A Német Külpolitikai Társaság (DGAP) átfogó jelentésben érvelt a Magyarországról szóló németországi tudósítások elfogultsága mellett, amelyről a kormánypárti sajtó diadalittasan – abban saját álláspontját visszaigazolását látva – számolt be. Balog Zoltán miniszter „tényszerűnek és pozitívnak” nevezte a dokumentumot, és egy példányát a Bundestag alelnökének is átadta. Később a Die Welt terjedelmes interjút közölt a a jelentés fő szerzőjével, amelyben Klaus von Dohnanyi arról elmélkedett, hogy Orbánt bizony sokan félreértik, és a magyarországi helyzet valójában nem is annyira súlyos, mint amennyire az a német tudósításokból kitűnik.
Abban nyilván igaza van a Németországban köztiszteletnek örvendő egykori hamburgi polgármesternek, hogy a „nyugati média” Magyarországról szóló tudósításai nem mentesek a félreértésektől és túlzásoktól (tegyük hozzá: jó okkal vélelmezzük, hogy mindez nem független a kelet-európai népek lenézésétől). A DGAP jelentése így akár fontos és érdekes olvasmány is lehetett volna, ha tisztességes munkával alaposan összevetik a kormány intézkedéseivel szemben megfogalmazott kritikákat a tényekkel. Ez azonban nem sikerült: a DGAP jelentése súlyos társadalmi problémákat bagatellizál el, számtalan felületes, megalapozatlan és pontatlan megállapítással. Ezekből mutatunk be párat.
Az elemzést egy közhelyes történeti áttekintés vezeti fel, amelyből egyebek mellett megtudhatjuk, hogy a magyar kormány azért zárkózik el a külföldről érkező kritikáktól (nyilván a belföldi kritikákkal szemben, amelyek mindig értő fülekre találnak!), mert a magyar nyelv se nem szláv, se nem germán, és hogy a magyarországi helyzet megértéséhez „magától értetődően tekintettel kell lenni arra is, hogy a magyar nemzeti identitás is erősödik” – noha tényszerűen az elmúlt évtizedben ennek éppen az ellenkezője történt. A magyarországi helyzet teljes félreértéséről árulkodik, hogy a bevezető szöveg a kormány emlékezetpolitikai offenzívájába egy „mélyen megosztott társadalom lehetőség szerinti újraegyesítésének” szándékát olvassa bele, miközben nyilvánvaló, hogy az éppen ellenkező eredménnyel jár.
A jelentés tulajdonképpeni elemző része sem sokkal alaposabb munka azonban, ahogyan azt a három témában (a „szociális igazságossággal”, a „hajléktalansággal” és a „roma kisebbség helyzetével” kapcsolatban) tett megállapításainak a tényekkel való összevetése is demonstrálja. A jelen cikk egyébként a német közönségnek készült volna, azzal a céllal, hogy helyrerakja a tanulmányban szereplő félreértéseket, de – talán a kényes téma és a von Dohnanyit övező tekintélytisztelet miatt – a megkeresett orgánumok nem éltek a lehetőséggel, hogy közöljék a szöveget.
De nézzünk meg pár konkrét szociálpolitikai kérdést, amelyekben a DGAP szerzői nagyon is félreértették (vagy félremagyarázták) a magyarországi helyzetet.
Szociális igazságosság
A jelentés a Spiegel egyik cikkének azon megállapításával vitatkozik, miszerint „a társadalmi szakadék olyan mély az országban, mint amire 1989-90, a kommunista diktatúra bukása óta nem volt példa”. A jelentés szerint ez „nem feltétlenül felel meg a tényeknek”, mivel a Gini-együttható korábban magasabb volt, mint 2010-et követően. A jelentés megállapítja továbbá, hogy „2010 óta nőttek a társadalmi különbségek Magyarországon, ugyanakkor nem drasztikusabban, mint az európai átlag”.
Kezdjük az utóbbi állítással. A társadalmi különbségek egyik fontos dimenziójának, a jövedelem-egyenlőtlenségnek a mértékét valóban aránylag jól mutatja a Gini-együttható, amelynek előnye, hogy nemzetközi adatbázisok rendszeresen közölnek róla összehasonlítható adatokat. Az Eurostat adataiból pedig a jelentés szerzői is könnyedén meggyőződhettek volna arról, hogy tévednek: a jövedelem-egyenlőtlenség általános mértékét jelző Gini-együttható 2010 és 2013 között messze Magyarországon növekedett a „legdrasztikusabb” mértékben az Európai Unióban.
Forrás: Eurostat.
Abban igazuk van a jelentés szerzőinek, hogy a Gini-együttható nem 2010-et követően volt a legmagasabb Magyarországon. A Gini-együttható azonban nem az egyedüli mutatója a jövedelem-egyenlőtlenségnek, ráadásul a szegények és a gazdagok közötti „szakadék” számszerűsítésére módszertani szempontból bizonyosan nem a legalkalmasabb. Erre alkalmasabb a társadalom legmagasabb és legalacsonyabb jövedelmű rétegei közötti különbség mérőszáma, vagy a szegénységi rés-arány, amely a szegénységi küszöb alatt élők jövedelmének leszakadását mutatja a társadalom többi részének a jövedelmétől. A jövedelemeloszlás legfelső és legalsó tizedéhez tartozók átlagos jövedelmének az egymáshoz viszonyított aránya a Tárki adatai szerint pedig minden korábbinál magasabbra emelkedett az Orbán-kormány első éveiben, és noha 2012 és 2014 között valamelyest csökkent, még így is magasabb, mint 2010 előtt bármikor.
Forrás: Tárki, 2015.
Ugyanez igaz – az ekvivalens mediánjövedelem 60 százaléka szerinti szegénységi küszöb használatával számolt – szegénységi résre, amelynek az 1990-es évek közepe óta ismét csak az Orbán-kormány idején volt a legmagasabb az értéke (a 2012 és 2014 közötti csökkenést követően is):
Forrás: Tárki, 2015.
A jelentés szerint problematikus az idézett cikk azon megállapítása is, miszerint „a társadalom felső tíz százaléka alkotja az orbáni gazdaság- és szociálpolitika haszonélvezőinek körét”, amit a külföldi tudósítások gyakran az egykulcsos adó bevezetésének tulajdonítanak. Az Eurostat jövedelemeloszlás változásairól szóló adatai alapján viszont nehéz volna vitatkozni az előbbi állítással: ezek szerint 2010 és 2014 között a leggazdagabb 10 százalék összes jövedelemből való részesedése jelentősen növekedett, és a második leggazdagabb 10 százalék kivételével mindenki másé csökkent, minél alacsonyabb jövedelmű tizedről van szó, annál nagyobb mértékben:
Forrás: Eurostat.
Ami az Orbán-rendszer adóreformját illeti, a jelentés szerint ennek következtében „az adóteher társadalmon belüli nettó eloszlása sem változott érdemben”. Ezzel szemben egy, a 2010 és 2013 közötti adóváltozások hatásait vizsgáló tanulmány adatai szerint a leggazdagabb 10 százalék részedése az összes adókötelezettségből 30 százalékkal csökkent, a második leggazdagabb 10 százaléké változatlan maradt, a társadalom alacsonyabb jövedelmű részének pedig jelentősen növekedett, az alsó ötven százaléké átlagosan a korábbi háromszorosára.
Hajléktalanság
A közterületi hajléktalanság kriminalizálásával kapcsolatban a jelentés megállapítja, hogy ”eddig mindössze néhány eset ismert, melyekben pénzbírság kiszabására került sor, elzárással járó határozat meghozatalára nem volt példa ezidáig”. Ezzel szemben 2012 óta több mint 33 millió forintnyi szabálysértési bírságot szabtak ki hajléktalan emberekre. 2013 októbere és 2015. május vége között pedig 453 esetben indult szabálysértési eljárás hajléktalan emberek ellen csak azért, mert közterületen éltek, és a közterületi hajléktalanságot kriminalizáló jogszabályra való hivatkozással ennél sokkal gyakrabban küldtek el hajléktalan embereket egy-egy közterületről. Az alapvető jogok biztosának 2015-ös jelentése ezzel összefüggésben megállapította, hogy „a közterület-használattal kapcsolatos intézkedések hatására a tiltott területeken nem lett kevesebb fedél nélküli ember, csak a segítségnyújtók [az utcai szociális munkások - M.B.] kevésbé találják meg őket, így a konkrét életveszélyes helyzeteknek való kitettségük nagyobb”.
Nem felel meg a valóságnak a jelentés azon része sem, amelyben a közterületi hajléktalanság tiltásának térbeli hatályáról írnak: a kriminalizáció valójában jóval kiterjedtebb ennél Budapesten is, és az ország más területein is tiltják a közterületi hajléktalanságot. Megalapozatlanul állítják továbbá a jelentés szerzői, hogy a közterületi hajléktalanság büntetéséről szóló „szabályozás célja a közrend és az alapvető higiénia biztosítása”, mivel a közterületi hajléktalansághoz kapcsolódó olyan problémákkal szemben, amelyekre a kriminalizáció szószólói előszeretettel hivatkoznak (így például alkoholfogyasztás közterületen, a járókelők leszólításával járó kéregetés, a szemetelés vagy a közterület beszennyezése) a hajléktalanság kriminalizálásától függetlenül is, külön-külön szabálysértéseknek minősülnek.
A jelentés ráadásul bármiféle kritikai reflexió nélkül ismerteti, hogy „az Alkotmánybíróság az első idevágó [a közterületi hajléktalanságot kriminalizáló – M.B.] törvényt 2011-ben [valójában 2012-ben – M.B.] alkotmányellenesnek minősítette, a szabályozás lényegi elemeit 2013 során beemelték az Alaptörvénybe”, mintha ez a mindennapos jogszabály alkotás esete, nem pedig az alkotmányos demokrácia elveinek (és ezzel összefüggésben a jogállamiság és a hatalmi ágak megosztásának) súlyos megsértése lett volna.
Továbbá, a jelentés szerzői tévednek, amikor azt írják, hogy a hajléktalanság kriminalizálásával párhuzamosan „a hajléktalanellátás megfelelő szintjének biztosítását is előírták a budapesti kerületek és a települési önkormányzatok számára”. A valóság ezzel szemben az, hogy a kapcsolódó szabályozás érdemben nem változott 2010 óta, évről évre csökken azonban a nappali melegedők, éjjeli menedékhelyek és átmeneti szállók fenntartására szolgáló állami normatíva reálértéke, és a kormány által 2012-ben bevezetett új nyilvántartási rendszer önkényesen korlátozta a különböző szolgáltatásokhoz való hozzáférést. Még kevésbé állja meg a helyét a jelentés elismerő értékelése a kormány kapcsolódó intézkedéseivel kapcsolatban, amennyiben a vizsgálódást nem szűkítjük a hajléktalan-ellátásra, hanem tekintetbe vesszük például az elvben a hajléktalanság megelőzésére szolgáló országos lakásfenntartási támogatás sorsát, amelyet 2015 márciusával szüntetett meg a kormány, a szociális törvényben normatívan szabályozott adósságcsökkentő támogatással együtt.
Végül, megalapozatlan a jelentés következtetése is, miszerint „úgy tűnik, mintha a nemzetközi kritika a magyar ellenzék pártpolitikailag motivált észrevételeit tette volna a magáévá”. A közterületi hajléktalanság hatósági üldözésének a leghangosabb kritikusai ugyanis nem az ellenzéki pártok voltak (a legnépszerűbb ellenzéki párt, a Jobbik támogatta az intézkedéseket, a XX. és a XIII. kerületi önkormányzat MSZP-s vezetése pedig szintén a kriminalizáció kerületi kiterjesztése mellett döntött). De a külföldi tudósítók nem is voltak rászorulva az ellenzéki pártokra a hajléktalanság rendészeti-büntetőpolitikai kezelésével szembeni kritikákkal kapcsolatban: a hajléktalan emberek hatósági üldözését elítélte az állampolgári jogok országgyűlési biztosa, továbbá számtalan szakmai, egyházi és civil szervezet mind Magyarországon, mind pedig külföldön. A hajléktalanság kriminalizálása ellen évek óta kampányol (a polgári engedetlenség eszközeit is felhasználva) A Város Mindenkié csoport, és a büntető intézkedések ellen felszólalt többek között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Szociális Munka és Szociálpolitika tanszéke, a Habitat for Humanity magyarországi szervezete, a Szent Egyed katolikus közösség és számos egyházi vezető, a Menhely Alapítvány, a Társaság a Szabadságjogokért, az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet, a Magyar Helsinki Bizottság, a budapesti hajléktalan-ellátó szervezeteket tömörítő Hajléktalan Embereket Segítők Budapesti Társasága, a hajléktalansággal foglalkozó európai szervezeteket összefogó (brüsszeli székhelyű) FEANTSA, a Human Rights Watch, az Amnesty International, továbbá az Európai Bizottság és az ENSZ szakértői is. Tavaly télen három földrészen 14 városban tiltakoztak civil szervezetek Magyarország külképviseletei előtt a hajléktalan emberek hatósági üldözése ellen.
Persze a kormány szerint mindenki, aki ellenzi a kormány intézkedéseit, a „baloldali” pártok kottájából játszik – de azért a DGAP szerzői tanúsíthattak volna több tiszteletet a tények iránt.
Roma kisebbség helyzete
A jelentés szerint „a magyar kormány elkötelezett a roma kisebbség helyzetének javítása érdekében. Mivel magyarázható azonban, hogy ekkora szakadék tátong politikai lépései és azok nyilvánosságbeli megítélése között?” A költői kérdésre egyszerű a válasz: azzal, hogy a kormány politikai nyilatkozatai (például az EU kapcsolódó keretstratégiájával, illetve annak magyarországi változatával kapcsolatban) gyakran köszönő viszonyban sincsenek azzal, ami aztán valójában történik Magyarországon. A Nemzeti Felzárkózási Stratégia szerint, például, „célzott programokat kell indítani az iskolai lemorzsolódás csökkentésére”: a Eurostat adatai szerint az iskolai lemorzsolódás 2010 és 2013 között mintegy 10 százalékkal növekedett. A „lakásvesztés kockázatának, a családok lakásfenntartási terheinek csökkentése érdekében felül kell vizsgálni a lakáscélú állami támogatások rendszerét”: a felülvizsgálat olyan jól sikerült, hogy a korábbi rendszer legcélzottabb elemét, az országos lakásfenntartási támogatást megszüntették.
Ahogyan a magyarországi civil szervezetek és szakértők által készített, a Nemzeti Társadalmi Felzárkózási Stratégia megvalósulásáról szóló 2013-ban megjelent jelentés megállapította, a kormány intézkedései nincsenek összhangban a romákat sújtó szegénység, munkanélküliség, szegregáció és diszkrimináció nagyságrendjével. A stratégiában szereplő intézkedések igen kis mértékben valósultak meg, az eredményeik pedig meglehetősen gyengék.
A DGAP jelentése semmilyen adattal nem támasztja alá, hogy a roma kisebbség helyzetének javításával kapcsolatos vélt állami elkötelezettség bármilyen pozitív hatással lett volna a cigány magyarokra. Ezt nehéz is lett volna alátámasztani, amennyiben az Orbán-kormány beiktatása után négy évvel a romák lényegében ugyanolyan (szélsőségesen magas) arányban élnek jövedelmi szegénységben és súlyos anyagi deprivációban, mint 2009-ben, és a szegénységben élő romák jövedelme valamivel még alacsonyabb is a társadalom többi részének jövedelméhez képest, mint korábban.
Forrás: Tárki, 2014.
A foglalkoztatás bővült a roma magyarok körében, ugyanakkor ez nagyrészt annak a közfoglalkoztatási programnak az eredménye, amely minden rendelkezésre álló kutatás szerint alkalmatlan arra, hogy enyhítse a résztvevők elsődleges munkaerőpiacról való kirekesztettségét (viszont számtalan lehetőséget nyújt visszaélésre és megalázó bánásmódra). Továbbá, ahogyan az a fenti adatokból kiderül a közfoglalkoztatás – átmeneti jellege és a minimálbérnél is alacsonyabb bérezés következtében – a szegénység kiterjedését sem tudta csökkenteni.
A romák társadalmi hátrányainak enyhítését pedig hosszabb távon lehetetleníti el, hogy a roma diákok iskolai elkülönítése növekszik, amit az integráció melletti korábbi állami elköteleződés felmondása, és a korábban törvénysértő szegregációt jogszerűvé tévő jogszabályváltozások is segítenek. Mindezzel szemben a jelentés azt hangsúlyozza, hogy „a Fidesz volt az első és akkoriban egyetlen párt Európában, mely rögtön Magyarország 2004-es Európai Uniós csatlakozását követően egy roma képviselőnőt delegált az Európai Parlamentbe”. Hogy helyesen jártak-e el a DGAP által kritizált újságírók, ha önmagában ennek kisebb jelentőséget tulajdonítottak, mint a tényszerű társadalmi folyamatoknak és a kormány tényleges intézkedéseinek – azt az olvasóra bízzuk.
Összegzés
A fentiek tükrében nehéz máshogy értékelni a jelentés megállapításait, mint ahogyan Dohnanyi és szerzőtársai értékelték a magyarországi helyzetről szóló német nyelvű tudósításokat: „részben hiányosnak és egyoldalúnak, olykor tartalmilag hibásnak minősíthetőek". A jelentés árnyalni szerette volna a magyarországi eseményekről a német közéletben kialakult „torz képet”, azonban átesett a ló túloldalára, és hol tényekkel alá nem támasztható megállapításokkal vélte cáfolni a külföldi tudósításokban szereplő kritikákat, hol pedig kritikátlanul vette át a magyar kormány hivatalos álláspontját.
Nem csoda, hogy a jelentés egyik szerzője, Hegedűs Dániel különvéleményében határolódott el a tanulmánytól (Torz kép alakul ki Magyarországról. Magyar Narancs, 2015. június 18. 57. o.), mivel szerinte a DGAP komoly szakmai és morális hibákat követett el a jelentés elkészítése során. Ráadásul, ahogyan Hegedűs Dániel kritikája és a Global Public Policy Institute igazgatója is megállapítja, a jelentés nem csupán a fenti témákban, hanem a választási rendszer elfogult átalakításával, az „illiberális demokrácia” jelentésével és a Fidesz szélsőjobboldalhoz való viszonyával kapcsolatban is „kirívóan részrehajló következtetésre jutott”. Ez külföldi tudósítások esetében is szerencsétlen, de még súlyosabb probléma egy olyan elemzés esetében, amely épp az újságírókon kéri számon a pártatlanságot és a tényszerűséget.
A cikk eredetileg a német olvasók számára született, a német változat fordítója Adamik Lajos.
Támogass havi 1000 forinttal:További vállalásaink
és támogatási lehetőségekA Kettős Mércét nem támogatják pártok vagy oligarchák, nem használunk állami vagy külföldi pénzeket. A Mérce egy független baloldali portál, melynek a működése rajtad is múlik! Ha szeretnél még több, a hazai szociális helyzetről szóló cikket olvasni, támogass minket!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.