Napról napra emelkedik a szám: egyre többen írják alá csoportosan vagy magánemberként a Herman Ottó Gimnázium nyílt levelét, amelyben a jelenlegi oktatási rendszer kemény kritikája fogalmazódott meg, majd vált az utóbbi évek legfontosabb  tiltakozási hullámává. Csakhogy közben gyűltek az aggasztó jelek is: van, aki megfélemlítésről beszél, és arról, nem véletlen, hogy nem a teljes pedagógus-társadalom állt fel egyszerre, hogy hallassa a hangját. Kíváncsiak voltunk, aki nem tiltakozik, az miért nem teszi? Nagyon sok választ kaptunk, és egyik sem túl vidám.

Flashmob 2013 novemberében Hoffmann Rózsa oktatáspolitikai döntései ellen; Fotó: Katona Csilla; Forrás 

- Szia, láttam, hogy a ti iskolátok nem csatlakozott a hermanos tiltakozáshoz. Tervezitek intézményileg vagy egyénenként?

- Szia! Nem tervezzük.

- ???

- Felhívlak este, elmondom…

Így kezdődött ez a napokig tartó, néha dühös, néha kétségbeesett hallgatásba forduló párbeszéd.

Amikor Viktor, a 27 éves matematika tanár felhívott este, már teljesen fel volt pörögve, hallatszott a hangján, hogy el akarja mondani a történetét. „Azzal kell kezdenem, hogy az igazgatónkat tavaly nevezték ki, annak ellenére, hogy mi nem igazán szerettük volna, hogy ő vezesse az iskolát. Érted, ugye, hogy hogy értem? Fölénk rakták, egy 60 éves, kiöregedett motoros, aki már annak is örül, hogy van szék, ahol megpihenhet. Az egyik tanár írt egy levelet a közös fórumra, hogy van itt ez a tiltakozás, csatlakozzunk mi is. És aztán… Néma csönd. Érted ezt? Ott voltunk, hogy végre történik valami, de a tantestület egy szót sem szólt, senki sem akart róla nyíltan beszélni. Aztán kiderült, hogy mi a helyzet. Az igazgató egy-két jó helyen elejtett szóval lecsitította a hangulatot. Azt mondja, ez is csak olyan felbuzdulás, mint a többi, nem lesz semmilyen eredménye. De ha egyszer majd felelősöket keresnek, akkor jobb, ha mi nem leszünk ott a listán. Nálunk így halt el a forradalmi láz” – hadarta a telefonba, szinte levegőt se véve.

És hogy ő maga miért nem írta akkor alá a petíciót? „Őszinte leszek: én a kollektivitásban hiszek. Vagy mind együtt, vagy külön inkább nem. Azért az én fülembe is bekerült a bogár: mi van, ha tényleg számon kérnek utólag? Lehet ebből bármi bajom? Ha ez megnyugtat, most épp szégyellem magam, és még az is lehet, hogy aláírom” – összegzett. (Egyébként a cikk megírásáig nem írta alá…) „De megadom egy ismerősöm elérhetőségét, ő is fog érdekeseket mesélni” – fejezte be a beszélgetést Viktor.

Így utalt át Emeséhez, aki viszont egészen más okból volt dühös. A 37 éves földrajz tanárnő hangjában is ott volt a felháborodás. „Mi beszéltünk róla. A folyosón, a tanáriban, a mosdóban. Aztán felvetettük egy értekezleten is. Azt a választ kaptuk, hogy jobb, ha ebbe nem megyünk bele, mert ki tudja, mit hoz a jövő… Mi ez, ha nem burkolt fenyegetés?” Náluk az igazgatóhelyettes csitította a kedélyeket. Emese aláírta ugyan a petíciót, de rossz érzés van benne is bőven, és azt is tudja, hogy a tantestületből kevesen vállalkoztak az egyéni kiállásra, a többség inkább meghúzta magát. Cserébe ő is továbbutalt, és megadta egy vidéki barátnője elérhetőségét, mert az ő története megint egészen más.

A vidéki barátnő is 40-es, énektanár, végzős osztály egyik osztályfőnöke. Levélben írta meg a kálváriájukat. Először ugyanis úgy volt, hogy az iskola kollektíven írja alá a petíciót. Ám egy nappal később jött „fentről” az utasítás: inkább ne tegyék, ha valaki tiltakozni akar, saját nevében megteheti. Katalin viszont ezen elgondolkodott. „Azt gondoltam, ha egyszer, valaki visszanézi ezeket a neveket, és ott lesz az enyém, hátország nélkül, az még akár bajba is keverhet. Nem tudom, hogy más aláírta-e, ez nálunk tabutéma, a gyerekeknek sem tudunk mit mondani. Pedig kérdezik, hogy mi a helyzet. A csütörtöki osztályfőnöki órán is szóba került, mi meg csak álltunk ott a másik osztályfőnökkel, és feszengtünk. Mondhatom, kellemetlen volt nézni, hogy a saját osztályunk milyen csalódottan veszi tudomásul, hogy miközben mindenhol erről a petícióról hallanak, mi semmit sem csinálunk. Nagyon rossz érzés volt” – foglalta össze a helyzetüket.

Eközben Viktor, a lelkes matektanár is hívott, mondván, van még egy sztorija. Szintén fővárosi, nem elit gimnázium. Keressem meg az irodalom tanárt, levélben. András, az 54 éves magyaros sztoikus nyugalommal foglalta össze a helyzetet.

„Nálunk mindenki fideszes, az igazgatóval az élen. Szóba sem került a Herman, jobb erről nem beszélni, pláne nem nyíltan. Birkák módjára besoroltunk a megadott irányba.”

Ő aláírta? A válasz talányos: „Nem mondom meg. :)”

Cserébe átirányított a sógorához (pedagógus-dinasztia, hiába...), aki egy másik gimnáziumban tanít. Felhívtam telefonon, de olyan volt, mintha egy másik, fásult bolygót tárcsáznék. „Jól indult ez az egész, éreztem benne az erőt. Tudja, hol vált hiteltelenné? Amikor beszálltak a szakszervezetek is a vitába. Innentől semmi jót nem várok, mert ilyet láttunk már eleget. Abban a pillanatban, hogy leülnek a tárgyalóasztalhoz, belekényszerítik őket egy sor kompromisszumba, amiből megint mi jövünk majd ki rosszul. Már most megosztották a pedagógus-társadalmat, ráadásul az embereket is ellenünk hangolják. “Sokat keresünk, meg keveset dolgozunk, és a reformok jó úton haladnak…” Ezt sulykolják, mi meg tűrjük, de leginkább azért, mert mindig lehet egy fokkal rosszabb”. Szinte láttam, ahogy közben lemondóan legyintett is a kezével.

Viktor vezetett el Endréig is, aki szintén egy fővárosi iskolában tanít, szintén matematikát. Egy ideig rajta volt magánszemélyként a petíciót aláírók listáján. Nem is titkolta. Aztán jött egy kínos beszélgetés. A tanári szoba közepén állította meg az igazgató, és rákérdezett, hogy jól tudja-e, Endre a csatlakozók között van. „Pont úgy éreztem magam, mint a diákjaim, amikor az osztálykiránduláson azon kapják őket, hogy füveznek, és vedelik hozzá az olcsó rumot. Bólintottam, mire az igazgató is. Csak annyit mondott, hogy bátor dolog. De a hangsúly… Most mondjam azt, hogy van egy egyéves lányom, és szeretnék még gyerekeket? Hogy szeretem az állásomat, és szeretném megtartani is? Szar alaknak érzem magam. De írtam az oldal üzemeltetőinek, és leiratkoztam” – mondta monoton a telefonba a sztorit. „De jó is, hogy felhívtál!” – élénkült fel a végére a hangja. „Írd meg azt, hogy azért lélekben mi is veletek vagyunk, hogy hajrá, és hogy értünk küzdötök, azokért a tanárokért, akiknek ilyen légkörben kell dolgozniuk. Hogy köszönjük, és tartsatok ki, és nyomjátok végig. Vagy ez így túl patetikus?” – vált aggódóra a hangja. Megnyugtatom, hogy nem, szerintem igaza van. Ezekért az emberekért, ezekért a tanárokért is kell küzdeni. Mert éppen ők, akik szeretnék, de nem merik aláírni ezt a petíciót, bizonyítják mindenekelőtt, milyen elnyomó légkör uralkodik ma az iskolákban. Azt, hogy jelenleg valóban szörnyen nehéz helyzetben van az oktatás, és kiszolgáltatottak benne nem csak a gyerekek, de a pedagógusok is.

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetoségek

A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 109 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!