Az embert és a német népet sújtja átok, ha megszegjük a parancsolatot: ne ölj! – prédikálta Clemens Galen katolikus püspök 1941. augusztus harmadikán a münsteri Szent Lambert templom szószékéről. Beszédének hatására a náci Németország egyik legszégyenteljesebb programja állt le – és erről ma Magyarországon csak egy kis tiszántúli református közösség emlékezik meg. Petri Gábor írása. 

A Holokausztról szóló cikkek, filmek, tanulmányok és emlékezések tömege elérhető – a fogyatékos embereket ért népirtás részletei azonban elfelejtődnek, pedig 75 évvel ezelőtt Európában több tízezer embert gyilkoltak meg szervezetten pusztán azért, mert fogyatékos vagy pszichiátriai beteg volt. A tavalyi magyarországi holokauszt emlékév során sem került fókuszba a náci Németország eutanáziaprogramja, pedig volt olyan magyarországi közösség, amely igyekezett erről szólni: egy tiszántúli református egyházközség. A megemlékezés pedig több szempontból is rácáfol előítéleteinkre: emberséges, fogyatékos és nem-fogyatékos embereket egyaránt elérő programot látunk, amely egyetemes, emberi jogi üzeneteket közölt, református egyházi fejléc alatt.

'Akinek örökölt betegsége van, 5 és fél márkába kerül az államnak. 5 és fél korona egy család napi megélhetése.' - hirdeti a náci progagandaplakát

A debreceni Nagytemplomi Református Egyházközség fogyatékos embereket támogató Immánuel Otthona és Iskolája nem bentlakásos otthon, hanem egy olyan fejlesztő központ és iskola, amely súlyosan, halmozottan fogyatékos (súlyosan mozgássérült, értelmi fogyatékos, sokszor beszédképtelen) gyerekek és fiatalok fejlesztésével foglalkozik. A központ nemcsak a régiójában, de egész Magyarországon is ritka profizmussal és lelkesedéssel végzi a nem könnyű, és az állami szektorban el nem végzett feladatot: ahogy egy látogató megfogalmazta „oázis ebben a végtelen sivatagban”.

Az Immánuel Otthon és Iskola néhány hete zárta le holokauszt témájú 2014-15-ös megemlékezés-sorozatát. A program gazdagsága ellenére is a hazai sajtó és közvélemény érdektelensége mellett futott. Készült pedig a „XX. századi Taigetosz”-ról szóló tananyag iskoláknak, speciális tananyag értelmi fogyatékos tanulóknak, rendeztek konferenciákat és egy emlékhelyet is átadtak Debrecen központjában. Miért nem tud a magyar társadalom arról, mi történt? Miért nem része a hazai holokauszt-emlékezetnek a fogyatékos emberek nácik általi tömeges legyilkolása? Egyáltalán: mi történt?

Fajtiszta vagy sem?

A nácik népirtása mögött nem csak a zsidókat vagy cigányokat érintő faji alapú elméletek és gyűlöletpropaganda (valamint komoly nagytőkés gazdasági érdek) állt, hanem olyan, tudományosan megalapozott, és az angolszász és skandináv világban is elterjedt megközelítés is, mint az eugenika. Az eugenikai elméletet kidolgozók az emberek öröklődő testi kvalitásait vagy értelmi képességeit úgy látták, mint megváltoztatható és esetenként megváltoztatandó tényezőket, például a párválasztás, a gyermeknemzés befolyásolásával vagy a rossz genetikai állománnyal rendelkezők születésszabályozásával. Mindezt annak érdekében, hogy a generációk közötti váltáskor az „emberi faj” egyre nemesebb és egyre jobb legyen – a selejt, a romlott genetikai állomány hátrahagyásával. Az eugenika sokágú irányzat volt és sokáig népszerű is. A XX. század első négy évtizedében az USA-ban tömegével sterilizálták a bűnözőket, fogyatékosokat, epilepsziásokat és prostituáltakat; az 1920-30-as években a dán és finn állam örökletes betegségekkel élőket és fogyatékos embereket sterilizált programszerűen, Svédországban pedig egészen 1975-ig folytak egy uppsalai eugenikai kutatóintézet tudományos felügyeletével a kényszersterilizációk, összesen 60.000 embert érintően. A „gyengeelméjűek” (ma: értelmi fogyatékos emberek) eugenikai alapú kényszersterlizálása mellett még olyan vezetők is kiálltak, mint Winston Churchill, aki egy 1910-es levelében ezt írja: „A gyengeelméjűek és tébolyultak társadalmi osztályainak természetellenes és egyre erősebb növekedése együtt jár az életerős, megfontolt és felsőbbrendű csoportok számának esésével. Nem lehet eléggé hangsúlyozni ennek veszélyét a nemzetre és a fajra. Meg vagyok győződve arról, hogy a gyengeelméjűek számának soha nem tapasztalt növekedése, amelyet nem korlátoz már a természet, és a humanitárius megfontolások csak erősítenek, nos, mindez rettenetes veszéllyel járhat fajunkra.”

a náci propagandaplakát 'Új népet' vizionál

A nácik programja ideológiai alapjait tekintve tehát egyáltalán nem volt előzmény nélküli. Az „Aktion T4” néven futó „eutanázia” program célja nem más volt, mint likvidálni azokat, akik a németországi fajtisztaságnak ártanak. Első lépésben állampolgárságuktól fosztották meg az értelmi fogyatékosokat és elmebetegeket, majd 1934-től beindították a kényszersterilizációs programot. Az azóta „német eutanáziaprogram” néven ismert második szakasz csak a háború kitörése után indult meg, azt követően, hogy 1938-ban Hitler egy apától kapott kérelmet, hogy súlyosan mozgássérült és vak gyermekét megölhessék orvosai. Az egyszeri engedélyt követően, 1939 végén Hitler engedélyezte, hogy a „gyógyíthatatlan betegek kínjait enyhítsék” – jegyezzük meg, hogy a fogyatékosság hagyományos felfogás szerint egy élethosszig tartó állapot, ami nem egyenlő egy gyógyíthatatlan és főleg nem egy halálos betegséggel. A náci program neve ellenére nem halálos betegségben szenvedők saját kérését, beleegyezéses eutanáziáját valósította meg, hanem valójában tömeggyilkosság volt, aminek fogyatékos emberek, pszichiátriai ellátottak és tömegével gyerekek estek áldozatul. A szervezett eutanáziaprogram részleteit 1940-re dolgoztatta ki Hitler kancelláriája, ám eközben a frissen megszállt Lengyelországban az SS már több ezer elmegyógyintézeti lakót gyilkolt le. A program elindulása után végül hat speciális németországi központba szállították az érintetteket.

„Hová visztek minket?”

A legyilkolandó fogyatékos gyerekeket szülészek és bábák választották ki, akiket törvény kötelezett, hogy jelentsék, ha értelmi sérült, Down-szindrómás, halmozottan fogyatékos, például mozgássérült és siket vagy vak gyerek született – a kiválasztáshoz eleinte szükséges volt a gondviselő ellenjegyzése, később azonban már enélkül is elvittek gyerekeket. A gyerekek kiválasztásakor speciális bizottságok papírok alapján döntöttek, személyes vizsgálatra nem volt szükség. A gyerekeknek általában halálos injekciót adtak, ám a felnőtt fogyatékosok és pszichiátriai kezeltek tömeges megölése már elsősorban gázkamrákban történt – az itt szerzett tapasztalatokra építettek a nácik későbbi gázkamrák építésekor. A kiválasztott felnőtt fogyatékosokat, pszichiátriai kezelteket és olykor politikai foglyokat buszokkal szállították az eutanáziaközpontokba (ne felejtsük: ekkoriban, csakúgy mint később pl. a Szovjetunióban és azóta is sok helyen, a pszichiátriai kényszerkezelés olykor politikai célokat is szolgált). A tébolydákból, intézetekből, kórházakból összegyűjtött, busszal az eutanáziaközpontokba szállított áldozatokat gázkamrákba zárták, majd testüket elégették.

az egykori hartheim-i eutanáziaközpont épülete

A német eutanáziaprogram 1941-ben állt le, a teljes holokauszttörténetet tekintve némileg meglepő ok miatt: széleskörű társadalmi tiltakozás kísérte kezdettől fogva. A tiltakozással Hitler maga is számolt, ezért igyekeztek a programot titokban végrehajtani, sikertelenül, hiszen ezrek vettek részt az adminisztratív háttér megteremtésében és az eutanáziaközpontok körül élők révén is tömegeket ért el a hír: ők számoltak be az emberekkel teli buszok érkezéséről, majd a krematóriumokból felcsapó füstről 1940-41 során. A társadalmi reakció rendkívül negatív volt. Vallásos protestáns és katolikus régiókban erősebb volt a tiltakozás, egyházi gyülekezetek bolydultak fel, papok és lelkészek prédikációkban ítélték el a programot, és spontán utcai jelenetekre is volt példa. (Egy anekdota szerint még Hitler különvonata előtt is tiltakozó tömeg verődött össze egyszer egy bajor kisvárosban.) Sokan elkezdték kivenni rokonaikat intézetekből és tébolydákból; tiltakozó levelek érkeztek a náci párthoz és Hitler kancelláriájához, sokszor náci párttagoktól; orvosok, pszichiáterek szándékosan átsoroltak más betegségkategóriákba érintetteket, vagy segítettek őket kijuttatni kórházakból; a nácikkal való konfrontációt általában kerülő vatikáni rádió is beszámolt a programról; protestáns egyházi vezetők és tudósok pedig levélben kérték Hitlert a program felfüggesztésére. Nem túlzás állítani, hogy az eutanáziaprogram elleni tiltakozáshullám volt az egyik legintenzívebb társadalmi ellenállás a náci Németország történetében. A legnagyobb hatású ellenvélemény végül Clemens Galen münsteri katolikus püspök nyílt állásfoglalása volt, amely 1941. augusztus 3-án a szószékről hangzott el: „Rettenetes, igazságtalan és végzetes hiba, amikor az emberi akarat szembeszáll az Isten akaratával. (…) Emberekről beszélünk, nőkről, akik honfitársaink és testvéreink. Szegény és – ha ez fontos – nem termelőképes emberek. De jelentheti azt, hogy elveszítették a jogukat élni?” A püspök azt is kérte: „Hitler védje meg a népet a Gestapótól”. Az egyházi vezető jól célzott szavait Németország-szerte terjesztették, írásos változata kézről-kézre járt, angol gépekről pedig német katonáknak is ledobták röplap formában.

Végül leállításának időpontjára a német eutanáziaprogram végrehajtói már 70 ezernél is több embert öltek meg. A leállítás mellett szólt az is, hogy 1941 végére tömegével érkeztek a szovjet frontról súlyosan sérült (amputált, hadirokkant) német katonák, akiket sokszor a T4 programba bevont kórházakban helyeztek el. A T4 program folytatása lehetetlenné vált: még a náci rezsimnek is végzetes lett volna a harcokban megsérült, „lerokkant” katonák bármelyikét is a programba vonni, vagy akár ennek gyanújába kerülni.

Elfelejtettük?

A fenti történésekről alig szól magyar nyelven elérhető kiadvány, tananyag – a magyar köztudat nem emlékezik meg a fogyatékos emberek holokausztjáról, és ennek nem csak az az oka, hogy a T4 program nem érintette Magyarországot. A holokauszt az egyik leginkább átpolitizált téma Magyarországon: félmillió honfitársunkat ölték meg pusztán azért, mert a korabeli magyar törvények szerint zsidónak vagy cigánynak számítottak. Nehéz erről bármit írni vagy mondani, ami nem provokál valamilyen oldali aktuálpolitikai reakciót. Emlékezetünk hasad: attól is függ, mit gondolunk a náci népirtásokról, hogy kire szavazunk és tudni véljük, mások mit gondolnak a holokausztról, csak azért, mert tudjuk, kire szavaznak.

Ebben a tudathasadásos közbeszédben szinte szerencsésnek mondható, hogy a fogyatékos emberek érdekeire és sérelmeire eddig szinte egyik politikai oldal sem tette rá pecsétjét, ez azonban azzal is jár, hogy fontos történésekről alig tudunk. A holokauszt-megemlékezések a magyar zsidó emlékezet szerves részei, ám mivel Magyarországon élő fogyatékos embereket nem vontak be a német T4 programba, erről nem is esik szó. (Az egyetlen kivétel: az Izraelita Siketnémák Országos Intézete a Mexikói úti Mozgásjavító melletti kórház épületében működött, onnan deportálták a tanulókat 1944-ben.)  

A Holokauszt emlékév megemlékezései között ezért is meglepetés, hogy a fogyatékos emberek tervszerű legyilkolásáról egy kis református közösség emlékezett csak meg. Megemlékezésük ráadásul nem csak történelmi tényeket továbbított, mesélt el, de két szempontból is olyan szinten előremutató, hogy megkérdőjelezi a sokszor begyöpösödöttnek és homogén jobboldali szervezetnek láttatott egyházakról szóló előítéleteinket.

Egyrészt az Immánuel Otthon projektje nem csak egyszerűen elmesélni kívánta azt, mi történt a náci Németországban fogyatékos emberekkel, de a történeteket hozzáférhetővé is tette fogyatékos emberek számára. Gondoljuk át, mennyire fontos, hogy a saját identitásunknak megfelelő hagyományokat, történelmet valamilyen szinten ismerjük: magyarként a magyar és európai történelmet, nőjogi harcosként a szüfrazsettek és feministák mozgalmait vagy melegként a történelemben mindig jelenlévő melegek és leszbikusok életét. A fogyatékos gyerekek többsége ma speciális tantervű iskolákban tanul, speciális tananyagot: e tananyagból sok más mellett a holokauszt fogyatékosokat érintő korszerű oktatás is hiányzik. A református Immánuel Otthon programja 2 külön tananyagot is kidolgozott és közzétett értelmi fogyatékos diákok számára, akik érthető, átélhető formában tanulhatnak a témáról (pl. a másság – rút kiskacsa meséjén keresztül vagy egy lágerben készült gyermekkönyv példáján át stb.). Ilyen értelemben a hazai holokauszt-emlékezetben nemcsak az egyik első, fogyatékos emberekről szóló, de az első, fogyatékos embereknek „könnyen érthető nyelven” szóló tananyagot is olvashatjuk a www.mindeneletertek.hu weboldalon. Jó lenne, ha politikai jogokról, állampolgárságról, demokratikus értékekről ugyanilyen tananyagok készülnének, és nem zárnánk ki ezek megismeréséből fogyatékossággal élő diákok, felnövekvő magyar polgártársaink ezreit.

A másik rendkívüli erénye az Immánuel Otthon programjának, hogy a holokauszt áldozataira úgy emlékezik, hogy egyben emlékeztet is bennünket arra: a fogyatékos emberek ma is áldozatai a kirekesztésnek. A projekt egyik eredménye egy olyan emlékhely a debreceni Nagytemplom mögött, amely a 2008-ban elfogadott, a magyar állam által is ratifikált ENSZ Fogyatékos emberek jogairól szóló egyezményének egy részletét tartalmazza művészi installációként. „...elismerve, hogy a fogyatékosság egy változó fogalom, továbbá, hogy a fogyatékossággal élő személyek és az attitűdbeli, illetve a környezeti akadályok kölcsönhatásának következménye, amely gátolja őket a társadalomban való teljes és hatékony, másokkal azonos alapon történő részvételben…" Az idézet forrásául szolgáló ENSZ Egyezmény a fogyatékos emberek hazai és nemzetközi mozgalmának legfontosabb hivatkozási alapja, mert kimondja: a fogyatékosság nem az, hogy valaki nem tud megcsinálni valamit, vagy hogy valakinek van egy orvosilag leírható sérülése; a fogyatékosság az, hogy valaki speciális igénye ellenére sem kapja meg a neki szükséges támogatást a társadalomtól, sőt, a társadalom olyan akadályokat épít elé, amelyek miatt fogyatékossá válik. Meglepő, hogy ennek kimondása, sőt emlékhelyi közzététele a hazai reformátusság központjának, a debreceni Nagytemplom mögötti közösségi kávézóban történt meg.

Petri Gábor

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mércét nem támogatják pártok vagy oligarchák, nem használunk állami vagy külföldi pénzeket. A Mérce egy független baloldali portál, melynek a működése rajtad is múlik! Ha szeretnél még több, a fentihez hasonló cikket olvasni, támogass minket!