Az európai vezetők még mindig nem látták be, hogy a görögökre kényszerített gazdasági csomag csak még mélyebbre vezet a kilátástalanságban - véli Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász. A Project Syndicate portálon megjelent írásában azt jósolja, az évtizedekig húzódó garantált leépülés helyett a görög polgárok vasárnap kezükbe vehetik a sorsukat, és egy nagy kockázatokkal járó, de reménytelibb alternatíva mellett is dönthetnek. Az alábbiakban a szöveg magyar nyelvű fordítását olvashatjátok.

Külső szemlélők számára úgy tűnhet, az Európában egyre erősödő civakodás és keserűség elkerülhetetlen következménye a Görögország és hitelezői közötti keserű végjátéknak. Valójában azonban az európai vezetők most kezdik felfedni a szemünk előtt zajló adósságválság igazi természetét, és a megfejtés nem kellemes: a dolog inkább szól hatalomról és demokráciáról, mint pénzről és gazdaságról.

Persze a trojka által öt évvel ezelőtt Görögországra tukmált program mögötti gazdasági realitás is szörnyű, amely az ország GDP-jének huszonöt százalékos csökkenését eredményezte. Nem jut eszembe olyan korábbi gazdasági válság, amely ennyire szándékos lett volna, és ilyen katasztrofális következményekkel járt volna: például a görög munkanélküliségi ráta a fiatalok körében ma meghaladja a hatvan százalékot.

Elképesztő, hogy a trojka visszautasít bármilyen felelősséget mindezekért, vagy az, hogy nem ismeri be, előrejelzései és modelljei mennyire rosszak voltak. De ami még meglepőbb, hogy Európa vezetői sem tanultak az eddigiekből. A trojka még mindig azt követeli Görögországtól, hogy a GDP 3,5 százalékának megfelelő elsődleges költségvetési többletet produkáljon 2018-ra.

Dominique Strauss-Kahn, az IMF volt igazgatója  napokban tette közzé, szerinte milyen hibákat követtek el a "görög válság" kezelésekor

Közgazdászok világszerte elítélték, hogy a kitűzött cél büntető jellegű, hiszen ennek elérése kikerülhetetlenül azt is jelenti, hogy az ország még mélyebbre süllyed. És valóban, még ha a görög adósságot eddig elképzelhetetlen mértékben is átstrukturálják, az ország továbbra is válságban marad, amennyiben a vasárnap sorra kerülő villámnépszavazáson a polgárok elkötelezik magukat a trojka céljai mellett.

Az elmúlt öt évben a világon kevés ország ért el a görögökéhez hasonló méretű sikereket a magas elsődleges hiány többletbe való átfordítása tekintetében. És bár ennek emberi szenvedésben mért ára óriási volt, a görög kormány mostani javaslataival is nagyon próbálkozott megfelelni a hitelezők elvárásainak.

Fogalmazzunk világosan: a Görögországnak adott óriási kölcsönökből szinte semennyi nem landolt ténylegesen az országban. Inkább a magánszektorbeli hitelezők – köztük a német és francia bankok – kifizetésére ment el. Görögország csak egy csekély alamizsnát kapott, ám óriási árat fizetett azért, hogy megőrizze az említett országok bankrendszerét. A Nemzetközi Valutaalap és a többi „hivatalos” hitelezőnek pedig nincs szükségük arra a pénzre, amit most követelnek. A business-as-usual forgatókönyve szerint a befolyó pénzt nagy valószínűséggel újra visszakölcsönözték volna a görögöknek.

De még egyszer, ez nem a pénzről szól. Hanem a „határidőkről”, amelyek értelme, hogy Görögország beadja a derekát, és elfogadja az elfogadhatatlant – nem pusztán megszorító-intézkedéseket, de újabb visszafejlődést hozó és büntető jellegű politikákat is.

De miért tenne ilyet Európa? Miért ellenzik az Európai Unió vezetői a mostani népszavazást, és miért nem hajlandók pár nappal meghosszabbítani a június 30-i visszafizetési határidőt? Elvégre Európa nem a demokráciáról szól?

Januárban a görög polgárok egy olyan kormányra szavaztak, amely a megszorítások befejezése mellett kötelezte el magát. Ha a kormány simán csak a kampányígéreteit szeretné teljesíteni, akkor már rég elutasította volna a hitelezők javaslatait. Mindazonáltal meg akarta adni az esélyt a görögöknek, hogy mérlegeljék az ügyet, amely oly fontos az ország jövőbeli jóléte szempontjából.

Ez a népi legitimitással való törődés azonban nem kompatibilis az eurózóna politikájával, amely sosem volt egy kimondottan demokratikus projekt. A tagállamok kormányainak többsége nem kérte a polgárok jóváhagyását ahhoz, hogy a pénzügyi szuverenitást az Európai Központi Bankra ruházza át. Amikor Svédország mégis megkérdezte polgárait, a svédek nemet mondtak erre. Megértették ugyanis, hogy a munkanélküliség emelkedne, ha az ország pénzügyi politikáját egy olyan központi bank írná elő, amely egyoldalúan az inflációra koncentrál (és így nem figyel eléggé a pénzügyi stabilitásra). A svéd gazdaság ezt megsínylette volna, mivel az eurozóna gazdasági modellje olyan hatalmi viszonyokra alapozott, amelyek a dolgozókat hozták hátrányos helyzetbe.

És amit most látunk, tizenhat évvel azután, hogy az eurozóna intézményesítette ezeket a hatalmi viszonyokat, az nem más, mint a demokrácia ellentéte: sok európai vezető véget szeretne vetni Alekszisz Ciprasz miniszterelnök baloldali kormányzásának. Végső soron ugyanis nagyon kényelmetlen nekik, hogy Görögországnak olyan kormánya van, amely ellenzi azokat a szakpolitikákat, amelyek oly sok fejlett országban növelték az egyenlőtlenségeket, és elkötelezett a gazdagok zabolátlan hatalmának megfékezése mellett. Úgy tűnik, az európai vezetők azt gondolják, képesek megbuktatni a görög kormányt azzal, hogy belekényszerítik a mandátumával ellentétes egyezmény elfogadásába.

Nagyon nehéz tanácsot adni a görögöknek arról, hogyan is szavazzanak július 5-én. Egyik alternatíva – a trojka feltételeinek elfogadása vagy visszautasítása – sem lesz könnyű, és mindkettő óriási kockázatokkal jár. Az igen győzelme egy szinte vég nélküli gazdasági válságot jelentene. A lemerült országnak – amely eladta összes vagyonát, és amelynek fiatal, tehetséges polgárai mind kivándoroltak – talán egyszer végül elengednék az adósságait; talán egy közepes jövedelmű gazdasággá töpörödve Görögország végül kaphatna segítséget a Világbanktól. Mindez megtörténhetne a következő évtizedben, vagy talán az utána következőben.

Ezzel szemben a nem-szavazat legalább megnyitná annak lehetőségét, hogy Görögország, saját erős demokratikus hagyományaira támaszkodva kezébe vegye sorsának irányítását. A görögök lehetőséget kapnának arra, hogy maguk alakítsák azt a jövőt, ami valószínűleg nem lesz annyira virágzó, mint a múlt, de sokkal reménytelibb, mint a jelen esztelen tortúrája.

Én tudom, hogyan szavaznék.