A nagyobb sporteseményekről, Európa- és világbajnokságokról, az olimpiákról szeretünk úgy gondolkodni, mint a béke szigeteiről, ahol a társadalmi problémákat felváltja a gyermeki öröm, a felhőtlen szurkolás, a közösséghez tartozás, a „közös” siker élménye. Ehhez hozzásegít a mindent ellepő marketing kampány, a társadalmi nyomás, a kinek drukkolsz, az ugye nézed a meccset, és a kocsmázások alatt a képernyőre tapadó üveges szempárok látványa. Míg a felcsúti stadionon felháborodunk, és mémeket osztunk meg arról, milyen jó lett volna, ha az arra költött forrásokat nem házi stadionra és a Közgép vezetőinek állami eltartására költené a kormány, hanem például oktatásra, szociális ellátásra, úgy abban az esetben, amikor ezek a folyamatok külföldön zajlanak le, ezek a gondolatok fel sem merülnek. Pedig az olyan nagyszabású sportesemények, mint az olimpiák, világbajnokságok, amelyek heti néhány órás kikapcsolódást jelentenek a kedves tévénézőnek, komoly társadalmi károkkal járnak, függetlenül attól, hogy latin-amerikai, európai vagy ázsiai országokban szervezik azokat.

egy telep lakói tüntetnek az ellen, hogy a kormány a vébére költia közpénzeket (fotó: Photo: Joedson Alves, Reuters)

A cikkben most ezeket a folyamatokat és következményeket veszem sorra abban reménykedve, hogy a kilakoltatott családoknak, a rabszolgaként tartott munkásoknak és a rendőri erőszak áldozatainak végre annyi érzelmi energiát szánunk mint amennyit egy pályán guruló labdára.

Térbeli kirekesztés és rendőri elnyomás

A sportlétesítmények „fejlesztése” Brazíliában 250 ezer szegény lakó kilakoltatásával járt, akiknek semmilyen alternatív lakhatási lehetőséget nem biztosítottak. A brazil eset nem egyedülálló: az idei szocsi téli olimpia is tömeges, elhelyezés nélküli kilakoltatásokkal járt. Hiszen nincs jobb alkalom egy fontos sporteseménynél arra, hogy a városok fejlesztése címén megszabaduljanak a szegény lakosságtól. Ehhez azonban nem volt elég a kilakoltatás. A vb előtt és alatt a szegény emberek által lakott negyedeket ellepték a rohamrendőrök, ami olyan szempontból talán nem meglepő, hogy nem kell messzire menni ahhoz, hogy lássuk, milyen egyszerűen tudnak politikusok a hátrányos helyzetű csoportok veszélyes bűnözőknek nyilvánításából politikai tőkét kovácsolni és igazolni mások elnyomását. De nem csak a szegény lakosok ellen lépett fel kegyetlenül a rendőrség, hanem azoknak a tüntetőknek a százezrei ellen is, akik számonkérték a kormányt, a nyomornegyedekkel, társadalmi egyenlőtlenségekkel és korrupcióval teli ország miért a futball világbajnokságra és a 2016-os nyári olimpiára költi a forrásokat.  Míg a magyar tévénézők a vb első meccseit élvezték, addig a békés brazil tüntetőket könnygázzal és gumilövedékkel oszlatta a rendőrség. Valószínűleg magyar állampolgárokként mi sem örülnénk, ha a kormány egy hatalmas sporteseménnyel további, egyszeri használatra szánt stadionokat építene, ami ellen végre tömegek emelnék fel a szavukat, de a világot csöppet sem érdekelné se a demokrácia, sem a társadalmi igazságosság ügye, csak az, hogy háborítatlanul nézhessenek foci meccseket a tévében. Ahogy a szocsi téli olimpia idején is több szó esett arról, milyen az újságírók szállodai szobájának a minősége, mint arról, hogy a rendőrök durva fizikai erőszakkal próbálták elüldözni az antidemokratikus putyini rendszer ellen békésen tüntető Pussy Riot nevű punk zenekar tagjait. Mindez jól példázza, mennyire egyszerűen lehet sporteseményeket felhasználni arra, hogy elnyomó rendszereket legitimáljanak.

Sportesemény mint „beruházás”?

Nem az akasztói Stadler-stadion a legextrémebb példa arra, hogy hogyan mennek látványosan tönkre rövid használat után sportlétesítmények. Ugyanerre a sorsra jutottak Athén olimpiai stadionjai is, sőt, a Huffington Post egy teljes albumot állított össze elhagyott olimpiai létesítményekről. Értelemszerűen egyetlen országnak sincsen hosszútávon szüksége azokra a sportlétesítményekre, amelyeket ezekre a rendezvényekre felépítenek. Ráadásul míg a rendezvényekből egy szűk kör profitál, rengeteg olyan állami forrást költenek el, amelyből szélesebb társadalmi csoportokat lehetne támogatni. A sportesemények azonban nem csak, hogy nem segítik az alsóbb osztálybelieket, hanem ki is használják őket. Legyen szó a 2014-es szocsi téli olimpia vagy a 2022-es katari futball világbajnokság miatti „beruházásokról”, mindegyikre igaz, hogy rossz körülmények között rendkívül alacsony bérért dolgozó, kiszolgáltatott bevándorló munkásokkal építették, építtetik fel a sportlétesítményeket. Katarban bevándorló munkások százai veszítik életüket az embertelen munkakörülmények miatt.

A fent leírt igazságtalanságokat természetesen nem a sport hozza létre, viszont rendkívül nagy szerepe van azok legitimálásában. Az ideológiai alap, ami miatt ez a legitimáció megtörténhet, az a mítosz, amely szerint a sport semleges, politikamentes, mindenki számára elérhető élvezetforrás. A sportlétesítményekben rabszolgamunkát végzők, a kilakoltatások és rendőri erőszak áldozatai élő bizonyítékok arra, hogy ezek a rendezvények a szegény csoportoknak elnyomást és nem élvezetet hoznak. Ez pedig akkor sem elfogadható, ha sokan mások jól érzik magukat meccsnézés közben. 

Kattints ide és iratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére