hogy ő két jobboldali embert tud tisztelni, Ángyán Józsefet és Balavány Györgyöt, azonban amellett, hogy őket én is tisztelem, még számtalan jobboldalit, vagy jobboldali sapkába szorított embert tudok tisztelni. Sólyom Lászlót, Ablonczy Balázst, a Mandineres srácokat, jó pillanataiban Stumpf Andrást, rossz pillanataimban Békés Mártont, vagy mély depressziómban Navracsics Tibort, vagy Pokorni Zoltánt. Persze, ez csak kiemelés, és folytathatnám a sort. Ezeket az embereket nem szeretem, nem rajongok értük, legtöbbször nem is értek velük egyet, aggódva figyelem, amikor hülyeségeket mondanak, de inkább arra koncentrálok, hogy megtaláljam azt a minimumot, ami összeköt. Mindazonáltal tisztelem őket, és ez a tisztelet abban az egyszerű dologban csapódik le, hogy meghallgatom, amit mondanak, próbálok ellenük érvelni, ha nem értek egyet, amennyiben szerintem nagy ostobaságot mondanak, akkor radikálisabb eszközöket is megengedek magamnak, de a lényeg mégis az, hogy ők jelentik a kapaszkodót abban a megértésben, ami ahhoz kell, hogy megértsem, én mit nem tudok elfogadni a kormány tetteiben, és mi az, ami szinte senki számára nem elfogadható. De legtöbbet abban segít, hogy megértsem, mit jelent valójában az, amit gondolok a világról. Ha ez nem lenne, akkor belecsúsznék abba a kétosztatú, hamis világképbe, amely szerint vannak ők, meg mi. Abba a világképbe, amit szeretnének elénk lökni, és ezzel megmagyarázni nekünk, hogy igazunk van akkor is, amikor nincsen, hogy magabiztosak legyünk a hülyeségeinkben.

Ez az a tisztelet, amely nem csupán a jó kormányzás, hanem a liberális demokrácia alapja. Anélkül, hogy megpróbálnánk legalább megérteni azt, ami a képzelt fal túloldalán húzódik - annak a falnak a túloldalán, amit a leegyszerűsített politikafogyasztás húz elénk, hogy minduntalan megerősítsük a saját véleményünket egy másik képzelt véleménnyel szemben - nem lehet kormányozni Magyarországon. 30% nem kormányozhat 70%-ot, nincs kormányzás a kisebbségi vélemény megóvása, figyelembe vétele nélkül. És ezért nincs is kormányzás lényegében 12-15 éve, csak intézkedések vannak, és ezen intézkedések megtagadásai, elsöprései, akár egy kormánycikluson belül többször is. Nem lehet adóbeszedést növelni társadalmi támogatottság nélkül, nem lehet stabil, hosszú távú programokat végrehajtani konszenzus nélkül, és folytathatnánk a sort.

A kétosztatú politikai világkép, a tisztelet nélküli politizálás ugyanis mindenfajta liberális demokrácia megcsúfolása, ami önmagát igazolva teremti meg az autoritás szükségességét. Ha nem tiszteljük azokat, akikkel nem értünk egyet, ha nem törekszünk a véleményük megismerésére, akkor nem marad más, csak a mi igazságunk, ha pedig csak a mi igazságunk létezik, akkor bármifajta más véleményt elutasíthatunk, ez a kényelmes igazság, és a magyar társadalom sajnos ezen az úton jár. Pedig akár az úgynevezett baloldali és jobboldali táboron belül is számtalan eltérő vélemény van, bőven más
kiindulóponttal.

Ezért nincs ma értelme az összefogásnak a baloldalon. Természetesen ez nem egy lerakott, kőbe vésett dolog, még lehet összefogás, csak egyik szereplő sem erre játszik, és semmilyen külső tényező nem kényszeríti erre őket, sőt, a szavazótömegből kinyúló csáp, a massza, pont a nagy összefogósdival kényszeríti ki az ellenkezőjét. Ahelyett, hogy tisztelnék a többi baloldali politikai szereplő véleményét a maximumra játszanak, már a választások utáni helyzetet nézik, és a saját érvrendszeri maximumukat akarják letolni a másik torkán, az értelmiség és az egyszerű választópolgárok pedig ennek a maximalizálásnak adnak csupán teret, a kibeszéléssel szemben. A közös minimumot pedig eközben egy olyan rendszerben próbálják értelmezni, ami nem mond semmit. Legyen a minimum Orbán leváltása, de ezt csak az MSZP/ a kritikai baloldal/ a neolibek/stb. tudják elérni. Mi vagyunk a maximum, ti vagytok a minimum.

Pedig a baloldal sokszínű. Ott van TGM, ott van az LMP, a Szolidaritás, a Milla, az MSZP-DK, a liberális értelmiség Bajnaival. Ott van a kapitalizmus bírálata, a kapitalizmus kapitalizmuson belüli
bírálata, a proletáröntudat a kapitalizmus megértése nélkül, a totális liberális demokrácia kívánása, a szocdemnek álcázott neolib, és maga a neolib. Lehet-e ebben a közegben Orbán leváltásának kívánása a minimum? Elegendő-e ez? Ezek a szervezetek együtt tudnak-e működni anélkül, hogy mindenki leadjon valamit a maximumából? Ha nem Orbán leváltása a minimum, vajon szükséges-e egyáltalán ezt a zászlóra tűzni? Hazugság-e, hogy Orbán leváltása a minimum?

Ha nincs meg az a tisztelet a baloldalon egymás iránt, ami elfogadja, hogy a másik véleménye értékes lehet, akkor nemhogy összefogásról, hanem a demokrácia helyreállításáról sem beszélhetünk. Márpedig jelenleg ez a helyzet. Hogy sértődhet meg azon a szocialista párt, ha valaki kimondja, hogy igenis az elmúlt 8 év kormányzása vezetett Orbán Viktor hatalomra jutásához? Hát mi, ha nem ez? Hogy sértődhet meg valaki, ha a szocialista párt kinyilvánítja, hogy ők a legerősebb ellenzéki párt, ha tényleg ők azok? Miként mondhatják a liberális értelmiségiek azt a baloldali gazdaságpolitikára, hogy hülyeség, csak azért, mert más kiindulási alapokból építkezik mint az övék, és viszont? Ha valaki egy tényleges ellenzéki összefogásról beszél, akkor arról beszél, hogy a szocialisták elismerik, hogy tényleg rosszul kormányoznak, a többiek, hogy ettől még övék a vezető szerep, miközben egyszerre lesznek érvényesek az egyenlőségpárti, a kapitalizmus kiszolgáltatottságát felismerő, és ezért a jóléti rendszert fenntartó gazdaságpolitika, valamint a kapitalizmusban nyertesek túlnyerésének minimumából a társadalmi rendet fenntartó liberális gazdaságpolitika elemei? Ezt komolyan képzeli valaki? És ha igen, miért nem mozdul erre? Vagy legalábbis a tiszteletet a másik igazsága felé, azt miért nem lépi meg senki?

Visszakanyarodva az elejére: ha ez a tisztelet a baloldal szereplőiben sincs meg egymás iránt, hogyan akarunk itt egy országot kormányozni? Hiszen ahogy az egyszeri szoci nyugdíjas az LMP-t úgy utálja, mint a saját eltévelyedett fattyát, és a jobboldalt úgy gyűlöli, mint az ördögöt? Hogyan fog egy baloldali kormányzat engedményeket, tiszteletet tenni a jobboldal felé, hogy valóban kormányozhatóvá váljon ez az ország? És legfőképp, ki válaszol majd erre a sok kérdésre?

Itt tartunk most, és akkor várjuk a holnapi sztárok fellépését, hátha okosabbak leszünk.