Úgy tűnik, egy újabb fejezet ért véget abban a drámában, amelyről a görög tragédiák hagyományaihoz híven nem tudhatjuk, hol kezdődött és hol ér véget. Az biztos, hogy nem most. Az elmúlt hetek hírözöne után két biztos kapaszkodója van annak, aki mindkét oldal érveire figyel. Az IMF, az EKB és az európai centrumországok által diktált megszorító politika nem tudja kivezetni Görögországot a válságból, és azt, hogy a jövőben sem lesz képes erre, a június 25-én görögöknek felkínált megállapodás kapcsán még a Nemzetközi Valutaalap is elismerte. (És ezzel együtt kb. mindenki tisztában van vele, hogy az adósság egy részének elengedése nélkül sincs semmiféle kiút a görög válságból.)  A másik biztos tény, hogy a Németország által hétfőre virradóra kikényszerített új deal csak és kizárólag további megszorításokra épít.

Ebből a két tényből azt is tudhatjuk, a mostani brutális megszorításokat, függőséget, iszonyatos mértékű privatizációt követelő csomag, amelyet szerdáig kell elfogadnia a görög parlamentnek, nem fogja megoldni az ország számtalan hatalmas problémáját. Ennek a döntésnek ugyanis nem az a lényege, hogy megoldja a görög válságot.

Hogy miként dönt a Sziriza, melyik kezét vágja le, ma még nem tudjuk, de azt igen, hogy Angela Merkel nem a kompromisszumra törekedett, és nem is azt nézte, hogy mi a legkedvezőbb döntés Európa számára, hanem 100-ra kívánta lehozni a meccset. A hétfő reggelre megszületett ajánlat lényege az, vagy minden megy tovább az eddigi módon, vagy mehettek a levesbe.

Ez a döntés pedig nem csak gazdaságilag irracionális, nem csak elpusztítja az európai szolidaritás megmaradt csiráit is, hanem azt is üzeni, nem vagyunk hajlandóak semmilyen hibát elismerni, amit mi okoztunk ebben a válságban. Számos hibát fel lehet róni a görög népnek is, persze. Még lehet a Szirizát is hibáztatni, hogy fél év alatt miért nem oldotta meg évtizedek válságának és hiteleinek a kérdését, de azt mondani, hogy Európa vezetői semmiben sem hibásak a kialakult helyzetet illetően, az nem csak nevetséges, de rettentően arrogáns is.

A döntés politikai részét a héják azzal indokolják, hogy így kívánja elejét venni az EU vezetése a válság továbbterjedésének a mediterrán államokban. Csakhogy a válságot nem a Sziriza, a Podemos vagy a portugál újbaloldal erősödése jelenti. Még ha valaki gyűlöli is ezeket a pártokat, akkor is maximum következménynek, tünetnek láthatja ezeket a politikai szerveződéseket. A válság ugyanis politikai, gazdasági és társadalmi természetű (is). A hitelek csak adottságok, ettől függetlenül még működhetnének ezek az országok, és vissza is tudnák fizetni a hiteleket, de itt más probléma van. A válságot délen a gazdaság befulladása, a fiatalok munkanélkülisége, a korrupció, a hihetetlen adósságmennyiségek, a szegénység előretörése, és még egy sor másik probléma együtt alkotja, nem pedig ennek a válsághelyzetnek a politikai termékei, és természetéből fakadó politikai önszerveződései.

Az európai vezetőknek majd tíz évük volt rá, hogy ezekkel a problémákkal kezdjenek valamit, és most, az elmúlt hetek görög tárgyalásaiban is lett volna esély arra, hogy a politikai győzelem, az establishment fenntartása mellett arra is figyeljenek, hogy valamelyest a válság-sújtotta országokat is rendbe szedjék. De nem tették. A válság ezzel a merkeli győzelemmel nincs megoldva, sőt tovább eszkalálódik, hiszen bizonyossá vált, az Unió magja nem kívánja ezt megoldani, nem ezeknek az embereknek az életét tekinti elsődleges szempontnak – ha valami hajtja őket az maximum a rövidtávú (vélt vagy valós) nemzeti előny, valamint az, hogy úgy érzik, a görög helyzet mentén megmutatják az otthoni szavazóknak, hogy a nagy, gazdag tagállamok kormányaival bizony nem lehet packázni: megvédünk titeket, a lusta és barbár déliektől és keletiektől – üzen nekik. Éppen ezért nincs is a görög ajánlat mellett semmi, ami kivezető utat mutatna ebből a helyzetből.

Lehet örülni a Sziriza vereségének, de ez valójában egy elég nagy szög az Európai Unió koporsójában. És a legvészesebb az, hogy Angela Merkel, aki a kalapácsot a kezében tartja, pontosan tudja, hogy mit csinál.

Kelet-európai állampolgárként egy olyan vezetővel az ország élén, mint Orbán Viktor, nehéz örülni vagy semlegesnek maradni ma. Ugyanis az unió tagállami szolidaritásának felrúgása a centrum hatalmi elitjeinek érdekei mentén, számunkra se ígér sok jót.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!