Erzsébet 36 éves. Két tinédzser fiú édesanyja. Jelenleg munkanélküli. És hamarosan hajléktalan is, ha az újpesti városvezetésen múlik. Elmúlt március elseje, az önkormányzatok pedig megkezdték a kilakoltatásokat. Úgy tűnik, idén többre számíthatunk, mint korábban.

kép: ÉKN, mon.hu

A kilakoltatási moratórium vége,  az önkormányzatok immár büntetlenül az utcára tehetik az önkormányzati szociális bérlakásokban élő rászorulókat. Ilyen eset Erzsébeté is, akinek története sajnos egyáltalán nem egyedi, de tökéletesen rámutat arra, milyen rendkívül káros gyakorlat az, amit ma sok önkormányzat lakásgazdálkodásnak mer nevezni.

Erzsébet 2015 novemberében költözhetett be egy újpesti önkormányzati lakásba, egy éves szerződéssel. A kicsi, alig 32 négyzetméteres földszinti lakással több probléma is volt. Elsősorban az, hogy penészesedett.

„Feláztak a falak, másfél méter magasan. De ez persze csak akkor derült ki, amikor beköltöztünk, és elkezdtük leszedni a tapétát. Azóta kétszer csináltattam meg, a konyhát és a szobát is. Körülbelül félmillió forintot költöttem rá. A fürdőszoba még belekerülne 100-120 ezer forintba. Erre már nincs pénzem” – sorolja Erzsébet.

Az asszony tehát beköltözött a lakásba, egy éves szerződéssel, és szorgosan renoválta az önkormányzat tulajdonát. Mivel 2016 novemberében, amikor a szerződés lejárt, már életben volt a télre szóló kilakoltatási moratórium, ezért „csak” idén január végén kapta meg a levelet az önkormányzattól, amelyben felszólítják: távozzon a lakásból.

Indoklás nincs, az önkormányzat ugyanis nem köteles megmondani, hogy vajon miért dönt úgy, hogy valakit az utcára tesz.

Erzsébetre nem lehet rásütni, hogy összeférhetetlen, a ház többi lakójával jól kijön. „Engem itt nagyon szeretnek. Van egy idős, 80 év körüli néni, akinek minden nap segítek, ha szüksége van rá. Nyáron a közös kertet gondozom, télen lapátolom a havat, ha arra van szükség, mert szeretem, ha a környezetemben rendben vannak a dolgok” – meséli. Vagyis biztos, hogy nem a többi lakó tett rá panaszt. Akkor vajon mi az oka annak, hogy mennie kell?

Indokot persze lehet találni, ha valaki nagyon keres. Tény például, hogy két kamasz fia nem életvitelszerűen tartózkodik a lakásban. Csakhogy Erzsébet elvált, így volt férjével megosztott felügyeleti joguk van a gyerekek fölött, akik időnként nála, időnként volt férjénél tartózkodnak. Ahogy azt Erzsébet elmondása szerint még a beköltözés előtt jelezte is. Ráadásul két fia közül az egyik asztmás, vagyis az, hogy egy penészes lakásban lakjon, kifejezetten nem tesz jót a szervezetének.

Minek költöztek be akkor ebbe a kis lyukba? A szociálisan kiszolgáltatott, legsérülékenyebb csoportok számára ugyanis jóformán ez az egyetlen lehetőség, hogy ne az utcára kerüljenek. Piaci alapon ma albérletet találni a fővárosban bárkinek nehéz, de egy egyedülálló, kétgyermekes édesanyának végképp szinte lehetetlen. Mehettek volna vidékre is? Persze, bár ennek a költségei is óriásiak lettek volna, a fiúk ráadásul itt járnak iskolába, és ha Budapesten nem könnyű munkát találni, akkor vidéken ez hatványozottan igaz. Netán akkor egyből a hajléktalan-szálló lenne a megoldás? A zsúfolt, várólistás, családokat gyakran szétszakító intézményrendszer sem kínált volna semmilyen megoldást a problémájukra. És akkor az uzsora-albérletektről már ne is beszéljünk… Vagyis igen, sokak számára az önkormányzati bérlakás az egyetlen élhető alternatíva, ha nem akarnak utcára kerülni. De most úgy tünik ebben sincs köszönet, a segítség csak átmeneti, a költségek itt is óriásiak, és immár úgy tűnik, semmi sem gátolja azt sem, hogy innen is az utcára kerüljön az ember.

Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

Ha szerinted is fontos, hogy ezt megírtuk, támogass minket, hogy tovább működhessünk!

Csak hogy a lehetséges indokoknál maradjunk: Erzsébetnek is volt például számlatartozása – mint ahogy ma Magyarországon körülbelül 2 millió ember számára okoz problémát az, hogy időben be tudja fizetni a rezsit, a törlesztőrészleteket, a lakbért. Ehhez ugyanis elég egy váratlan élethelyzet, akár egy betegség, ami miatt az ember néhány hétig nem tud dolgozni – ahogy az Erzsébet esetében is történt –, és máris kész a baj. Erzsébet mégis törlesztett, abban a reményben, hogy meghosszabbítják a szerződését. Nem így történt.

Nem ritka, sőt egyre gyakoribb az, hogy rövid határidejű, 1 éves szerződést köt az önkormányzat a hozzá fordulókkal – magyarázza Varga Bettina, A Város Mindenkié csoport (AVM) aktivistája. Ez ugyanis alapot adhat nekik arra az értelmetlen gyakorlatra, hogy egy év elteltével indoklás nélkül utcára tegyék őket. Mivel mind több ilyen szerződés köttetik, könnyű elképzelni, milyen kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek mindazok, akik szociális alapon költözhetnek be ezekbe az önkormányzati tulajdonú lakásokba – hogy aztán egy év elteltével újra az utcán találják magukat. „Úgy gondoljuk, hogy idén több kilakoltatás várható, mint amennyi tavaly történt. Egyre többen csúsznak egyre lejjebb, érzékelhető a változás, és nem a jó irányba. Épp ezért szeretnénk azt elérni, hogy senkit se lehessen csak úgy az utcára tenni anélkül, hogy a lakhatása meg lenne oldva.”

Mindeközben az önkormányzat persze jól jár – akárcsak Erzsébet esetében is –, hiszen a szerződésben foglaltak szerint a lakó kénytelen felújítani, renoválni saját költségén a gyakran lepusztult, romos lakást. Amiből aztán szépen kiteszik. Hol itt az igazság? Erzsébet esetében ráadásul teljes körű felújítást írt elő a szerződés: most pedig hivatkozhatnak rá, hogy ez nem történt meg, hisz a fürdőszoba nincsen kész. De egészen őszintén: annak, aki szociális alapon bérel lakást az önkormányzattól, mégis honnan kéne előteremtenie azokat a százezreket, amiből az önkormányzat tulajdonát renoválja?

Szintén óriási probléma, hogy úgy tehetőek ki emberek büntetlenül az utcára, hogy az önkormányzatoknak nem feladatuk, hogy gondoskodjanak számukra másik lakhatásról. Márpedig ezek az esetek elkerülhetőek lennének, ha a lakhatás megfizethető lenne Magyarországon. Ehhez viszont kiterjedt állami bérlakásrendszerre lenne szükség, illetve arra, hogy az állam a rászorulók lakhatását támogassa, ne pedig a módosabbakat.

És itt el is jutunk Erzsébet történetének a legsúlyosabb pontjára. Az asszony ugyanis idén januárban, amikor kézhez kapta a levelet, amelyből megtudta, hogy nem maradhat tovább a lakásban, egy csapásra mindent elvesztett.

„Amikor kiderült, hogy elveszítem a lakást, teljesen összeomlottam. Hihetetlenül megviseli az embert fizikailag és lelkileg is, ha rájön, hogy nem lesz hol laknia. Nekem nem nagyon lett volna hova mennem, egy unokatestvérem kicsi lakásába költözhettem volna legfeljebb, vidékre. Így, amikor kiderült, hogy mennem kell, felmondtam a munkahelyemen, hogy át tudjam szervezni az életemet. Nem sokkal később kerültem kapcsolatba A Város Mindenkié csoporttal, akiktől segítséget is kértem. Folyamatosan igyekeztem beszélni az önkormányzat munkatársaival, de nem kaptam sok segítséget. Utólag persze bánhatnám is, hogy hozzájuk fordultam” – mondja Erzsébet keserűen.

Amikor ugyanis közölték vele, hogy nem maradhat az önkormányzati lakásban, első ijedtében „rendkívüli települési támogatást” igényelt az önkormányzattól, mely 20 ezer forintot arra akarta fordítani, hogy legalább a bútorainak szállítási költségét fedezni tudja. Költözni sem lehet ugyanis csak úgy, pénz nélkül. Erzsébet félt, hogy mindenét elveszíti, ha azonnal mennie kell.

Az önkormányzat pedig utólag arra hivatkozik, hogy emiatt a támogatás miatt felesleges is segíteniük az asszonynak, hiába mondja Erzsébet, hogy a 20 ezer forintot bármikor visszafizetné, ha segítenének neki megtartani mostani lakását. És hiába tárgyalt már többször is dr. Mihályi Zsolttal, az Önkormányzat Szociális Főosztályának a vezetőjével, és kereste meg levélben az illetékes alpolgármestert is, az önkormányzat mereven elzárkózik a segítségnyújtás elől.

Az AVM nemrég nyílt levelet írt az újpesti városvezetőknek, amelyben arra kérik a döntéshozókat, hogy üljenek le, és egyeztessenek az ügyről. „Azt gondoljuk – és bízunk benne, hogy ebben Önök is egyetértenek – hogy egy önkormányzatnak alapvető feladata, hogy mindent megtegyen annak érdekében, hogy megelőzze a lakosainak (és különösen az önkormányzati lakások bérlőinek) a hajléktalanná válását” – fogalmaznak.

És hogy látja Erzsébet a sorsát? „Lehet, hogy túl optimista vagyok, de még bízom abban, hogy sikerül a polgármesterrel, vagy az önkormányzat munkatársaival rendezni az ügyemet. 20 éve élek a kerületben, minden ideköt engem és a gyerekeimet is. Rettenetesen össze vagyok zavarodva, de reménykedem. Nekem ez az egyetlen esélyem maradt” – mondja.

Legkésőbb kedden eldől a sorsa neki is, gyermekeinek is. Ezen a napon kellene elhagynia az önkormányzati lakást, ezen a napon válhat hajléktalanná, ha az önkormányzat nem változtat a döntésén. Március van, nem csak a tavasz, de sok ember számára, és köztük talán Erzsébet számára is az otthontalanság első hónapja. Pedig – és ezt nem lehet elégszer elmondani – a lakhatás alapvető emberi jog.

Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!

Kattints, és olvasd el, mit értünk el a ti támogatásotokból az előző hónapban!
Kattints, és támogass minket, hogy a Kettős Mérce tovább működhessen!