Sokan írtak és nyilvánultak már meg Orbán Viktor szombat délutáni, facebook-on megjelent videójával kapcsolatban, amelyben legújabb, ad hoc nemzeti konzultációjának eredményeit osztotta meg a nagyvilággal.  Próbálták felmérni, hogy a mostani helyzetben mi a következő kormányzati lépés (bizony, a szerdai kormányülés maximum) és igyekeztek rájönni arra, hogy akkor most történt-e fordulat vagy sem, a kisbuszba való beszállás előtt elejtett mondat („Keretszámokról? Azok nem lesznek.”) milyen gyakorlati következményekkel jár, ha jár egyáltalán. Egyvalamiről azonban nem nagyon beszéltek eddig: hogy kijött-e (vagy ki fog-e jönni) Orbán Viktor – sakknyelven szólva – a lépéskényszerből.

Lépéskényszer az, amikor a játékos csak egyféle lépést tehet meg. Jelen helyzetben nem abból áll ez a kényszer, hogy a kormánynak mindenképpen el kell törölnie a keretszámokat, hanem abból, hogy – ilyen vagy olyan módon, a kommunikáció vagy a tartalmi kérdések szintjén, mindegy, de – engednie kell a külső nyomásnak. A kétharmados kormányzás során eddig példátlan, hogy a közvélemény (és a közösség) ellenállása valódi fordulatot eredményezett volna a kormány politikájában. Talán csak Schmitt Pál plágium-ügye volt eddig olyan, amelyben a kormány és a kormánypártok belső órája, legalábbis a végkimenetelt illetően együtt ketyegett a valóság belső órájával.

A lépéskényszerbe került politikus használ olyan szavakat egy kocsmakonzultáció után, hogy „megértettem”. Orbán Viktor videóüzenetében kétszer is szerepel ez a szó, ami egy européer politikus esetében egyáltalán nem bírna hírértékkel, ám a miniszterelnök (és a kormánypárt) esetében igen, hiszen az a párbeszéddel és a vitával jár együtt és ezeket 2010 óta inkább csak nyűgnek tartják. Nem is a problémákat értette meg valójában Orbán, hanem azt, hogy a parti során menthetetlenül belesodorta magát egy komoly veszteségeket ígérő helyzetbe, azt, hogy a feltételeket már csak a kormányrendeletek szintjén képes diktálni, a valóság szintjén kevésbé. Megértette, hogy lépéskényszerben van, hogy kicsúszott a keze közül az ügy, a kétharmad éppen annyira nincs mögötte, mint az említett Schmitt-ügyben.

Szóval aki azt hiszi, hogy a helyzet tartalmi tarthatatlanságát értette meg a kormány, az biztosan téved. Azt értették meg, hogy taktikát kell váltani a siker elérése illetve a veszteségek minimalizálása érdekében. A cél-eszköz rendszer nem a közjó érdekében változik, mintegy a demokratikus nyilvánosság dinamizáló ereje folytán, hanem azért, mert rázós lett a talaj, kőkemény szavazatokra megy már a játék. Ezt egy, a jövő nemzedékeire nézve pozitív kormánydöntést követően is tessék szem előtt tartani.