A Hallgatói Hálózat egyik aktivistája, Turai Eszter amellett érvel, hogy „ér otthon maradni április 6-án”. Azért is tartottam fontosnak, hogy válaszoljak rá, mivel álláspontját sokan osztják abban az aktivista közegben, amelybe mindketten tartozunk.*

Konok Péter szenvedélyes cikkéhez hasonlóan, Eszter is defenzív pozícióból indítja az érvelését: mindketten visszautasítják, hogy a vélt morális felsőbbrendűség talajáról oktassák ki őket az állampolgári felelősségről. Ez érthető, a stiláris kérdésektől eltekintve azonban mégiscsak egy politikai – vagyis morális – problémáról van szó: arról, hogy helyes-e részt venni a választásokon, vagy sem.

Bibó István szobra a Kossuth tér felújítása alatt

Ennek megfelelően, Eszter cikke a továbbiakban valóban nem is csak amellett érvel, hogy védhető politikai álláspont nem részt venni a választásokon, hanem, hogy miért helyes így tenni. Röviden: azért, mert a képviseleti rendszerrel alapvető problémák vannak, és mert a pártok magyarországi kínálata jelenleg nem biztosít érdemi választást.

Abból azonban, hogy az aktuális kínálat problémája egyáltalán felmerül, látszik, hogy Eszter sem teljesen elutasító a képviseleti rendszerrel kapcsolatban (hiszen ebben az esetben az első kérdés irreleváns volna). Ráadásul, mivel a képviseleti rendszer hiányosságaival kapcsolatban jelentős részben egyet értünk, a továbbiakban először röviden arról írok, hogy következik-e általában ezekből a hiányosságokból, hogy ne éljünk a szavazati jogunkkal (szerintem nem), majd pedig arról, hogy érdemes-e szavaznunk április 6-án (szerintem igen).

Nem elég szavazni, de ez nem érv a szavazás ellen.

Valóban hamis illúzió, ha azt gondoljuk, hogy a képviseleti rendszer önmagában megfelelő választ ad a népakarat közvetítésének problémájára, és ezért a választáson való részvétellel letudhatjuk állampolgári kötelezettségeinket. Ez a kijelentés azonban semmit nem mond el arról, hogy helyes-e részt vennünk a választásokon, csak azt jelenti, hogy ha állampolgárként tenni szeretnénk a közjóért, akkor ez többet (és nem kevesebet) követel a választáson való részvételnél. Ráadásul, míg a választástól való egyéni távolmaradással (szemben például egy bojkottra szerveződő tömegmozgalommal) a rendszert biztosan nem lehet megváltoztatni, a részvétellel úgy tudjuk befolyásolni a választások kimenetelét, hogy közben a képviseleti rendszeren kívüli politikai-mozgalmi eszköztárunk egyetlen eleméről sem kell lemondanunk.

A választások tétje

Azt gondolom, hogy az érdemi választási lehetőség hiányával kapcsolatban Eszter egyrészt alulbecsüli a 2010 előtti és utáni rendszer közötti különbséget, vagy legalábbis könnyedén dönt egy súlyos, bonyolult dilemmában, másrészt azt a látszatot kelti, mintha a liberális ellenzéki együttműködés volna a Fidesz egyetlen rendelkezésre álló alternatívája.

Eszter azt írja, hogy a következő szempontok alapján elégedetlen a Fidesz kormánnyal: a részvétel lehetősége, az elszegényedés, a rendpártiság, a korrupció, és az oktatásügy. Később azt is írja, hogy a jogállamiság az a terület, amelyben „a Fidesz a legegyértelműbben rontott a korábbi állapotokon”, noha a folytatásból kiderül, hogy itt is inkább a demokratikus részvétel lehetőségére gondol. Azt állítja ezzel kapcsolatban, hogy ezek szerint a szempontok szerint nem jelentene „elfogadható mértékű” javulást a kormányváltás. Vegyük sorra, a teljesség igénye nélkül.

• Részvétel: a népi kezdeményezés és a bárki által kezdeményezhető alkotmánybírósági eljárás (az actio popularis) megszüntetése, a széles értelemben vett választási rendszer teljes átalakítása (ideértve különösen az arányosság csökkentését, a választókerületek átszabását, valamint a külföldről szavazókra vonatkozó diszkriminatív szabályozását), illetve annak a Fidesz hatalmi érdekeinek való alárendelése mind jelentős visszalépést jelent az állampolgári részvétel szempontjából. A parlamenti viták korlátozása közvetve szintén csökkenti a részvételt, legalábbis azoknak az állampolgároknak az esetében, akiknek egy-egy ügyben legalább az egyik ellenzéki párttal egyezne az álláspontja. Ráadásul, amennyiben az állampolgári részvétel feltétele az információhoz való hozzáférés, úgy az információszabadság és az átláthatóság súlyos korlátozása, továbbá az elvben közszolgálati médiák nyílt kormánypropagandára való használata (illetve a nyílt cenzúra és orwelli tudósítások), valamint az ellenzéki pártok kampány-tevékenységének a korlátozása is árt az állampolgári részvételnek. Ebben a tekintetben a Fidesz intézkedései a plurális demokrácia fölszámolásának, az állampolgári részvétel átfogó korlátozásának és kiüresítésének, valamint a hatalom kizárólagos birtoklásának irányába mutatnak.
• Elszegényedés: a rendszerváltás óta sem a szegénység nem volt olyan kiterjedt, sem a szegénységi rés (vagyis amennyire a szegények jövedelme leszakad a többiekétől), sem a jövedelemegyenlőtlenség nem volt olyan nagy, mint a Fidesz kormányzásának idején. Ez nem csupán a válság következménye: súlyos megszorításokat vezettek be az állami juttatásokhoz való hozzáférés és azok összege tekintetében, aminek eredményeképp jelentősen csökkent az állami készpénzes transzferek szegénységcsökkentő hatása, az adórendszer átalakítása pedig tovább növelte a szegénységet. Idetartozik természetesen a közmunkáért fizetett, minimálbérnél alacsonyabb bér megállapítása is. Eszünkbe juthat a minimálbér emelése, de az igazság ezzel kapcsolatban az, hogy a nettó minimálbér reálértéke valójában csökkent a kormányváltás óta.
• Rendpártiság: a Fidesz nem csak egy-egy részletkérdésben, hanem átfogó módon, rendszerszerűen szigorította a szabálysértési jogi, büntető jogi és a menekültjogi szabályozást. Ennek a legkirívóbb példái a büntethetőségi korhatár leszállítása, a büntetési tételek aránytalan növelése, a tényleges életfogytiglan és a menekültügyi őrizet bevezetése, továbbá a fakivágással történő lopás két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetése, értékhatártól függetlenül (miközben százezreknek nincs elég pénze fűtésre, a helyi lakásfenntartási támogatást megszüntették, a normatív lakásfenntartási támogatás összege nevetségesen alacsony, és reálértékben folyamatosan csökken). A rendpártiság a szociálpolitikában is megjelenik: az állami juttatásokat immár a munkakereséshez nem kapcsolódó, megalázó feltételekhez lehet kötni, amelynek célja a szegények megregulázása. És az egyik legfontosabb - és egyúttal szimbolikus jelentőségű - ügy: a hajléktalanság kriminalizálása. Ebben a kérdésben az MSZP sem vétlen, de a hajléktalan emberek hatósági üldözése egyértelműen a Fidesz alatt vált rendszerszerűvé, és került be egyúttal az Alaptörvénybe (annak 4. módosításával, amely ellen tavaly ilyenkor együtt tüntettünk a Fidesz székházában).
• Korrupció: noha a 2010 előtti rendszerben is általános volt a korrupció, és mindkét nagy párt részt vett a pártfinanszírozás körüli szervezett bűnözésben, azóta ebben a tekintetben is minőségi változás történt: megjelent egy, Magyarország fejlettségi szintjén általában már nem jelentkező probléma, az ún. state capture, a foglyul ejtett állam jelensége.
• Oktatás: A magyar oktatási rendszer 2010 előtt is szélsőségesen igazságtalan volt, amennyiben jelentős részben etnikai alapon szegregált, és - részben ennek eredményeképp - Magyarországon határozta meg legnagyobb mértékben a diákok osztályhelyzete a teljesítményük különbségeit. De míg az előző kormány egy ideig - és részben sikerrel - igyekezett fellépni az etnikai szegregáció terjedése ellen, addig a jelenlegi kormány elvben is szakított az integráció céljával, és törvénybe foglalta a szegregáció lehetőségét, utat nyitva ezzel a hátrányos helyzetű, vagy cigány diákok elkülönítése további terjedésének. A buktatás lehetőségének visszaállítása, a kötelező iskoláztatási korhatár leszállítása, a szakiskolákban a közismereti tárgyak visszaszorítása, vagy a középfokú és felsőoktatásba való bejutás lehetőségeinek szűkítése szintén mind abba az irányba mutat, hogy az iskolarendszer bővítetten termelje újra a társadalmi egyenlőtlenségeket. Az oktatási rendszerből történt ismételt forráskivonások is jól mutatják, hogy a Fideszben mit gondolnak akár az esélyegyenlőségről, akár a “humán erőforrásba” való beruházás stratégiai jelentőségéről.

A fentiek alapján szerintem megalapozottan állítható, hogy minden említett területen jelentős (és alkalmanként minőségi, illetve rendszerszintű) változást jelentett a 2010 utáni fordulat. Következésképp, ennek a választásnak kiemelkedően nagy tétje van, amennyiben – a 2010 előtti politikájuk és az azóta tett nyilatkozataik és választási programjuk alapján – feltételezzük, hogy a liberális ellenzéki együttműködés, ha lehetősége lenne rá, egyrészt helyreállítaná az alkotmányos demokrácia intézményrendszerét, másrészt a jóléti állam leépítésére szolgáló, a társadalmi egyenlőtlenségeket növelő intézkedések egy részét is hatályon kívül helyezné vagy megváltoztatná. (Ezt akkor is tekinthetjük „elfogadható mértékű” javulásnak, ha a demokrácia vagy az intézményesített szolidaritás így létrejött mértékét abszolút értékben nem tartjuk elfogadhatónak.)

Eszternek persze igaza van abban, hogy „megítélés kérdése”, hogy a változtatás mekkora lehetőségét várjuk el egy országgyűlési választástól, és végeredményben ettől a mércétől függ majd, hogy mit gondolunk a fenti változások súlyáról. Ennyiben a fenti felsorolás sem jelent döntő érvet a választáson való részvétel mellett, inkább csak szempontokat ad az olvasónak, hogy összevesse azokat a saját mércéjével.

Kinek az ellenzéke szeretnél lenni?

Ráadásul, a következtetéseink különbözősége ellenére is nagyrészt egyetértünk Eszterrel a 2010 előtti rendszer értékelésében. Ezért is érveltem amellett, hogy jelentős részben épp a 2010-et megelőző állapotok – a társadalmi egyenlőtlenség, a társadalomra az újkapitalizmussal rázuhanó kiterjedt munkanélküliség és létbizonytalanság – okozta a III. Magyar Köztársaságnak azt a legitimációs deficitjét, ami miatt nem tiltakoztak sokkal többen és sokkal hangosabban a rendszer alapjait kikezdő kétharmados ámokfutás ellen - és ami miatt sokaknak nem vonzó alternatíva a 2010 előtti rendszerhez való visszatérés ígérete. Az Orbán-rezsimet nem csupán az alkotmányos demokrácia helyreállításáért kell leváltani, hanem egy egyenlősítő, esélyteremtő társadalompolitikai fordulat érdekében - ezért is volt szomorú, hogy a Milla Bajnai Gordon volt minisztert és miniszterelnököt emelte vezetői pozícióba. A köztársaság újjáépítését nem bízhatjuk azokra, akik a köztársaságot ide juttatták, a kormányt nem azért kell leváltanunk, hogy aztán visszatérjünk a rendszerváltás utáni Magyarország újkapitalista mocsarába.

Nem arról van szó tehát, hogy balodaliként ne lennénk majd a liberális ellenzéki együttműködés kormányzása idején (illetve ne lettünk volna 2010 előtt) is ellenzékben, vagy hogy az utóbbi kormányra segítésével letudhatnánk a magyar társadalomért – egymásért – viselt felelősségünket.

Épp ellenkezőleg. Az ellenzéket is le kell váltani. A kérdés inkább úgy merül fel, hogy kinek az ellenzéke szeretnénk lenni, vagy pontosabban: milyen rendszerben szeretnénk ellenzékben lenni. Olyanban, ahol a politikai intézményrendszer átszabása, valamint az állam, a kormánypárt és az ezekkel szimbiózisban élő nagytőkés hálózat együttes hatása miatt egyaránt csak súlyosan korlátozott tere van akár a népképviseletnek, akár a szakszervezeti szerveződésnek és sztrájknak, akár a parlamenten kívüli ellenállási formáknak - hiszen ezek üzenete a társadalom egy jelentős részéhez egyáltalán nem tud eljutni, vagy csak a jobboldali kormánypropaganda által súlyosan eltorzítva, miközben a közalkalmazottak jelentős részének attól kell félnie, hogy ha fölszólal a kormány politikája ellen, az állását veszélyezteti (és így tovább). Vagy amelyikben legalább a plurális demokrácia minimumkövetelményei adottak, és ezekért már nem, hanem ezek meghaladásáért (illetve gyakorlati megvalósításáért, például a jogállamiság univerzális érvényesülését ellehetetlenítő osztályegyenlőtlenségek csökkentéséért) kell küzdeni.

Tényleg nincs más választás?

Végül, Eszter a következőképpen ír a valódi választási lehetőség hiányáról:

"Azt akarom, hogy hosszú távon eltakarodjon a Fidesz, és ezt úgy látom megvalósíthatónak, ha nem támogatom se az MSZP-t, se semmi olyat, ami alapvető szimbiózisban él a jelenlegi kormánnyal."

Ez az érv azonban nem a választásokon való részvétel ellen szól, hanem az ellen, hogy a liberális ellenzéki összefogásra szavazzunk. Az előzőekben arról írtam, hogy ez sem magától értetődő. De föltéve, hogy Eszternek igaza van: miért ne szavazzunk akkor az LMP-re? Az LMP-ről nehéz volna azt állítani, hogy „alapvető szimbiózisban él a jelenlegi kormánnyal”. Sőt: az LMP-t pont azért hoztuk létre, hogy ne csak a „kisebbik rosszra” lehessen szavazni egy olyan ördögi körben, amelyben a két nagy tábor közötti vallásháború a „másik oldal” iránti bizalmatlanságon és gyűlöleten keresztül kölcsönösen egyre lejjebb szorítja a „saját oldallal” kapcsolatos elvárásokat.

Érdemes elmenni szavazni

Abban egyetértünk Eszterrel, hogy sem a képviseleti rendszer általában, sem konkrétan az április 6-i választáson való részvétel nem elég: „keress új eszközöket és végre ténylegesen szólj bele a közügyekbe”. Azt gondolom, ezt megtehetjük – és tegyük meg! – minden nap, négyévente egy alkalommal viszont érdemes elmennünk szavazni is. Most vasárnap is. Már az is sokat jelentene, ha jövő tavasszal nem a Fidesz székházát kellene “elfoglalnunk”.

* Eszterrel baráti viszonyt ápolunk (sokmindent szerveztünk együtt), ezért utalok rá a továbbiakban csak a keresztnevével.

Kattints ide és íratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére