Nagyon nehéz helyzetbe került minden baloldali román állampolgár, aki múlt vasárnap az elnökválasztás második fordulójában az urnák elé szeretett volna járulni. Két olyan ember – a hivatalban lévő miniszterelnök, Victor Ponta és a nagyszebeni ex-polgármester, Klaus Iohannis – között választhatott, akik szinte egyáltalán nem képviselik sem az egyenlőség, sem pedig a szolidaritás eszméit, nem képviselik a szegények és leszakadók millióit, vagy a társadalmi emancipáció bármilyen formáját. És ráadául egy zsákutcába vezetik az egész országot.

(Választási plakátok: Victor Ponta - Az elnök, aki egyesít; Iohannis - A jól elvégzett dolgok Romániája)

Mindenkit, legfőképp saját magát meglepve a második helyről induló Iohannis meggyőző vereséget mért vetélytársára, egymillióval több voksot gyűjtve be Pontához képest. A szász származású politikusnak egész lenyűgöző módon sikerült mobilizálni reménytartalékokat. Az országból nyugatra vándoroltak közül is rekordszámú, közel 400 ezer polgár adta le voksát, sokszor egész nap sorban állva. Több mint 90 százalékuk Iohannisra szavazott.

A meglepő győzelem megértéshez és Románia jövőbeli irányának megrajzolásához a rendszerváltáshoz és az azt követő egy évtizedhez kell visszafordulnunk. A brutális ceaușescui diktatúra bukása után az országban pillanatok alatt kialakult egy befolyásos „nemzeti tőkésosztály”, amely az állami tulajdont különböző formákban kisajátítva, és a központi költségvetést azóta is önmaga fenntartására fordítva, máig meghatározza Románia politikai és gazdasági irányát.

A harácsolási versenyben az első posztszocialista államfő, a pártkáderből lett demokrata, Ion Iliescu körül kialakult politikai és gazdasági elit rövid időn belül kettészakadt, egy kétosztatú politikai teret hozva létre. A kettőt elválasztó határ azonban erősen átjárhatónak bizonyult, így az elmúlt két és fél évtized alatt politikusok, gazdasági erősemberek, párttöredékek és egész pártok ingáztak ide-oda a két tábor között. Ez a folyamatos belső átrendeződés határozta meg, hogy épp ki is gyakorolja a hatalmat, magyarán, ki és hogyan ellenőrzi, illetve osztja el az állami erőforrásokat, azokat az erőforrásokat, amelyek létfontosságúak voltak a nemzeti tőkésosztály életben maradásához. (Egyébként ennek az erős belső széttöredezettségnek köszönhető, hogy a román demokrácia nem mozdult el erősen autoriter irányba, pedig szándék lett volna rá. Viszont a táborokon belüli frakciók folyamatosan sakkban tartották egymást, a fékek és ellensúlyok teljesen bizarr, ám valamennyire működő rendszerét hozva létre.)

A kilencvenes évek elején az Iliescuval szembeforduló politikai-gazdasági csoportok stratégiai partnerségbe léptek/kényszerültek a román értelmiség egyik befolyásos szegmensével, az önmagát nyugatosként meghatározó, erősen antikommunista retorikájú neokonzervatív iskolával és a körülöttük álló politikai képződményekkel (elsősorban a 90-ben újjáalakult történelmi pártokkal, a Nemzeti Liberális és a Parasztpárttal). Ebből a különös házasságból született meg az a politikai-ideológiai diskurzus, amelyet a különböző politikai-gazdasági érdekcsoportok eszközként használhattak az egymás elleni harcban, és amely igen sikeresnek bizonyult a közélet szervezésében. A narratíva szerint a nyugatos haladás, a demokrácia és piacgazdaság erői küzdenek a maradi, korrupt Románia utolsó bástyáival. Ebben a struktúrában a maradi ország és a korrupt nép mindig a Ion Iliescu által alapított pártban, és annak utódaiban - jelenleg épp Ponta Szociáldemokrata Pártjában - ölt testet.

A neokonzervatív értelmiség és a melléjük álló politikai-gazdasági érdekcsoportok házassága kimondottan sikeresnek bizonyult. 2004 óta sikerült mindhárom elnökválasztást megnyerniük, és a parlamenti többség is körülöttük öltött így vagy úgy formát az évtized túlnyomó részében. És ez nagyrészt azért sikerült, mert képesek voltak újra-és-újra eladni a két Romániáról szóló meséjüket, amelyben bizony ők voltak a tündérkisasszonyok. A narratívájuk központi elemévé a korrupcióellenes harc vált, amellyel igen hatékonyan sikerült ostorozniuk politikai ellenfeleiket, nemcsak legitimitásukat kérdőjelezve meg, hanem akár a törvény erejével lecsapva rájuk. Időközben persze ez az önmagát nyugatosnak beállító tábor is ugyanúgy élősködött az állami erőforrásokon, ugyanúgy táplálta saját klientúra-hálózatát. A két versengő, összetételét tekintve folyamatosan átrendeződő, többé-kevésbé ad-hoc módon összeálló szövetségek versengésének koherenciáját pedig a fent említett neokonzervatív szöveg, a két Románia narratívája adta meg.

A klientúra-hálózatok legaljára a posztszocialista átmenet, a privatizáció és a szocialista termelés megszűnése által kiszolgáltatottá tett milliók kerültek, akiknek megélhetése a nemzeti tőkések valamelyikétől vált függővé. A szerencsésebb háztartások álláshoz jutottak a térségükben egyedüli munkáltatóként létező mágnásnál, az underclass pedig az időszakos, teljesen véletlenszerű juttatások, az idénymunka stb. révén került a helyi erősemberek szolgálatába. A minimális megélhetésért cserébe többek között politikai lojalitással tartoztak annak a tábornak, amelyhez kenyéradó gazdájuk épp csapódott.

Az ország gazdasági sikertelenségéért a neokon értelmiség a korrupt ellentábort tette meg felelőssé. És a korrupt mucsai népet, amely nem képes elsajátítani a nyugati kapitalizmus hatékony termelői attitűdjét, helyette az állami újraelosztás emlőin élősködik. A diskurzus ellenére persze ők is ugyanúgy újratermelték az átlagember politikai és gazdasági kiszolgáltatottságát. Bár a szavak szintjén a fejlődő Románia számukra a piacgazdaság meghonosítását, a nyugati befektetések bevonzását jelentette, de mivel saját tőkefelhalmozási csatornáikat nem szerették volna feladni, magyarán egyáltalán nem állt érdekükben egy szabadjára engedett vadkapitalizmus létrehozása, amelynek körülményei között elvéreztek volna, a nyugati tőke bevonzását úgy oldották meg, ahogyan más félperifériás országok is tették. Komoly engedményeket tettek a nemzetközi vállalatoknak, olyan területeken, ahol nem veszélyeztették saját hídfőállásaikat. Vagyis fokozatosan gyengítették a munkavállalói jogokat, bontották le a szociális védőhálót, és stigmatizálták azokat a szegény rétegeket, akiknek túlélése ezen a védőhálón múlt és múlik ma is.

És itt érkezünk meg a jelenbe, egy olyan Romániába, ahol egyformán korrupt politikai szekértáborok versengnek az állami források fölötti ellenőrzésért, mely források nélkülözhetetlenek saját, egyébként teljesen versenyképtelen gazdasági holdudvaruk fenntartásához, és mely költségvetés évenkénti újratöltéséhez kell a nemzetközi tőke és az uniós források hozzájárulása. Szóval a hazai tőkések (bármely táborba is tartozzanak) saját túlélésük érdekében mindent megtesznek, hogy a nemzetközi tőke és az Unió kedvébe járjanak a fent leírt módon. Ami viszont ebben az egyenletben nem szempont, az a lakosság életkörülményeinek javítása, a közoktatás, a közegészségügy minőségének javítása, a szociális védőháló fenntartása, a munkavállalói jogok erősítése, stb.
A román polgároknak ebben a kettős – nemzeti és nemzetközi – kiszolgáltatottságban be kell érniük a politikai szólamokkal. Az idei elnökválasztáson Ponta és a mögötte álló Szociáldemokrata Párt a nemzeti büszkeség, az ortodox vallásos áhítatoskodás és az olcsó populista ígérgetés bevált módszerével szállt be a ringbe, Iohannis, a mögötte álló jobboldali pártok és neokonzervatív értelmiségiek pedig a korrupcióellenes harc, a fejlett, nyugatos Románia szintén oly sokszor használt trópusaival rukkoltak elő.

Iohannis táborának sikerült meglovagolnia azt a kiábrándultságot, amely a román társadalmat jellemzi. A kiábrándultság egyébként teljesen jogos, hiszen a rendszerváltás nem váltotta be az ígéreteit, Romániában az életszínvonal és az életkörülmények továbbra is jóval elmaradnak az áhított nyugati átlagtól, milliók élnek kiszolgáltatva, milliók vándoroltak el, a politikailag legaktívabb középosztály pedig távolról sem él úgy, ahogy azt szeretné. Ezt a kiábrándultságot sikerült a Iohannis  mögötti köröknek újra becsatornázniuk saját narratívájukba: a hibás a politikai ellentábor és maga az elmaradott, buta, lusta, korrupt, élősködő nép. Mindkettőt modernizálni kell, és ennek a modernizációnak az ígéretét testesíti meg Klaus Iohannis.

Ironikus, hogy Iohannis mögött ugyanazok az emberek állnak, akik 2004-ben hasonló korrupcióellenes és modernizációs ígéretekkel győzelemre vitték Traian Băsescut, akiben persze azóta a lakosság nagy része joggal csalódott. Most ugyanazok a politikusok, gazdasági háttéremberek és értelmiségiek rábukkantak Iohannisra, bebújtak mögé, és a 2004-ben és 2009-ben kipróbált recepttel újra győztek. Ebben a struktúrában a szász származású politikus csak egy jól felépített marketingtermék. Jól felépített, mert hitelesen el lehetett vele adni ugyanazt a maszlagot, amit korábban már bezabáltak a választók.

Klaus Iohannis ugyanis tökéletesen rájátszik mindazokra a közhelyekre és tévképzetekre, amelyekre a neokonzervatív értelmiség 24 éven keresztül kondicionálta a fejlődni, haladni, jobban élni akaró romániai többséget. Ez a többség ugyanis simán elhitte, hogy ő maga, a mucsai, lusta román nép a hibás saját elmaradottságáért (senki nem egyénileg, hanem mindig a nép többi része), és nem a térségre jellemző kedvezőtlen világpiaci pozícióból adódó kétszeres kiszolgáltatottság, amelyben a nemzeti és nemzetközi tőke tartja őt. És itt van ez a szűkszavú, csöppet sem karizmatikus német, aki látszólag mindenben az ellentéte ennek a szörnyű keleti népnek, na, ő majd szépen elhozza a Kánaánt.

Pedig nem fogja. Ugyanannak a rendszernek a terméke, amely a román politikai elit többi részét kitermeli, ugyanazok az emberek, gondolatok és megfontolások állnak mögötte, mint a többi mögött. Tökre ugyanolyan, mint bármelyik más román politikus. Kivéve, hogy teljesen véletlenül egy olyan etnikai csoportba született, amelyhez bizonyos pozitív sztereotípiák kötődnek, ezeket a sztereotípiákat pedig sikerült piacképes termékké alakítani a kampány során. De amúgy, ahogy a román mondás tartja, ugyanaz az úr, más kalapban.

Összességében tehát Klaus Iohannis győzelme semmiben nem módosít Románia eddigi pályáján. Ez a pálya azonban akkor sem változna, ha Victor Ponta nyert volna. Tovább versengő nemzeti tőkések, akik kiürítik az államkasszát, egyre jobban behatoló nemzetközi tőke, amely újratölti ugyan az államkasszát, de cserébe egyre kedvezőbb munkáltatói feltételeket követel, és persze más engedményeket (pl. speckó, személyre szabott jogszabályokat, mint Verespatak esetében). Közéjük szorulva pedig egy egész ország, amelynek mindettől egyáltalán nem lesz jobb. Iohannis győzelme csak abban különbözik, hogy sokkal nagyobb elvárásokat, érzelmeket ébresztett a választókban, így sokkal nagyobb lesz a kiábrándultság, amely majd a mostani eufóriát követi. Két és fél évtized alatt ő lesz a harmadik Messiás, aki majd kiábrándít. A sok pofára esésből pedig talán egyszer alternatíva is születik.