Vasárnap délután utcára hívja a fogyatékkal élőket és a velük szolidáris embereket a tavasz óta szerveződő RehabCritical Mass mozgalom. A biciklisektől loptuk az ötletet, hogy megmutassuk magunkat, mert Magyarországon azt hiszik, hogy csak azoknak vannak jogaik, akik sokan vannak. Ha elegen leszünk vasárnap, talán nem lehet az elvárásainkat figyelmen kívül hagyni – a rendezvény kiötlőjével, Kiss Csabával beszélgettünk.

Az „Esélyegyenlőség, Akadálymentesség, Szolidaritás, Összefogás” alcímmel ellátott hétvégi megmozdulás nemcsak a döntéshozókat szeretné megszólítani, hanem felmutatni azt is, hogy a többségi társadalomban vannak olyanok, akik szolidárisak és fogékonyak e kisebbség problémáira, és szeretnék, ha a gyakorlatban is megvalósulna a tüntetést meghirdető videó kulcsmondata: a fogyatékkal élők esetében minden más ugyan, és mégis minden ugyanaz. Csaba szerint

az érdekképviselet gyerekcipőben jár, nemcsak azt kell megtanulni, hogy kiálljunk az érdekeinkért, hanem meg kell tudni fogalmazni a reális szükségleteinket is.

A szükségletek közül az első és legevidensebb persze az akadálymentességre vonatkozik. Csabának és barátainak pl. sikerült találniuk egy használható pesti lakást, de a környéken hiába jár a hármas metró, kerekes székkel az reménytelen, ahogy a villamosok jórésze is – így hosszú túra előzi meg a 4-es-6-osra való felszállást. Az új lakások esetében nagyobb az esély a könnyebb megközelíthetőségre, de ez sem egyértelmű, ahogy az sem mindig evidens, mit is értünk akadálymentesség alatt. Ha a most épülő közterek, a felújítások kb. rendben is vannak,

tragikus, hogy hiába tilos 15 éve olyan közintézményt átadni, ami nem akadálymentesített, ez ma sincs így. Sokszor álmegoldásokkal találkozunk – pl. 5 lépcsőfok egy rámpa után, ami talán csak a büntetés elkerülése érdekében került oda. Ami pontosan jelzi, hogy a fejekben még nem ment végbe a szükséges változás.

Az ebbe az irányba mutató út sok találkozásból áll.

Ez amilyen fontos, olyan egyszerű. Ismerkedni kell és beszélgetni – ez is az egyik célja a vasárnapi rendezvénynek: bemutatni, hogy el lehet együtt tölteni egy kellemes délutánt egy köztéren.

A magyarországi viszonyok között már egy ilyen egyszerű tény is felér egy demonstrációval – egy dán ismerős kerül szóba, aki szerint Budapesten kb. minden olyan, mint náluk, csak hova tűntek itt az utcákról az öregek és a fogyatékosok? Nemcsak a fizikai akadályok okoznak problémát. A kérdésre, hogy mennyire állnak készen a sérültek maguk és családjuk, hogy a nyilvánosság reflektorfényébe álljanak, Csaba azt válaszolja, hogy nálunk valóban nincs még meg ennek a kultúrája, nem is igazán nyitott rá a társadalom. De együtt kell kezelni a problémákat. Együtt, azaz összefogva keresni a megoldásokat. És együtt, azaz egyszerre a különböző szinteken:

van, amit egyszerűen meg lehet oldani törvényekkel, és van olyasmi, amit csak tudatos és lassú munkával, fokozatosan lehet átalakítani a fejekben.

Ha pl. ő egyedül megy bevásárolni, az eladónők először a családját kritizálják: Milyen emberek vannak! Hogy engedhették el egyedül? – és csak később értik meg, hogy számára ez is a szabadság fontos adaléka.  

A strukturális változások terén a legnagyobb falat az ellátórendszer, amelynek vázát alkotó intézmények lényegében az ötvenes évek óta változatlanul léteznek, és paradox módon inkább szolgálják a többségi társadalom vélt szükségleteit, mint a fogyatékosokét. A ma legjobb megoldásnak tartott kicsi és rugalmas egységek helyett még mindig pazarló módon tartunk fenn olyan, sok férőhellyel rendelkező intézeteket, amelyek alacsony foglalkoztatottságú régiókban nyújtanak biztos állásokat, miközben az „ápoltakat”eldugják, olykor pl. két település közé. Az így létrejövő ingerszegény elszigeteltség nemcsak a fogyatékkalélőkosok autonómiáját nem mozdítja elő, de a becslések szerint majd kétszer olyan drága, mint a nyitottabb, modulálható szolgáltatásokkal segített rendszer, amely lehetővé teszi, hogy az érintettek önállóan, esetleg olyan családban éljenek, ahol senkinek sem kell vállalhatatlan áldozatokat hoznia. Csaba úgy véli, a jelenleg csak hétköznapokon 8-tól 4-ig igénybe vehető támogatói szolgálatok fejlesztésével végső soron a szektor munkahelyeinek száma sem csökkene nagyon, inkább a segítők munkájának minősége változna. A jelenlegi, 2009 óta nem normatív alapú, hanem pályáztató rendszer az állami források csökkenését a szolgáltatókon „spórolja meg”, az utóbbiak által elnyert támogatás gyakran hónapokkal az év vége előtt elfogy. A hatalom tehát azt üzeni: a többit oldd meg, ahogy akarod. Ez nem tisztességes. Az állami kötelezettséget teljesítő szolgáltatók így különféle manőverekre szorulnak, ami tovább bonyolítja a helyzetet. Az óránként 150 Ft-ért, azaz a piaci ár tizedéért igénybe vehető segítség havonta 12-15 ezer Ft-ba kerül. esetünkben. De ha ehhez hozzáadjuk a hivatali időn kívül vásárolt szolgáltatásokat, hiszen tisztálkodni, enni, sőt a kerekesszékbe ülni hétvégén is, délután 4 után is kell, barátai támogatása nélkül Csabának havonta minimum 80 ezer forintba kerülne az „autonómia”, ami jóval több, mint az államtól kapott támogatási összeg.

A probléma a fogyatékkal élők családtagjait is érinti. Ahogy a halmozottan sérültek ápolási díja körüli mozgósító akciókból is kiderült, az állam annak ellenére nem ismeri el teljes értékű munkaként a családtagjaikat gondozók gyakran 24 órás szolgálatát, hogy a jelenleg követelt minimálbér is jóval olcsóbb, mint az intézményes ellátás költségei. A támogatói rendszer ráadásul szinte bünteti, ha valaki kilóg a sorból. Amikor Csaba gimnáziumba járt, mivel napi négy óránál többet tartózkodott egy oktatási intézményben, megvonták édesanyja ápolási díját. Ezzel újra visszatérünk a kiinduló ponthoz:

Mi azt mondjuk, hogy egy anyuka, akinek fogyatékos gyereke van, kerüljön olyan helyzetbe, mint a többiek. Nem akarunk többet az oktatásban vagy felnőttként sem, de azt igen, ami mindenkinek jár.

Méghozzá egy olyan működési módon, amely nem büntet, de motivál.

Ha olyan helyzetbe hozzuk a fogyatékkal élőt, hogy el tudja magát tartani, egy értékteremtő, tényleges munka segítségével, az mindenkinek jobb. Vannak olyan esetek, amikor ez nem lehetséges, de akkor is találhatunk olyan tevékenységet, ami motiválja, és e mellé kapja a pénzt, ami a saját énképe miatt is egészségesebb.  

Szóval miért is kéne kimennünk vasárnap délután az EMMI elé és aztán az Erzsébet térre?

(Ahol egyébként nagyon színes program is lesz; neves művészek és különféle profilú civilek is csatlakoztak - a szervezők szerint lefegyverző lelkesedéssel - a kritikus tömeghez; fellépők, közreműködők, részletek itt).

Tulajdonképpen talán mindannyian azt várnánk a közpénzből finanszírozott szakpolitikáktól, amit Csaba a futópálya-hasonlattal tesz képletessé:

a táv ugyanaz, de a startnál az indulók nem egy vonalban állnak.

A beépített korrekciók célja, hogy egyenlő esélyekkel induljunk. Ennek alapja lehet az, amit a beszélgetésben „a szociális biztonsághoz való jogként” jelenik meg és végpontja egy olyan szolgáltató rendszer, amely veszi a fáradságot, hogy felmérje az egyéni szükségleteket, és azoknak függvényében nyújt lehetőségeket. Aki képes valamit megtenni, az tegye meg. Ha viszont nem, akkor mintha egy billenőkapcsoló lépne működésbe, biztosítsuk számára a lehetőséget. A jogot a lakhatáshoz, az egészséghez, a munkához, az autonóm élethez. Egy ilyen rendszer, ami a használói számára is motiváló, és nem generál mesterséges szükségleteket, de nyitott az egyéni igényekre, nem feltétlenül költségesebb, csak épp egy másik paradigmán alapul. Amihez épp csak a törvényeket, az intézményeket, és a fejekben rögzült beidegződéseket kellene megváltoztatnunk. Ami nemcsak a majd félmillió (457 ezer) magyarországi fogyatékkal élő, plusz családjuk életbevágó érdeke, hanem mindannyiunké, akik azt szeretnénk, hogy az adónkból finanszírozott rendszer mindenkit emberszámba vegyen. És úgy találja ki a pályát, hogy mindenkinek legyen esélye a táv lefutására.

Egy másik elvárásunk az lenne saját magunk, vagy elvontabb – de valamit tán mégiscsak jelentő – szavakkal a magyar társadalom, jelen esetben Budapest népe felé, hogy ne zárjunk ki senkit a közös tereinkből, és mindabból, ami a többség számára a normalitás része: a közlekedés, szórakozás, sport vagy a munka. Hogy meg tudjuk oldani, ami a hétköznapokban korántsem evidens, hogy mindenki  úgy érezze, joga van a városhoz. Szegény, gazdag, babakocsis és kerekes székes, öreg, fiatal, sérült vagy messziről jött idegen. A jó hír, hogy ha ma messze is vagyunk egy efféle ideális állapottól: a dolog tanulható. És az ebbe az irányba mutató tapasztalataink általában klassz élmények, még ha az elején sokan tartunk is az egésztől. (Erről is beszélgetett hétfőn a szervező csapat két prominens tagja, Surányi Judit és Csordás Anett a Tilos Rádióban.)

Kérdés, elfogadjuk-e azt a tételt, hogy mindenki egyforma állampolgár. Ha nem, akkor nincs sok dolgunk, és minden marad a régiben.

Ha igen, akkor ugyan rengeteg munka áll előttünk, de a két első feladat talán nem is olyan nehéz. Először is megmutatni, hogy sokan gondoljuk így. Másodszor pedig eltölteni egy remélhetőleg emlékezetes délutánt a sokszínű normalitás ünnepén a RehabCritical tömegben.     

Dobsi Viktória