A Bokros csomag évfordulóján világossá vált, hogy a magyar elit beragadt önértelmezése a világgazdaságon belül még mindig nem teszi lehetővé egy húsz évvel ezelőtti esemény érdemi feldolgozását.

Először is rögzítsük, hogy a Bokros csomag alapvetően nem Bokros Lajosról szól, hanem Békesi Lászlóról és Horn Gyuláról. A ’94-es kormányváltás szilárd kormányzati többséget adó bázisán ugyanis nem szabadott volna olyan súlyos egyensúlytalansághoz vezetnie a kormányzásnak, mint amilyen aztán szükségessé tette Bokros pályára hívását.  Horn és Békesi azonban politikai harcot vívott. Ha Horn nem hozza be koalíciós társnak teljesen feleslegesen az SZDSZ-t, akkor Békesinek esélye nem lett volna ostromolnia a miniszterelnöki széket. A koalíciós kormányzás miatt viszont Békesi pénzügyminiszterkedés helyett ezzel töltötte idejét. A teljes kép kedvéért persze hozzá kell tenni, hogy a Horn kormány már az egymást kioltó gazdaságfilozófiákkal működő Antall kormánytól is egyensúlytalan állapotban lévő gazdaságot örökölt.

Másodsorban szögezzük le, hogy a költségvetési és pénzügyi stabilitás természetesen érték, sem instabil makró helyzettel, sem gyorsan romló adósságpályával nem lehet felzárkózni. Nem mindegy azonban hogy a vészhelyzetet, a stabilizációt érdemi reformokra használjuk-e fel, vagy megszorításokra, melyek mindig és mindenhol károsak.

Magának a Bokros-csomagnak a lényegi intézkedései, mondhatnánk a valódi hatóanyaga a leértékelés és a vámpótlék voltak. Ezekben kevés kivetnivalót találni. A skandináv modellnek is szerves része volt, hogy időről időre a versenyképesség fenntartása érdekében leértékeltek, sőt, Svédország és Dánia pont azért nem léptek be az eurozónába, hogy ennek lehetőségét továbbra is fenntartsák. Némely dél-európai ország esetében manapság is jól jönne, ha lehetőségük lenne leértékelésre, ám ezt valutaövezeti tagságuk miatt nem tehetik. Önmagában a vámpótlékkal sincs semmi baj, Ha-Joon Changtől és Erik Reinert-tól tudjuk, hogy védővámok vagy de facto protekcionizmus nélkül soha fejletlen ország még zárkózott fel. A dolog iróniája, hogy a Bokros-csomagnak ez a két lényegi hatóeleme amúgy a neoliberális kánonban tabu, sőt, az EU- és euró-csatlakozással azok lehetősége meg is szűnik.

A húsz éves Bokros-csomagot értékelő sorozatunk első részét itt olvashatjátok: A Bokros-csomag ára

Sokkal problémásabbak a csomagnak azok az elemei, amelyeket volumenük miatt Bokros maximum  placebónak szánhatott, a valóságban azonban romboltak. Ilyen a bérek és a szociális kiadások csökkentése, a közszféra elbocsájtásai, illetve a tandíj bevezetése. A bérvisszafogást Bokros még ma is azzal indokolja, hogy a magyar munkavállalók versenyképességét kellett visszaállítani ahhoz, hogy a külföldi befektetők ide és ne máshova fektessenek be. Ezzel bevezetődött az a rossz modell, melyben a bérekről nem a szakmailag jól felvértezett szakszervezetek alkudoznak ágazatonként differenciáltan a munkaadókkal, hanem a kormányok állapítanak meg gyakorlatilag találomra bérszinteket. Most tegyük félre azt, hogy már maga a munkaerő határtermelékenysége mint a bér meghatározója is meghaladott elképzelés a közgazdaságtanban. Vessünk inkább egy pillantást az OECD PIACC felmérésére, amely azt mutatja, hogy a nyugat- és kelet-európai munkavállalók piaci képességei között nincs különbség. Azaz ha Bokros a munkavállalók termelékenysége alapján akart volna béreket megállapítani, akkor drasztikusan emelnie kellett volna azokat. Az indokoltnál alacsonyabb bérekkel való versenyzés kizárja a belső fogyasztás erősödését, ezen keresztül ellehetetleníti a vállalkozásokat és nagyszámú munkahely létrejöttét. Emellett életben tartja az alacsony termelékenységű vállalkozásokat. Ez nem felelősségteljesség, hanem ál-felelősségteljesség.

Az oktatásban megszorítást eszközölni maga az aranytojást tojó tyúk levágásának esete. Nincs olyan stabilizálás, amelynek az oktatási rendszertől kellene forrásokat elvennie. A Bokros által bevezetett tandíjnak ráadásul érdemi egyensúlyjavító hatása sem volt. Ahogy Kertesi és Kézdi bemutatják, ha a magyar állam például minden gyereket elvinne az érettségiig, akkor hosszabb távon nettó értelemben 19 milliárd nyereségre tenne szert. Az oktatási rendszeren rövidtávon spórolni tehát nem szabad. Ezt már azóta Bokros Lajos is megértette, MoMa nevű törpepártjának programjában már központi szerepet szán az oktatási rendszer megerősítésének. Csendben korrigált, az ál-felelősségteljességről időközben áttért a felelősségteljes politizálásra.

Hasonló a helyzet a szociálpolitikával. Szerencsére Bokros szociális megszorításait az Alkotmánybíróság annak idején visszadobta, ám a csomag így is sokat rontott azzal, hogy a szociálpolitikát maradékelvű segélyosztogatásnak tüntette fel ahelyett, hogy annak láttatná, ami: befektetésnek. Számos tanulmány született arról is, hogy a megfelelő szociális biztonság megléte esetén érezhetően nő például az oktatás hatékonysága vagy a vállalkozási hajlandóság. Szociálpolitikát visszavágni tehát ál-felelősségteljesség. Sajnálatos módon a hazai álbaloldal nem volt képes meghonosítani egy olyan narratívát, mely Amartya Sen nyomán bemutatja, hogy a szociálpolitika nem a lusták költséges és munka ellen motiváló pénzelése, hanem befektetés az emberi képességek kiteljesedésébe, képessé tevés az értelmes munkára. Ebben azóta sincs áttörés, a magyar álbaloldal szavazóinak nagy részével együtt egy gyékényen árul a konzervatívokkal és a Jobbikkal.

A közszféra elbocsájtásainak megtervezésére Bokrosnak saját bevallása szerint az egész csomag megalkotásával együtt tizenkét napja volt. Ezzel bevezette azt a rossz hagyományt, hogy a stabilizációknak mindig része az át nem gondolt elbocsájtási hullám. Mivel érdemi átvilágítás a közszférában soha nem áll rendelkezésre, ezért ilyenkor ismert módon mindig a rendszerben maradnak a jó összeköttetésekkel rendelkező naplopók, teljesen felesleges állami kapacitások számtalan helyen, miközben máshol a már eleve elégtelen munkaerőből raknak még utcára sokakat érdemtelenül. Közszféra létszámgazdálkodása szintén nem lehet stabilizáció része, csakis hosszú távú, átgondolt, érdemi elemzésekre épülő stratégiáé.

Bokros a többségből Thatcherhez hasonlóan ellenérzéseket váltott ki, az antiszociális politikus diabolikus alakjává vált. Akik viszont felnéznek rá, azok számára a populizmussal szembeszállni képes felelősségteljes technokrata személyét testesíti meg. Ez a póz a valóságban az ál-felelősségteljességé. Bokros és a hozzá hasonlóan megszorítások sorát produkáló pénzügyminiszterek mindig a könnyebb utat választották. Ezek az Ollókezű Eduárdok olyan alrendszerekből vettek el, melyekről tudták, hogy ott az ellenállás már a rendszerváltáskor le lett gyengítve: a harmatgyenge és gyakran komprádor szakszervezetek által védett bérekből, az oktatástól, az egészségügytől, a szociálpolitikától, az önkormányzatoktól, az adóhatóságtól és a korrupcióellenes fellépéstől. Mindeközben a képzetlen választók tömegeivel hitették el a „nincs pénz, nem élhetünk a bevételeink felett” ál-felelősségteljes politikai axiómáját.

A Bokros időszak feltételrendszerét ma már nehéz lenne rekonstruálni, de vegyük gyorsan sorra, hogy milyen forrásokról mond le manapság a költségvetés a növekedést ösztönző nagy állami alrendszerek alulfinanszírozása mellett:

1. Bevételi oldal:

• 500 milliárdos nagyságrendű SZJA,
• 2000 milliárdos nagyságrendű ÁFA,
• százmilliárdos nagyságrendű ingatlan és vagyonadó,
• A Tax Justice Network becslése szerint a magyar államadósság két és félszeresét kitevő offshore adóalap elvonás adóvonzata,
• Évi 200 milliárd a NAV által be nem szedett adó,
• Ezermilliárdos nagyságrendű korrupciós veszteség.

Kiadási oldal:

• Évi 700 milliárdos nagyságrendű állami részesedésvásárlás magáncégekben,
• Évi 100 milliárdos nagyságrendű stadionépítési program,
• 300-400 milliárdos kamatkiadási nyereség az alacsony országkockázat miatt,
• 100-150 milliárdos nagyságrendű MNB árfolyamnyereség.

Satöbbi, satöbbi. A költségvetés valódi mozgástere sokkal de sokkal nagyobb, mint ahogy azt a technokrata diskurzus bemutatja. A gazdasági fejlődést megalapozó potenciál megfinanszírozásához ezekre a forrásokra van szükség, a technokrata paradigmán belül maradva bármikor kimutatható a mozgástér hiánya.

Hasonló volt a helyzet már az előző kormányzatok idején is. Gyurcsány Ferenc pitiáner vizitdíjakat és tandíjakat vezetett be, miközben kormányzati negyedek gigaberuházásáról álmodozott. Uniós összehasonlításban rekordméretű hiányokat csinált, miközben az öszödi beszédben arról sopánkodik, hogy tanácsadói (Kornai, Bokros, Surányi, Békesi, Vértes) bevételi ötletei nem működnek. Nem is működhettek, mert a Bokros csomag által kijelölt paradigmán belül maradtak. Gyurcsány nagy számú vagyonvizsgálatot ígért, majd forrásokat vont el az adóhatóságtól, és a vagyonvizsgálatok száma meredeken zuhanni kezdett.

Nyilvánvaló, hogy az igazán fenntartható költségvetési változtatások koncentráltabb, erősebb lobbierejű érdekcsoportokkal való szembeállást jelentenének, mint a társadalmi értékteremtés alapjait megteremtő állami alrendszerek preferálása. Ebbe az irányba a magyar politikai elit nem mert elmozdulni, inkább fenntartotta a választók között a „nincs pénz” hamis axiómáját. Ez azonban egyre látványosabb cáfolatot nyerte a közvélemény előtt kibontakozó látványos fejlemények láttán. Ennek eredményeképpen a választók folyamatosan elfordulnak a főáramú pártoktól, és vagy nem szavazókká, vagy radikális pártok szavazóivá válnak. Ide vezet az ál-felelősségteljesség, melynek a Bokros-csomag volt a nyitánya.

Ha a magyar baloldali franchise a kilencvenes években nem a társadalmi mobilitást és a versenyképességet megteremtő alrendszereken spórolt volna, hanem oda extra erőforrásokat áramoltatott volna, létrehozva egy erős és képzett középosztályt, akkor nagyon másképp alakult volna a rendszerváltás sikere és a politikai demokrácia sorsa.