Biztos, hogy a bombázók bevetése a leghatékonyabb eszközünk a béke érdekében? Az „Iszlám Államot” (IS) proklamáló szervezet ellen szeptemberben indított katonai intervenció kezdete után egyre több a kétely, vajon tényleg képes-e életeket menteni a levegőből a nyugati koalíció. A Szíria északi részén fekvő kurd enklávé, Kobane egy hónapja tartó ostromát tétlenül figyelő Törökország is jó példa arra, hogy a térségben érvényes stratégiák jóval bonyolultabbak, mint azt az IS barbársága ellen harcba indulók kommunikációja sejtette. Milyen utakat érdemes keresni a háború kizárólagos opciójával szemben? A volt francia miniszterelnök, korábban külügyminiszter Dominique de Villepin szövegét közöljük, ami szeptember 30-án jelent meg a Le Monde napilapban.
Hagyjunk fel az öngyilkos háborúkkal és adjunk végre esélyt a békének!
Franciaország magát tagadja meg, amikor abban hisz, hogy a terrorizmus elleni háború a megoldás. Ez a háború nem végződhet győzelemmel, ahogy azt Irak és Afganisztán is megmutatta. Ez a gerillaharc törvénye. Örök harc ez, egy folyton újjászülető ellenséggel szemben, akinek legitimitása, ismertsége és hitele csak növekszik. Ez a háború reménytelen. Még ha el is tiporjuk az „Iszlám Államot” (Islamic State, IS), azt csak egy újabb veszély kialakulása árán tehetjük, legyen az siíta, szunnita, iszlamista vagy nacionalista. Tíz év következetlen intervenciói szülték és táplálták az IS-t.
Ez a háború nem jár majd eredménnyel. A kormány elkötelezi magát, abban a reményben, hogy csak egy televíziós és távirányított háborúról lesz szó, amely a franciáknak a barbársággal szembeni legitim indulataira válaszol. Mint a koalíció mediatizált zászlóshajója és a szárazföldön folyó, illúziókeltő háború tartalékosa, Franciaország mindkét terepen vesztes lehet, merényleteknek és támadásoknak kitéve területét és polgárait az egész világon.
Az IS új típusú veszély
Természetesen cselekedni kell. A háborús logika csapdája épp az, hogy bezár bennünket a minden vagy semmi lehetőségei közé. A nemzetközi diplomáciában a hatékonyság a mozgástér nagyságán, a partnerek felelősségének előtérbe helyezésén, és az eszközök egész skálájának kihasználásán múlik, ideértve a katonai beavatkozásét is. Az IS egy új típusú fenyegetés, aggasztó hibrid, egy fanatizált totalitárius párt, jövedelmező bűnszervezet és háborús „vállalkozás” keveréke, amely kihelyezi márkáját a világpiacra. Helyi szinten hatalma a Szaddám Huszein rezsimjének romjain fakadó, illetve a szektás siíta hatalmat elutasító klánok, valamint a szunnita területek vezetőivel kötött szövetségekből ered.
Olyan politikai stratégiára van tehát szükség, amely megfojtja az IS-t, az olajkutakból és a csempész áruforgalomból eredő jövedelmeit elapasztva. Mérsékelt szunnita támogatóinak meggyőzésére, aminek az új Irakban politikai garanciákat nyújtó, mindenkire nyitott párbeszéd lehet az eszköze. Végezetül pedig az újoncok toborzásának megakadályozására. Ha az IS stagnál, az már a vég kezdete. Célzott katonai intervenciókra szükség lehet, de elsősorban a régió országainak főszereplésével, és helyi, iraki, kurd, jordániai és a szabad szíriai erőkre alapozva.
Stratégia a polgáraink védelmére
Szükség van egy olyan stratégiára a polgáraink és az ország területének védelme érdekében, amely anélkül, hogy korlátozná egyéni szabadságjogainkat és a demokratikus alapelveket, javíthatná eszközeinket a radikalizáció megelőzése érdekében, különösen a börtönökben és az interneten. Vonjuk le a korábbi tévedéseinkből adódó tanulságokat a hírszerzés és a nyomozóhatóságok működését illetően, egy jobb európai együttműködés érdekében.
Tíz éve érvelek a háborúkat megakadályozó válságmegoldások mellett, Irakban például az ellenőrzések szigorítását javasoltam 2003-ban. 2011-ben, Líbiában azt az opciót védtem, amely repüléstilalmi zóna létrehozását és a lázadók támogatását kombinálta, a rezsim megdöntése nélkül. Szíriában nemzetközi szankciókat javasoltam és humanitárius folyosók létrehozását a civilek védelmében. Minden esetben ugyanazzal az ellenérvvel találkoztam: vagy háború vagy semmi. Még akkor sem, ha a háborúnak semmi haszna sincs.[…]
Félelem a világtól és másoktól
…A baj ennél is nagyobb. És hatalmába kerítette a Nyugatot. A terrorizmus elleni háború egy világképről árulkodik. Egy olyan civilizáció öngyilkossági kísérlete, amely a tehetetlenség és a hanyatlás érzésétől szenved, a világtól és másoktól való félelem és a morális felsőbbrendűség meggyőződése vezérli. Az iszlamizmus egy nihilista szédület, és a Közel-Kelet egy modernizációs válságon megy keresztül, ami felkavarja a vallási és nemzeti identitásokat. A szolidaritás hagyományait, melyeket törékenyé tett a gyarmatosítás, elsöpri a globalizáció, a fejlődés, a középosztályok kiemelkedése, a kommunikáció átalakulása – régi démonokat és félelmeket felélesztve.
A George Bush által elképzelt „globális háború a terrorizmus ellen” a globális kalifátus visszhangja. Ugyanaz az ideológikus hajlam, ugyanazok az erőszakos reflexek, ugyanolyan szenvedéllyel űzött imázs. Ez az áldozatok versenyének és a vágóhidak keringőjének csapdája. Az egyik táplálja a másikat, kölcsönösen megteremtik aggodalmuk tárgyát. Az iszlamista terrorizmus abban gyönyörködik, hogy színre viszi áldozatait, a Nyugat pedig abban, hogy elrejtse ”kollaterális áldozatait”. Az öngyilkos merényletek fegyverévé alakított emberi test áldozatának kultusza egyfelől, a „zéró kockázattal” járó háború megszállottsága másfelől, ahol a drónok közvetítik az égiek haragját. Két lobogó, amely a helyi küzdelmeknek kíván globális értelmet adni. Két, egzisztenciális félelmeket kifejező nyelvezet, és a kölcsönös megsemmisítés kockázata.
Egy újabb lépést teszünk a civilizációk háborúja felé. De még nincs minden veszve. Van még esély egy merész és kezdeményezni képes békére, ha szakítunk a háborús logikával. A terrorizmussal szemben a lokális békefolyamatokat kell erősíteni. Elsőként támogassuk meg a rosszul működő nemzetállamokat, mert az identitásalapú túlkapások, tévutak melegágyai. Az Európai Unió az ENSZ rendelkezésére bocsáthatna egy platformot, amely segít az állami közigazgatás és a közszolgáltatások rekonstrukcióját az erőszakos konfliktusokkal küzdő országok, pl. Mali, Közép-Afrika, Ukrajna esetében.
Elő kell segíteni a párbeszéd stratégiáit. A kisebbségek elismerése, a politikai reprezentáció formái és az autonómia a békefolyamat kulcsszavai. Alapvető feladat a siíta-szunnita dialógus előmozdítása, Szaúd-Arábia és Irán asztalhoz ültetésével.
Végezetül pedig szükség van arra, hogy az ENSZ rendelkezzen egy multilaterális, reaktív katonai erővel, ami kimozdítana bennünket a minden vagy semmi logikájából, létrehozva egy igazi békeerőt, a szárazföldi intervenció kockázatát is vállalva. Irakban vagy Szíriában szükség lehet átmenetileg a közösségek közti tampon erőkre. Ez a program épp olyan ambiciózus, mint amilyen veszélyes a permanens háború spirálja okozta veszély. Franciaország hivatása pedig az, hogy a béke üzenetét és vízióját képviselje.
Franciából fordította: Szekeres Ferenc
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.