15 hónappal azután, hogy megalakult a párt, már vezeti Spanyolországban a közvélemény-kutatásokat. De vajon képes arra egy párttá alakult grassroots mozgalom, hogy átvegye Spanyolországban a hatalmat? Vagy az egész csak egy hatalmas lufi, ami hamarosan kipukkan?

A Guardian nagyon alapos sztoriban mutatta be a Podemost, a Sziriza után a második olyan pártot, amely a tömegek elégedetlenségét meghallva, próbál meg egy kormányképes baloldali alternatívát nyújtani. A Kettős Mérce pedig összefoglalja a riport esszenciáját.

Az egész történet azzal kezdődik, hogy Pablo Iglesias, a 29 éves, (akkor még) szemöldök-piercinges egyetemi tanár arra kéri politológus hallgatóit, játsszák újra a Holt költők társaságának híres jelenetét, és álljanak fel a székeikre. Az üzenet: a hatalmat mindig felelősségre lehet vonni. A politika nem olyasmi, amit csak elemezgetünk (vagy magyar környezetbe ültetve: nem csak arról szól, hogy utólag megpróbálunk „értelmet vinni a kormányzati cselekvésbe”), ennél sokkal többről van szó:

A politikát vagy te csinálod, vagy veled teszik meg.

Egyetemi tanárként Iglesias előszeretettel támogatta a tüntető diákokat, és bár nem illett be a doktriner baloldali, kommunista értelmiségiek sorába, maga is úgy gondolta, a világ jelenlegi problémáiról Margaret Thatcher és Ronald Reagan megzabolázatlan globalizált kapitalizmusa tehetett.

Hogy ezt minél többen megérthessék, Iglesias, tanítványai és professzortársai keményen dolgoztak azon, hogy hatékonyan hirdessék az igét, elindították például saját politikai tévéműsorukat (és lepacsiztak a dél-amerikai balos populista vezetőkkel is). Tavaly januárjában, amikor Podemos (azaz „meg tudjuk csinálni”) néven párttá alakultak, senki nem vette őket komolyan. Hiszen nem volt se pénzük, se komolyabb pártstruktúrájuk, de még konkrét politikai javaslatuk se volt túl sok – ennek ellenére egy évvel később a Puerta del Solon 150 ezer ember hallgatta Iglesiast, ahogy azt mondja az összegyűlteknek: Merjenek álmodni, és vegyék komolyan az álmaikat.

Szemben az establishmenttel

Görögországhoz hasonlóan itt is két nagy párt váltogatta egymást a hatalmon évtizedek (azaz 1982) óta. Az El País viszont nemrégiben azt írta, a Podemos 22 százalékot is ráver a kormányzó konzervatív Néppártra (PP) és váltópártjára, a Spanyol Szocialista Munkáspártra (PSOE). Ha még egy picit tovább nőnek, akkor Iglesias (aki jelenleg EP-képviselő), akár miniszterelnök is lehet.

Sokan úgy gondolják, nincs is más alternatíva, a Podemos nélkül Spanyolország a görögök sorsára jutna a romokban álló jóléti állam, a növekvő egyenlőtlenség és a szanaszéjjel morzsolódó középosztálya miatt (arról nem is beszélve, hogy nemrég írtunk róla, hogy a konzervatívok elkezdtek az Orbán-féle illiberalizmus felé is kacsingatni).

De mi ez a Podemos?

Első ránézésre (de talán a sokadikra is) úgy tűnik, Igesiasék valami csoda folytán nőttek ilyen nagyra, de a Guardian szerint ennek az egésznek a hátterében egy többéves építkezés áll, bár sokáig még a pártvezetők se tudták, hogy párttá fognak alakulni, és hogy egy gazdasági válság farvizén ennyi támogatóra is lelnek.

Ma Spanyolországban a potenciális munkaerő egyharmada munkanélküli vagy az éves minimálbér (9080 euró) alatt keres. A nagyvárosokban már senki nem lepődik meg a kukázó emberek látványán, holott a válság előtt ilyen nem nagyon volt. A diktatúra végeztével érezhető optimizmus, amit felerősített a kétezres évek nagy építőipari fellendülése is, teljesen semmivé vált. A nagy pártok korrupciós ügyei pedig sokak számára nyilvánvalóvá tették, kik azok, akiktől biztosan nem várhatnak megoldást.

A szellemi táptalaj

Iglesias, mint már említettük, egyetemi tanár volt a Computense Egyetemen, Madridban. Itt találkozott azokkal az értelmiségiekkel is, akikkel együtt megalapította pártját. Legnagyobb befolyással Antonio Gramsci olasz marxista filozófus volt rájuk, aki munkássága során azzal érvelt, a legnagyobb harcot azzal a gépezettel kell folytatni, amely a közvéleményt formálja.

További ihletet nyertek Angliában, az Essex-i Egyetemen, ahol az argentin Ernesto Laclau és belga felesége Chantal Mouffe egy csomó könyvet és tanulmányt publikált marxizmusról, populizmusról és demokráciáról. Főművüket, az 1985-ös Hegemónia és szocialista stratégiát ma is előszeretettel olvassa a pártvezetés.

A szerzők szerint a szocializmusnak nem az osztályharcról kellene ma már szólnia. Helyette a szocialistáknak egyesíteniük kellene az elégedetlen csoportokat (például a feministákat, a melegeket, a környezetvédőket és a munkanélkülieket), és közösen kellene velük fellépni egy jól megfogható ellenség (általában az establishment) ellenében. Ehhez szerintük egy karizmatikus vezetőre van szükség, valamint Laclau és Mouffe arra bátorították az újbaloldali mozgalmakat, hogy ne riadjanak vissza az egyszerű, emocionális, már-már populista szövegektől se.

Szerintük a liberális elit csak azért populistázza le az átlagpolgárhoz egyszerű nyelven intézett szövegeket, mert fél attól, hogy mi lesz, ha az átlagemberek is politizálni kezdenek.

Iglesias maga a hagyományos szélsőbaloldalt is idióták gyülekezetének tartja, akik nem hajlandók a tévé erejével élni, mert alantasnak és manipulatívnak tartják. Holott a helyzet ma már az, hogy az emberek a média alapján döntik el, kire szavaznak, és nem a pártokhoz való hűségük alapján. Ezt jól látni azon is, hogy az elmúlt években a (szélső)jobboldali pártok rengeteget erősödtek amiatt, hogy Fox News és Russia Today stílusú műsorokban osztják az észt a kiábrándult választóknak. Iglesias szerint ugyanezt kell tenniük a baloldali pártoknak is.

Ő maga bele is vágott, és La Tuerka című tévéműsora hamar kultikussá is vált.

A 2011-es év

Ekkor történt, hogy a spanyolországi tiltakozások hirtelen hatalmas táborrá alakultak, több tízezer résztvevővel. Az indignadók, akik az Occupy mozgalmat is megihlették, többfelé bevették a köztereket, hogy megértessék országgal-világgal, úgy gondolják, a politikusok már nem képviselik őket. A közvélemény-kutatások azt mutatták, az ország nyolcvan százaléka mögöttük állt.

A tüntetők is úgy gondolták, többről van itt szó, mint egy baloldali tüntetésről, így többen spanyol, nemzeti színű zászlókkal mutatkoztak, hogy jelezzék, a nép itt egységesen lép fel valamiért.

Ekkor kezdődtek el nagyban az occupy (stb.) típusú, kézmozgásos, bázisdemokratikus, a szót udvariasan átadó beszélgetések is.

Iglesias érezte, hogy ebből valami nagy(on jó) dolog nőhet ki, hisz az embereknek elegük van a Merkel kottájából játszó nagy pártokból (a felelőtlen és demagóg válságkezelésről itt olvashattok). A tüntetések mégis behaltak egy pár hónap után, a választásokon meg – ahol alig-alig akartak megjelenni a kiábrándult állampolgárok az urnáknál – a Néppárt örülhetett valamiféle gyözelemszerűségnek. Aztán bele is kezdett a megszorításoktól hangos kormányzásába.

Szervezkedés

A háttérben persze robogott tovább a Podemos-indignados gépezet. rendszeresek voltak a gyűlések, és ment tovább a TV-műsor is, majd 2013-ban az iráni spanyol-nyelvű HispanTV is rendelt egy műsort Iglesiastól, a Fort Apache-t, amelynek trailerében Iglesias egy Harley Davidson nyergéből osztotta az igét.

A nézők persze ekkor még csak azok voltak, akik eleve egyetértettek Iglesiasékkal. A meggyőzés csak később kezdődött.

Méghozzá akkor, amikor Iglesias elkezdett jobboldali talkshowkban is vendégeskedni. A jóarc balos egyetemi tanárt, aki lazán lökte a műsorokban, hogy mindenről a korrupt politikai elit, Merkel és az Európai Központi Bank tehet, hamar sztárrá vált a másik politikai oldalon is. A nézők imádták. Sokan nem is tudták a nevét, csak arra emlékeztek, hogy ő az a csóka, akinek lófarka van, és jó a dumája.

A párt terve ugyanezen év augusztusában jött, amikor az Izquierda Anticapitalista nevű mini párt, és annak tüntetések millióit megjárt vezetője, Miguel Urbán felajánlotta Iglesiasnak, a médiasztárnak, hogy szálljon be hozzájuk: így talált egymásra a pártszervezet és a karizmatikus vezető. A tervük pedig az volt, hogy rövid időn belül annyira nagyra nőjenek, hogy le tudják váltani a PSOE-t, mint legnagyobb baloldali pártot, majd miniszterelnököt is állítsanak.

A tévéshow stábja neki is látott a kampányolásanak, és ki is próbálta magát már a 2014 májusi EP-választáson.

Hogy miért EP? Mert ez a választás a legtöbb választónak úgyis túlságosan távolinak és értelmetlen szavazásnak tűnik, így könnyebben adja a voksát kis pártokra, mint például a Podemos (vagy épp 2009-ben az akkor csak szárnyait bontogató LMP), ezen pártok pedig így demonstrálhatják a választók felé, hogy igenis van bennük potenciál országgyűlési választást is nyerni (azaz nem vész el a rájuk adott szavazat). 

És működött

Bár a pártba már az elején bele volt kódolva a konfliktus, hiszen egyszerre akart radikális és pragmatikus lenni, valamint a mozgalomra és a karizmatikus vezetőre is építeni, az euforikus üzenet működni látszott. A politikát soha nem űző Podemos tagokat, egyre nagyobb tömegek fogadták, ezerrel folytak be a kampánytámogatások, és Iglesias attól se félt, hogy mi lesz majd, ha tényleg kormányozni kell.

Párttársának, Pablo Echenique-nek ugyanis kifejtette, a politika olyan, mint a szex: „Az elején rosszul csinálod, de aztán tanulsz a tapasztalataidból.”

Nem sokkal az EP-választás előtt a potenciális választók nyolc százaléka ismerte a pártot, viszont ötven százaléka tudta, ki az a Pablo Iglesias. Végül az ő médiasztár-imidzsére építve sikerült akkor a szavazatok nyolc százalékával öt képviselőt az EP-be juttatni.

A következő állomás a spanyol parlament. Kíváncsiak leszünk.

(Aki pedig a sztori eredeti, jóval hosszabb kiadására kíváncsi, kattintson a Guardian cikkére.)