Április 6-án választások lesznek Magyarországon, ahol annak rendje és módja szerint minden állampolgár egy szavazattal rendelkezik. A különféle jogfosztott csoportok - szegény emberek, nők, cigány emberek, a szexuális kisebbségekhez tartozók - könnyedén elkergethetnék a kormányt, és választhatnának maguknak olyat, amely mindannyiuk érdekeit szem előtt tartva kormányoz. Arról, hogy ezt a kimenetet milyen intézményes tényezők hátráltatják, sok szó esik. Ahogyan arról is, hogy a jelenlegi jelöltek között sokan nem találnak számukra megfelelőt. Az a politikai egyenlőtlenség azonban, ami az elnyomott társadalmi osztályok és jobb helyzetben lévő emberek érdekérvényesítési lehetőségei között fennáll, szinte egyáltalán nem jelenik meg a magyar nyilvánosságban. Pedig ezt egy tisztességes médiatörvény és a 2010 előtt érvényben lévő választási rendszer sem számolná fel. A Mérce a választásokat megelőző hetekben egymáshoz lazán kapcsolódó írásokban foglalkozik ezekkel az egyenlőtlenségekkel.
A politikai egyenlőtlenség egyik következménye az, ahogyan a kampánytémák megválasztásában a pártok szelektálnak a társadalmi csoportok között. A magyar választási kampány pontosan olyan mint a magyar állam szolgáltatásainak rendszere. Miközben több millió szegény ember van, akik még az állam által biztosított jóléti szolgáltatásokat se tudják igénybe venni (például nincs a faluban orvos, iskola vagy patika), a választási kampány és a pártpolitika nem hogy megszólítaná vagy képviselné őket, hanem sok esetben csak még inkább a társadalmon kívüliségüket erősíti azáltal, hogy egyszerűen sem az őket érintő kérdéseket, sem őket nem teszi saját kampányának témájává.
A rendszerváltás óta rendezett magyar választási kampányok három legfőbb témája a megélhetés, a jövő és a rend. De ezek a témák mindig csak a gazdagok vagy a középosztály szempontjából kerülnek elő. Megélhetésen csupán a középosztály megélhetését értik, amit pedig a pártok mindegyike kizárólagosan a munkahelyteremtéssel kapcsol össze. A jövővel kapcsolatban felhozott kérdések az oktatással, leggyakrabban a felsőoktatással kapcsolatosak, ami a szegényebb emberek és gyermekeik elől lényegében el van zárva. A rend pedig csupán közbiztonsági, és korrupciós kérdésként merül fel, amiben a szegény emberek mint a rend megbontói, illetve a segélyek kedvezményezettjei jelennek meg, pedig ők azok, akiket a leginkább érint a közbiztonság próblémája, és ők azok, akiknek esélyük sincs korruptnak lenni. Idén két további téma emelkedik ki: a látszólag a megélhetéshez köthető rezsicsökkentés, és a demokrácia témája. A rezsicsökkentés még a középosztály számára is alig jelent valódi segítséget, és a legszegényebbeket szinte egyáltalán nem érinti. A demokráciadeficit kérdése az ellenzéki pártok kampányában csupán a Fidesz hatalomgyakorlásával szembeni ellenállásról szól. Arról nem beszélnek, hogy a szegényebb, a demokráciában leginkább csalódott rétegeknek milyen szerepet szánnának egy másfajta demokráciában, hogyan próbálnák meg megnyitni számukra a részvétel és az érdekérvényesítés lehetőségeit.
Munkahelyteremtés
A munkahely ideálisan nem azt jelentené, hogy éhbérért megdöglesz, hanem azt, hogy megkeresed a kenyérre valót, jobb esetben azt a pénzt, ami nyaralásra, a gyerekeid ellátásához vagy más életcélod megvalósításához szükséges. Magyarországon viszont valódi munkahelyből nincsen annyi, mint amennyi kereső képességű ember van, rendes megélhetést biztosító munkahely terén pedig még rosszabbul állunk. Ezzel szemben a Fidesz és a Jobbik kommunikációja szerint munkát csak az nem talál, aki nem keres, aki pedig nem dolgozik az kívül kerül a társadalmon, és nem nem jogosult az állam kegyére. Bajnai Gordon mondandója ettől csak barátságosabb retorikájában tér el, helyzetelemzésében nem. A törekvő emberekre való folytonos hivatkozás azt üzeni, hogy a munka és a felemelkedés csak erőfeszítés kérdése, ebből pedig az következik, hogy akinek nincs munkája az magára vessen. Az MSZP és a DK legalább megszólalásaiban és kampányszlogeneiben nem stigamtizálja a munkát nem találó embereket, de valódi megoldást hosszú távon nem kinál nekik. Az igazsághoz az LMP és a PM járnak talán a legközelebb, szerintük az emberekbe való befektetésben, és a gazdaság strukturális átalakitásában van a megoldás kulcsa.
De annyiban az összes párt téved, hogy az általuk vázolt verzió alapján nem lesz elegendő munkahely. Sőt a kapitalizmus törvényszerű folyamatai miatt a teljes foglalkoztatottság, vagy a nagy léptékű munkahelyteremtés lehetősége - mindenféle erőfeszítések dacára - csupán illuzió. A termelés egyre kevesebb emberi errőforrást vesz igénybe, de a szolgáltatóiparban is csökken az emberi errőforás szükségessége. Ennek több fontos következménye van.
Egyrészt a munkaerőpiacon egyre szűkül a kínálat, a munkalehetőségekért folytatott küzdelemben pedig az alulmaradók az alulképzett, leggyakrabban szegény emberek lesznek, akik a társadalmi felzárkozás esélye nélkül újra termelik a saját szegénységüket.
Másrészt egyértelművé válik, hogy aki a munkahelyteremtésről mint a társadalmi problémák megoldásáról beszél, az messze jár a valóságtól. Aki azt mondja, hogy aki akar, az tud dolgozni, az nem mond igazat, hiszen mindenki számára, aki az elmúlt években próbált munkát találni, nyilvánvaló, hogy ez milyen nehéz, és nyilvánvaló az is minél kevésbé képzett és minél szegényebb valaki, annál nehezebb.
De a legnagyobb vétséget az követi el, aki nem beszél arról, hogy az állam mit kezdhet azokkal az emberekkel, akik nem tudnak dolgozni. Aki őket bünteti, vagy retorikájában kártevőnek állítja be, alapot teremt a legszélsőségesebb kirekesztő politikáknak, ahelyett, hogy valóban lehetőséget adna minden állampolgár számára a boldog élethez. Hiszen az állam egyik legfőbb feladata, hogy gondoskodjon az állampolgárairól, és nem az, hogy démonizálja őket saját bénasága miatt, vagy a mindekori kormányzó párt politikai haszna érdekében. A 4 millió szegény embert nem lehet egyszerűen a szőnyeg alá söpörni, az a párt pedig, amelyik ebben a kérdésben nem rendelkezik mondanivalóval, vagy rossz mondanivalóval rendelkezik, normális esetben nem is kerülhetne a kormányrúd közelébe.
Persze az is egyértelmű, hogy a pártok miért így beszélnek a munkahelyek kérdéséről. Egyrészt maga a munkahelyteremtés, mint megoldás mítosza hosszú évtizedek alatt az állampolgárok elsődleges elvárása lett az állammal szemben. Másrészt pedig nem tartják érdekesnek és megnyerhetőnek a társadalomnak azt a felét, amelyet közvetlenül érintenek ezek a próblémák, az ebből eredő demokratikus deficit hosszútávon az egész politikai rendszer létjogosultságát ássa alá. Harmadszorra pedig a politikusok elsősorban a saját környezetük próblémáit ismerik fel és próbálnak rá választ adni, illetve azokéit, akik elég erőforrással rendelkeznek ahhoz, hogy kommunikálják feléjük az igényeiket. Ha senki se veti fel nekik a szegénység strukturális problémáit, ők nem is fognak rá válaszokat adni, ha senki nem követeli a támogatásáért cserébe a valós kérdések felvetését, ezt senki nem is fogja megtenni.
A sorozatban korábban megjelent írások.
A politikai egyenlőség mítosza 1. rész
A politikai egyenlőség mítosza 2. rész
A választójog hatalma
grafika: Karas David
eredeti kép: Ferenczy Károly: Plakátumok előtt
Kattints ide és íratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.