Az Orbán-kormány autonóm civil szerveződések és szabadságjogok elleni hadjárata egy szomszédos példát juttatott eszünkbe. Vajon a magyar miniszterelnök ebben is a putyini utat követi? Kíváncsiságunkat egy moszkvai barátunk elégítette ki.

Ahogy azt bizonyára mindenki tudja, Oroszországnak mindig is fura viszonya volt a demokrácia gondolatával. Az ország legutolsó demokratizálódási hullámának, amely a 80-as évek végén kezdődött el, Vlagyimir Putyin és a körülötte gyülekező elit teljes politikai és gazdasági hatalomátvétele vetett véget a 2000-es évek közepén. Első mandátuma idején Putyinra sokan reformerként tekintettek, sőt még a nyugati vezetők is elismerően beszéltek róla, de már a 2004-ben kezdődő második mandátuma elején világossá vált, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy legtöbben várták.

(Fotó: Techonomy.com)

Hatalomra kerülése után a putyini kormányzat egyik első dolga az volt, hogy átvegye a média fölötti ellenőrzést. Ám tanulva a szovjet idők erős, ám nem teljesen hatékony hivatalos cenzúrájából, Putyin olyan változatos stratégiákat alkalmazott, amelyek segítségével szinte teljes egészében befolyásolhatta a közvéleményt, ám mégis hagyott valamicske helyet az eltérő véleményeknek. Az új évezred első éveiben két nagy, kormánykritikus hangot is megütő szövetségi TV-csatornát átvett a kormány, ez biztosította az elnök ellenőrzését a közvélemény fölött, miközben az ellenzék továbbra is hozzáférhetett néhány kisebb csatornához. Ami az idén történt Oroszországban, az már a hivatalostól eltérő vagy kritikus hangok teljes elnémítására tett kísérlet.

A Putyin 2012-es elnöki visszatérése óta eltelt időszakra visszanézve mindez nem okoz nagy meglepetést. A szólásszabadságot és a civil társadalmat korlátozó törvények listája mostanra oldalakat töltene ki, és ezek száma exponenciálisan nőtt az ukrán válság kitörése és a Krím bekebelezése óta. A probléma ezekkel a jogszabályokkal az, hogy leggyakrabban nincs azonnali hatásuk, és néhányukat akár észrevétlenül fogadhatja el a parlament, és ezeket csak később fordítják a civil társadalom ellen.

Vegyük például a hírhedt külföldi ügynöktörvényt: a jogszabály arra kötelezi a külföldi anyagi támogatásban részesülő emberi jogi szervezeteket, hogy regisztrálják magukat a kormánynál mint „külföldi ügynökök”. A hatalom képviselői folyamatosan az ismételgetik, hogy a „külföldi ügynök” csak egy jogi kifejezés, nem azonosítja a jogvédőket a külföldi kémekkel, ám a civil aktivisták mégis elutasították ezt a regisztrációt, simán csak azért, mert a külföldi ügynökként való önbélyegzés felháborító és sértő lenne számukra. A kormány válaszul rendőrségi razziákat küldött a jogvédők nyakába, hogy felkutassa, mely szervezetek részesülnek külföldi forrásokból. Ezek a rendőrségi akciók persze egyértelműen a megfélemlítést szolgálták, hiszen amúgy a szervezetek mindegyike saját honlapján hozta nyilvánosságra bevételeinek forrását.

Következő lépésként a hatóságok perbe fogták a kérdéses szervezeteket. Függetlenül attól, hogy mi lesz a bírósági eljárások kimenetele, az egész pereskedés időt és energiát vesz el a jogvédőktől, és ennek következtében azok nem tudják elvégezni a munkájuk legfontosabb részét, azaz nem jut idejük a polgárok jogainak védelmére. A törvény körüli harc még távolról sem ült el, rengeteg szervezet önmaga felszámolására kényszerült, vannak, akik új név alatt újjáalakulnak, mások az országon kívülre helyezik irodáikat. Ezek a stratégiák részben hatékonynak bizonyultak, hiszen a tömörülése egy jelentős része túlélt, de tevékenységüket továbbra is korlátozza a kormányzati nyomás.

Egy másik eszköz, amelyet ellenzéki aktivisták és jogvédők ellen bevet a hatalom, az az ún. szélsőségesség megfékezését szolgáló törvényi keret. A szélsőségességet ebben a kontextusban nagyon tágan határozza meg a kormány, gyakran minden olyan aktust magába foglal, amely a jelenlegi politikai állapotokat vagy a rezsimet kérdőjelezi meg. 2012-ben egy emberi jogi aktivista, Sztaniszlav Dimitrievszki került a törvényszék elé, csak azért mert összeállított egy kétkötetes tanulmányt, amely a csecsen konfliktus során mindkét oldal által elkövetett háborús bűnöket dokumentálta. Az ügyész a mű betiltását követelte annak állítólagos szélsőséges és nemzetiségek közötti gyűlöletet szító jellegéért. A kiváló védelemnek köszönhetően Sztaniszlav megnyerte a pert. De nem mindenki volt ennyire szerencsés.

Néhány hónappal ezelőtt Putyin egy internetes szélsőségesség ellen küzdő jogszabályt is aláírt. Szakértők attól tartanak, hogy a szélsőségesség ilyen önkényes meghatározása mellett bárki perbe fogható, pusztán azért mert megosztott vagy lájkolt egy, a kormányzat által szélsőségesnek kikiáltott bejegyzést. Számos független hírforrás került már betiltásra pusztán azért, mert beszámoltak az elmúlt időszak kormányellenes tüntetéseiről. Augusztusban egy, a távoli Kabarovszkból származó melegjogi aktivistát azért cibáltak be a titkosszolgálatok, mert állítólag egy „alvilági meleg terrorcsoport” szervezésében vett részt.

Ezen orwelli vádak oka valódi oka simán csak az a tény, hogy az elmúlt időben a közösségi oldalakon több aktivista kifogásolta az ukrajnai beavatkozást. Szeptemberben több embert is perbe fogtak szélsőségesség vádjával, amiért egy „Menet a föderalizációért” nevű decentralizációs kampányt próbáltak elindítani, amelynek célja az lett volna, hogy felhívja a figyelmet az ország hatalmi struktúráinak túlzott Moszkva-centrikusságát.

Igen gyakran a hatóságok kerülőutakon próbálják ellehetetleníteni a független hangokat. Nemrégiben a törvényhozás például elfogadott egy olyan jogszabályt, amely betiltja a reklámokat a kereskedelmi csatornákon. Az intézkedés egyértelmű célja, hogy elpusztítson néhány kisebb csatornát és még jobban helyzetbe hozza a Kreml-párti médiavállalatokat. A legutolsó független TV-csatorna például kereskedelmi, ám reklámok nélkül nem tudja fenntartani magát.

Egy másik hasonló zavaros törvény, a putyini „nemes” indítékok értelmében, az orosz polgárok személyes adatainak védelmét szolgálja. De az ördög – mint mindig – most is a részletekben rejtőzik. A törvény értelmében minden olyan személyes adat, amelyet az internethasználók megadnak magukról csak az ország területén található szervereken tárolható. A baj csak az, hogy a Twitter vagy a Facebook szintén rendelkezik ilyen személyes adatokkal. A hatóságok már felszólították mindkettőt, hogy szállítsák át szervereiket Oroszországba, így engedelmeskedve a törvénynek. Amennyiben ők nem engedelmeskednek, a szolgáltatásaikat teljesen lezárhatják. A jogszabálynak eredetileg 2016. első napjától kellett volna érvénybe lépnie, ám a parlament úgy döntött, előrehozza ezt 2015. január elsejére. Magyarán, néhány hónapon belül az orosz felhasználók számára bezáródhatnak a két legnépszerűbb közösségi oldal kapui.

Azt is érdemes kiemelni, hogy mindezek a folyamatok vad, az ellenzéket lejárató sajtókampány mellett zajlanak. Kormánypárti újságírók rutinszerűen nevezik nemzetárulóknak az ellenzékieket és a jogvédő szervezetek tagjait. A mainstream médiatermékek naponta játszanak rá a polgárok előítéleteire (pl. homofóbia), illetve történelmi traumáira (pl. a Szovjetunió szétbomlását követő társadalmi és politikai katasztrófa), és így manipulálják őket. A médiában felépített kép szerint Oroszországot külső ellenség veszi körül, és belső ellenség bomlasztja. És az egyetlen ember, aki megvédheti az „egyszerű orosz férfiakat és nőket” az a mindenható és bölcs Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin.

Evgeny Belyakov
Emberi jogi és LMBT-aktivista, Moszkva