Múlt csütörtökön az al-Shabab nevű terrorszervezet tagjai egy kenyai egyetemen mintegy 150 embert, keresztény hallgatókat öltek meg. Az elkövetkező napokban – más afrikai tragédiákról szóló hírekkel ellentétben – a média relatíve sokat foglalkozott az üggyel. Van azonban pár szempont, amit érdemes tisztázni a történtek és médiamegjelenésük kapcsán, ezeket veszem sorra.

Április 2-án a hírportálokon a túszejtésről, a négy elkövető megöléséről és a bennrekedtek kimenekítéséről szóltak a hírek, kiemelve, hogy a támadás célpontja azért a garissai egyetem volt, mert az egy muszlim földön működő nem muszlim intézmény. A kenyai lakosság egyébként közel 80 százaléka keresztény, és e közösség ellen már korábban is követtek el támadásokat. A keresztényellenes agresszió lehet az oka annak, hogy a nyugati sajtó, sőt maga a pápa is foglalkozott a történtekkel, aki húsvéti beszédében külön kitért Kenya, Irak és Szíria helyzetére.

Egy fontos szempont azonban, hogy a merénylet nem pusztán vallási alapú, hanem kulturális támadás is, hiszen az ország jövőbeli értelmisége, egyetemi hallgatók ellen irányult. A gyászról szóló híradások a hozzátartozóktól származó idézeteket közölnek, amikből kiderül, mekkora anyagi és szellemi kár származik a hallgatók halálából, akik az ország minden területéről, köztük a legszegényebb régiókból, a család egyetlen reménységeként érkeztek az egyetemre.

“A falunkból egyedül a fiam járt egyetemre” – mondta Jane Chepkemboi, Abel Mukhwana anyja. – “Azt reméltük, hogy egy nap segíteni tud majd a közösségünknek.”

Stanley Maina Waiharo, aki 22 éves fiát, John Mwangit veszítette el a mészárlásban, szintén arról beszélt, hogy a család mindenét John tanulmányaira áldozta, így ma csak a kilátástalanság marad: “Nincsenek teheneink, mert eladtam őket, hogy kifizethessük a fiam tanulmányait. Közel 1500 font (kb 600 ezer forint) hitelt vettem föl, hogy  tanulhasson és jobb élete legyen, mint a miénk” – mondta.

A közösségi portálokon a gyászhoz kapcsolódó kampányok indultak a következő napokban. Egyrészt a #147notjustanumberkezdeményezés, ami az áldozatok megszemélyesítését célozza: mindegyikőjükről egy fényképet és személyes történeteket megosztva. A kezdeményezés elindítójának szándéka szerint az összegyűjtött képek és történetek adatbázisként is szolgálnak a garissai merénylet és az al-Shabab más áldozatairól. Ez a megemlékezésnek egy nagyon szép módja, hiszen rámutat az áldozatok ártatlanságára, emberi voltára, szemben a hírekben közölt nyers számadatokkal, továbbá empátiára buzdít az áldozatok életének akár csak apró részleteiben való megismerése.

Valójában a terrortámadások fő célja a társadalmi béke felrúgása és a helyi közösségek egymás ellen fordítása (erről itt írtunk részletesebben). Éppen ezért nagyon fontos, hogy a merényletet követő napokban (a történtek és a további fenyegetések miatti érthető félelem mellett) összefogás kezdődött; országszerte több hatalmas tüntetést szerveztek. Nairobiban egyetemi hallgatók vonultak fel, a kormányzattól fokozott védelmet követelve, Garissa városában pedig muszlimok ítélték el a történteket, és fejezték ki szolidaritásukat az áldozatok hozzátartozóival. Imámok a radikalizálódó csoportok monitorozását kezdeményezték, és konszenzus alakult arról, hogy hasonló támadás esetén nem szabad engedelmeskedni a terroristáknak.

Másrészt, a kevésbé szerencsés kampányok közül, a támadást a Charlie Hebdo szerkesztőségében januárban elkövetett mészárláshoz hasonlító posztok is megjelentek, amelyek részben a kenyai kormányt vonják felelősségre a történtekért, részben a párizsi merénylet utáni figyelmet hiányolják. Tény, hogy a párizsi, 11 áldozatot (közülük 8 fehér férfi) követelő mészárlás hatalmas médiafigyelmet kapott és Európa-szerte napokra megállt az élet, míg a kenyai merénylet után nem vettek részt vezető politikusok az áldozatokra emlékező felvonuláson, nem cserélődtek le profilképek tömegével, és egy héttel a támadás után mintha már alig emlékeznénk a történtekre.

Azonban a garissai merénylet más afrikai támadásokhoz képest mégis hangsúlyosabban jelent meg a hírek közt, amennyiben megjelent egyáltalán. A Niger-Nigéria-Csád-Kamerun területen aktív Boko Haram nevű terrorszervezet tagjai idén több tucat merényletet és olyan katonai támadást követtek el, amelynek számos civil esett áldozatul. Számuk a Baga és más falvak lakosságának tömeges lemészárlásával együtt több mint 10 ezer (!) fő. A buszokat, forgalmas csomópontokat és piacokat támadó öngyilkos merénylők több esetben tíz év körüli kislányok voltak, akik tudtuk és akaratuk nélkül szállították a robbanószereket a kiszemelt helyre. Szintén kevés szó esik a szíriai polgárháború harcaiban résztvevő dzsihadista terrorszervezetek merényleteiről, hiszen a figyelem központjában például a nyugati újságírók kivégzése áll.

Érthető módon a hozzánk közelebb történő események nagyobb hatással vannak ránk, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a terrorizmus ártatlan áldozatai a világ minden pontján, legyenek bármely nemzethez vagy valláshoz tartozók, egyenlő tiszteletet érdemelnek. (Márpedig a garissai hallgatók vagy bármely megszállt afrikai falu lakosainak ártatlanságához annyi kétség sem fér, mint a Charlie Hebdo szerkesztőségében történtekkel kapcsolatos halovány találgatások, hogy vajon, ha a lap például antiszemita tartalmakat közölt volna, fajulhattak-e volna idáig a történtek, illetve ha az elkövetők nem muszlimok lettek volna, elindult volna-e az idegenellenesség újabb hatalmas hulláma Európában…)

A gyász és emlékezés nem szabadna, hogy verseny tárgya legyen. A tragédiákra fordított figyelemben viszont aszerint fontossági sorrendet felállítani, hogy az elkövetők muszlimok és az áldozatok európaiak, vagy afrikaiak, a támadás oka kereszténységellenesség vagy puszta elvakult brutalitás, egy nagyon veszélyes félreértésen alapszik, ami pontosan az a megkülönböztetés, amit a terrorszervezetek gyakorolnak, és amit ha követünk, nagy szívességet teszünk nekik.

Várnagy Emma