Elment az utolsó nagy polgárjogi harcos. Tegnap, 95 éves korában elhunyt Nelson Mandela. A szabadságjogok és az apartheid elleni küzdelem óriása soha nem adta fel az elnyomás elleni harcot, még akkor sem, amikor 46 évesen életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, 27 rácsok mögött töltött év alatt sem, vagy mikor azzal kellett szembesülnie, hogy az ország első embereként is képtelen a szegregáció utolsó bástyáinak ledöntésére. Évtizedek sanyargatása, bajtársak sokaságának elveszítése után is meg tudott bocsátani bebörtönzőinek és az apartheidot működtető embereknek, mert tudta, hogy a nélkül soha nem lehet békét elérni. A megbocsátás azonban soha nem jelentette számára az igazságtalanságok elleni küzdelem feladását. Élete gyakorlati példája volt egyik gyakran idézett mondatának: „[a] szabadsághoz nem elég, ha levetjük láncainkat: úgy kell élnünk, hogy ezáltal tiszteletben tartsuk és elősegítsük mások szabadságát.”
Egy másik, rég elment polgári jogi óriáshoz, Martin Luther Kinghez hasonlóan a dél-afrikai vezető személye is összeforrt az elnyomottak tömegeinek egyenjogúságért folytatott heroikus küzdelmével. Mikor 1993-ban átvette a Nobel-békedíjat, Mandela maga is Dr. King Nobel beszédét idézte (amelyet egyébként abban az évben kapott, amikor Mandela börtönbe került). Reményének adott hangot, hogy ő és társai erőfeszítései is bizonyítják majd, hogy az amerikai lelkész nem hiába álmodott, a rasszizmus és háború csillagtalan éjszakája valóban véget ér, és bebizonyosodik, hogy „az igazi testvériesség, és a béke értékesebb, mint a gyémántok, az ezüst, vagy az arany.”
Az USA déli államaiban és a Dél-Afrikában küzdő polgárjogi óriások küzdelme azonban egy fontos ponton eltér: míg Dr. King következetesen hirdette és haláláig kitartott a nem erőszakos ellenállás eszméje és gyakorlata mellett – Mandela úgy látta, hogy nem minden esetben adottak az erőszakmentes ellenállás feltételei. A feketékre zúduló egyre nagyobb elnyomás és erőszak fényében, az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején a dél-afrikai vezető is egyetértett sok társával abban, hogy az erőszakos eszközök jelenthetik az apartheid rendszerének egyetlen ellenszerét.
Mandelát rengetegen támadták ezért a tételéért, amit végül éppen saját életútjával cáfolt meg. A rasszista elnyomó rendszert nem az erőszak, hanem a rácsok mögött eltöltött példamutatóan viselt közel három évtized, és azzal párhuzamosan a személye körül egyre növekvő állampolgári és nemzetközi ellenállás döntötte meg. Mikor kisétált a börtönből, egy egész nép lépett a szabadság felé vezető útra. Mandela azonban jól tudta, hogy “a hosszú út még nem ért véget” azzal, hogy az apartheid rendszerét politikailag és jogilag felszámolták.
Martin Luther Kinghez hasonlóan, az első színes bőrű dél-afrikai elnöknek is többet jelentett a szabadság az egyenlő polgári és politikai jogok kiharcolásánál. Vallotta, hogy a „szegénység leküzdése nem jótékonyság kérdése, hanem maga az igazságtétel. A szegénység nem a véletlen műve, az ember hozza létre, és meg is tudja szüntetni, akár az apartheidet vagy a rabszolgaságot.”
Bár még elnökként is túl magas hegynek bizonyult számára a gazdasági és szociális egyenlőtlenség és a szegregáció felszámolása, államfőségét követően még aktívabban szólalt fel a szegénység, és a kirekesztettség ellen. Zászlójára tűzte a nyomorúság pestise, az AIDS elleni küzdelmet – amelyben egyik fiát is elveszítette, és amelyet maga nem egyszerűen betegségnek, hanem az alapvető jogok megsértésének tartott.
A rasszizmus elleni fellépés mellett fontos volt számára a nők egyenjogúsága is, hangoztatta, hogy „[a] szabadság nem érhető el anélkül, hogy a nőket mindenféle elnyomás alól felszabadítjuk.”
Bár ő maga is felbecsülhetetlenül sokat tett országa népéért, a feketékért és fehérekért egyaránt, Madiba eltávozásakor Dél-Afrikában még mindig rengeteg a teendő. A fiatalok, főleg a fekete fiatalok körében óriási a munkanélküliség, a HIV/AIDS ellen történnek ugyan jelentős pozitív lépések, de még mindig Dél-Afrikában a legmagasabb a fertőzöttek száma, és nagyon elterjedt a nők elleni erőszak. Ezért amikor Mandelára emlékezünk, nem feledkezhetünk meg azokról az igazságtalanságokról és jogsértésekről, amelyek létezését ő sosem tudta szükségszerűségként elfogadni. Akkor válhatunk méltóvá arra, hogy a lábnyomába lépjünk, ha mindezen problémák felszámolása érdekében mi is kérlelhetetlenül fellépünk.
A bejegyzés trackback címe:
Trackbackek, pingbackek:
Trackback: Mandiner blogajánló 2013.12.07. 12:39:03
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.