Megjegyzések egy lehetséges baloldali politikához
I.Analízis
I.1. A nyugati jóléti modell és a szociáldemokrata gondolat válsága
1989-ben, amikor a kelet-európai szocialista modell végképp megbukott, még kevesen sejtették, hogy a nyugat-európai jóléti állam is mély válságba kerül. Ennek a jelei azonban néhány éven belül megmutatkoztak. Felborult a korábbi társadalmi megegyezés biztosította egyensúly a tőke, az állam és a munkavállalók között. A korábbi viszonylagos stabilitást és jólétet olyan kompromisszumos alkufolyamatokkal sikerült elérni, amelyek a jogállami gyakorlatokban öltöttek formát, és ezeknek köszönhetően a nagy többség számára elfogadhatónak és támogathatónak bizonyultak. A status quot először a szolgáltató és a könnyűipari termelők borították fel, majd követték őket egyes tőkeintenzívebb vállalkozások is. Felmondták az addigi társadalmi szerződést, a termelést hatalmas volumenben telepítették át Kelet-Európába és Távol-Keletre, ahol jóval kedvezőbb volt számukra a bér és a termelékenység aránya, és nem nehezítették a dolgukat erős szakszervezetek.
Görög grafiti
A tőkés társaságok nemcsak a munkavállalókkal szemben erősödtek meg a kelet-európai termelés alacsony költségei miatt, hanem az állammal szemben is. Jövedelmezőségük további növelése érdekében igyekeztek kivonni magukat a társadalmi rendszerek finanszírozásából, és erre immár meg is volt a lehetőségük. Adózási pozícióik két ok miatt is sokkal kedvezőbbé váltak,mint amiről korábban bárki álmodhatott. Tömegessé vált a vállalkozások áttelepítése különféle adóparadicsomokba. A fejlődő piacokon, elsősorban Közép- és Kelet-Európa tőkehiányos országaiban egyfajta adóztatási verseny alakult ki. Az államok és az egyes régiók kisebb adókkal, kedvezőbb hitelekkel és nagyobb támogatásokkal igyekeztek megszerezni a befektetéseket egymás elől. Ennek következtében az addigi jólét Nyugat-Európában biztosíthatatlanná vált, és csak jóval kevesebben részesülhettek áldásaiból. Az innen kivont adó azonban nem jelent meg a kelet-európai és más fejlődő országok államháztartásában sem. A tőkések kezében maradt, és főként a részvény-, valamint az ingatlanpiacok pörgetéséhez járult hozzá, buborékok képződését idézve elő ezeken a területeken. A bér- és az adószínvonal egyensúlytalansága a kontinens nyugati és keleti fele között alig csökkent, az imént vázolt folyamat máig nem állt le.
Politikai értelemben ennek a folyamatnak a vesztesei leginkább a szociáldemokrata pártok lettek, amelyek a kontinensen a legtöbb szellemi tőkét invesztálták a szociális piacgazdaság fenntartásába. A keresztényszocializmus eszméje, amely bizonyos régiókban, elsősorban Dél-Németországban még a második világháború után is erős volt, sokkal hamarabb kimerült. A kimerülésének okai tanulságosak. Az egyik az volt, hogy csak alárendelt szerepet tudott betölteni a klasszikus keresztény konzervativizmussal szemben, mert elveszítette korábbi szakszervezeti bázisát. A másik az, hogy a XIII. Leó Rerum novarumának hatására 1894-ben megjelent gondolatok, és nyomában a hasonló tartalmú enciklikák sora ‒ egészen II. János Pál három iratáig (1981: Laborem exercens, 1987: Sollicitudo rei socialis, 1991: Centesimus annus) ‒ nem volt képes alapvetően befolyásolni a katolikus egyház viszonyát a tőkéhez és a munkához. Úgy vélem, ha a pápaság nem fonódott volna össze sok szálon a maffia által megfertőzött olasz politikai és gazdasági rendszerrel, sokrétű és nagyon mély válságának következtében akkor sem lettek volna sokkal tágabbak politizálásának keretei.
A 20. század második felében még az erős katolikus hagyományokkal rendelkező országokban is rohamosan csökkent a vallásukat gyakorlók száma, amin a második Vatikáni Zsinat sem tudott hathatósan segíteni. Az egyház elveszítette a kapcsolatát a néppel, miközben hagyományain nehezen változtatott. Hatalmának és a befolyásának maradékait viszont meg akarta őrizni, és fenn kellett tartania kiterjedt és költéges infrastruktúráját. Ezt csak a gazdasági-politikai elitekkel kötött szövetség biztosíthatta, amihez a hidegháború korában lelkiismereti és politikai támaszt nyújthatott a félelem a Szovjetuniótól és általában a kommunista eszméktől. Amíg Kelet-Európában az egyház a diktatúrák és önmaga megalkuvásának foglyává vált, és itt is szembe kellett néznie a kiüresedés és az elöregedés tapasztalatával, addig Nyugat-Európában a tőke pártjára állt, elfojtódott benne a munkával, az igazságos társadalommal foglalkozó enciklikák felismeréseinek szubverzív, alkotó ereje. Az egyház így egyre kevesebb érvényes mondanivalóval szolgálhatott a modern európai társadalmaknak. Ebben a vonatkozásban éppen napjainkban, a Dél-Amerikából érkező Ferenc pápa megválasztása nyomán élhetünk meg frissítő fordulatot, de legalábbis a fordulat reményét.
Amíg a keresztényszocializmus eszméi háttérbe szorultak, a második világháború utáni Nyugat-Európa arculatának kialakításában főszerepet játszottak a szociáldemokrata pártok. A kapitalizmust a termelési viszonyok megváltoztathatatlan feltételének tekintő szociáldemokrácia egyszerre korrigálta és stabilizálta a tőkekoncentráció és az államgépezetek összefonódására épülő kapitalista rendszereket. A fenyegető biztonságpolitikai kihívás árnyékában ez hatalmas eredmény volt.
Mindez az 50-es évektől a 80-as évek végéig három hosszú évtizedre hozzájárult a középosztály és a középosztály életszínvonala alatt élők létkörülményeinek lényeges javulásához, és ezzel együtt a kapitalizmus termelési rendjét a jóléti állam értéktudatával összekapcsoló rendszer legitimitásához. Sikeres volt ez az alkufolyamat a tőkésosztály és a munkavállalók között, amelynek alapelveit a kontinens konzervatív pártjai is elfogadták, éppen úgy, mint a társadalmi alkufolyamat egyéb résztvevői. Igaz ugyan, hogy éppen a kereslet ugrásszerű növekedése miatt a szolgáltatások szerepe vált meghatározóvá, míg a hagyományos termelés, a mezőgazdaság, a bányászat, a gyáripar gazdasági szerepe visszaszorult, ami nagyon sok társadalmi konfliktus oka lett, de miközben összességében a jóléti juttatások és jogok köre folyamatosan bővült, a tőkésosztály költségei eltörpültek az eredmények mellett, amelyek a viszonylagos társadalmi békében, valamint a vásárlóképes kereslet, a fogyasztási kedv folyamatos növekedésében voltak érzékelhetők.
A kelet-európai országok tulajdonképpen ugyanezt az utat járták volna, ha gazdasági és politikai irányításuk szerkezete nem hordozott volna magában egy rendszerszerű ellentmondást. Ennek legalaposabb leírása Kornai János munkája (A hiány, 1980). A piac elveit kizáró szocializmusban nem működnek érvényes belső szabályozók. Ha a viszonylagos jólétet nem a piaci szabályok közvetítésével próbáljuk elérni, hanem hatósági árszabályozással ‒ ami felé a Fidesz-kormány ma újra tájékozódik ‒, akkor az bizonyos területeken túlfogyasztáshoz, máshol hiányhoz vezet. A 70-es évek elejéig például a magyar és az osztrák átlagos életszínvonal között nem volt drámai a különbség, de az 1973-as olajválság után, amely átszabta a világ gazdasági szerkezetét, a különbség folyamatosan nőtt. A termelési kultúra alacsonyabb fokán álló Kelet-Európa elveszítette a versenyt. A frusztrációt a magyar pártvezetés kölcsönök nyakló nélküli felvételével próbálta „orvosolni”, ami hosszútávon nagyon drága megoldásnak bizonyult.
Ma a jóléti államok válságának közepette, a politikai váltógazdaságnak köszönhetően jelenleg is számos országban vannak kormányon szociáldemokrata pártok. De Tony Blair fellépése óta egyelőre nem telik tőlük szemléleti-gondolati innovációra. Ez nem is csoda, hiszen ehhez egyfelől a mai társadalom állapotának pontos felmérésére, másfelől saját történetük kritikus újraértésére lenne szükségük. A nyugati jóléti modell válságának elmélyülése és a szociáldemokrata gondolat időleges válaszképtelensége egyszerre következett be, és egyelőre ez a tény határozza meg Európa politikai-társadalmi átalakulásának irányait, reakcióinak természetét.
Az ötrészes cikksorozat következő részeiben (a következő rész itt olvasható) azzal foglalkozom, hogy miként jelentkezik Magyarországon a szociáldemokrata gondolat válsága, milyen nehézségekkel találná szemben magát egy demokratikus baloldali mozgalom, illetve milyen eszközökkel volna lehetséges a magyarországi baloldali politika megújítása.
Schein Gábor
A sorozat tartalomjegyzéke:
Analízis
I.1. A nyugati jóléti modell és a szociáldemokrata gondolat válsága
I.2. A szegénység és a demokratikus alapok viszonya
I.3. Mi lenne ma egy baloldali párt küldetése és érdeke?
2. Megoldási javaslat egy paradoxonra
2.1. Túllépni a szakszervezeti hagyományokon
2.2 A hiányzó baloldal - A lokalitás és a központ paradoxonja
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.