Unalomba fulladt az idei március 15-i ünnepségsorozat, a pártok jól láthatóan nem akarták feszegetni saját és szimpatizánsaik határait, így inkább nem mondtak semmi érdekeset. Így tett egyébként a Fidesz is, Tarlós István főpolgármester csaknem elaltatta a népeket poshadt törikönyv-ízű monológjával, Orbán Viktor pedig már magát is untatta a kötelező körös sorosozással meg brüsszelezéssel, nem is beszélve Európa határainak megvédéséről… Na de aztán! Visszakézből jött a pofon, illetve a saller, amikor az esti díszvacsorán a miniszterelnök új szintre emelte a cinizmust.
„Merész mondat, de megkockáztatom, hogy az alkotásnak Magyarországon lassan nem a pénz, hanem a saját tehetségünk adja a korlátját. Próbáljuk ki!” – kacsintott össze minisztereivel Orbán, miközben bejelentette, hogy idén 65 milliárd forinttal több megy kultúrára, mint tavaly.
Nyilván tisztában vagyok vele, hogy nem oszt és nem is szoroz az, hogy egy kiváltságosoknak tartott eseményen mit mond Orbán Viktor, mert hát ezeken a helyeken kell egy valamilyen beszéd, mégsem lehet csak úgy, miniszterelnöki útmutatás nélkül falni egy ünnepi díszvacsorán. De azért az mégis csak elgondolkodtató, vajon mire gondolt Orbán, amikor a tehetséget nevezte meg az alkotás korlátjaként, és nem a pénzt. 2017-ben, Magyarországon.
Lássuk akkor, hogy is van ez a mocskos anyagiakkal meg a múzsa csókjával.
Az csak természetes, hogy örülünk neki, ha megy 65 milliárd forint a kultúrába – arra a területre, amit 2010 óta gyakorlatilag kivéreztetett és felkannibalizált a Fidesz, hisz Andy Vajna filmügyi biztos tevékenységétől a múzeumok és színházak elfoglalásán át a kulturális folyóiratok kicsinálásáig elég széles a spektrum, amit sikerült lefedniük. Jó az úgy, ha jut ide is némi pénz – bár hogy ez a 190 milliárd forintos Puskás Stadionhoz hogyan aránylik, abba jobb bele se gondolni.
2010 óta sajna az is természetes, hogy ha a Fidesz akar valamit, akkor annak a (köz)pénz sosem lehet gátja. Szórják, öntik, lapátolják bele, ész és értelem nélkül – hogy megint eszünkbe juthasson a Puskás és egyéb stadionok ügye ugye, meg még egy sor más is, lassan ott tartunk, hogy unalmas már sorolni, kinek milyen nünükéjére mennek el az adóforintjaink.
Nem lehet az alkotás gátja a pénz, legfeljebb a saját tehetségünk tehát – és néha még az sem, ha a kormányzati körökről van szó. Erre meg példa Mészáros Lőrinc, korunk da Vincije, az überember, aki a disznópörzsöléstől a vízpalackozáson át a sajtópiacig mindenhez hozzáfér ma, mindenre ráteszi a kezét, és nincs az a pénz, amit ne hajtana tehetsége igája alá, hogy hathasson és alkothasson. Önerővel, saját lábbal, tehetséggel van megáldva itt még a miniszterelnök veje is, aki LED-lámpától hotelbizniszig szintén mindenhova el tudja juttatni alkotó erejét, pénz nem lehet akadály.
De érdemes még tehetség és pénz összefüggéseiben megemlíteni a NAV szuperemberét, Tállai Andrást is, aki épp a minap dicsekedett rettenetes munkabírásával, amikor arról faggatták, hogyan képes parlamenti képviselőként, államtitkárként, NAV-elnökként és két adószakmai folyóirat főszerkesztőjeként is helytállni. A válasz erre is egyszerű: 12-14 órányi munka van a háttérben, amit naponta beletol ebbe a rengeteg szerepkörbe. Amik egyáltalán nem összeférhetetlenek, dehogy, nem lehet akadály az alkotás előtt az, hogy az adóhatóság feje főszerkeszt adószakmai folyóiratokat, főleg mivel magukat a lapokat is a NAV alapította. Nopláne, ha ez utóbbi munkáért havonta félmillió forintot tehet zsebre a jó Tállai.
Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!
Szóval van abban valami, hogy a pénz nem lehet gátja annak, hogy valaki alkothasson. A tehetség meg…
Ha a kultúrát nézzük, akkor azért lássuk be, hogy nem kifejezetten a tehetség a fokmérője annak, hogy ki alkothat ma, és ki nem.
Fekete György – „kell-e több, nem mond ez eleget”? Virágzik már Kerényi Imre pitypangja a kultúrában, az MMA tort ül a jó ízlés és a józan ész felett, miközben a kormány amolyan húzdmeg-ereszdmeg módon osztogatja a kegyeit (illetve a pénzt) az egyes művészeti ágakban.
Tehetség? Igen, lehet, hogy az is fokmérő. De valahogy a nagy színházi igazgatócserék idején inkább tűnt politikai állásfoglalásnak az, hogy valaki pályázott-e egy-egy társulat élére, mint ahogy a múzeumi főszékeket is inkább pártkötődés, mintsem hozzáértés alapján foglalták el 2010 után az új igazgatók. Maradjunk annyiban: a kultúrában ma leginkább azok a pitypangok tudnak kinyílni, amelyek megfelelő hátszéllel látnak neki a növekedésnek – és ha vetünk egy pillantást az '56-os emlékév „teljesítményére”, akkor bőszen imádkozni kezdhetünk a halszagú Magyarország istenéhez egy olyan kulturális fordulatért, amelyben tényleges tehetség váltja a totális dilettantizmust.
S mindeközben azok, akik a „független” jelzőt védőpalástként viselve igyekeznek elrejtőzni a kormányzati akarat mindent elsöprő ereje elől, azok ma a fennmaradásért küzdenek. Mert független színház, független folyóirat, független kiadó, független akármi ma nem maradhat fenn – ezeket megfojtja a mindent lebíró akarat, amivel a Fidesz uralni akarja a legszabadabb önkifejezési formát, a művészetet. Tehetség? Nem, az ebben a kérdéskörben nem tényező.
És ó, nem csak a kultúrában van ez így, az alkotás máshol sem csak és kizárólag a tehetség korlátjait nyögi.
Vegyük mondjuk rögtön az egészségügyet. Ahol elégtelen bérekért, rohadó kórházakban gürcöl túlórában orvos és ápoló. Az egészségügy ugyanis esik szét, pluszforrást nem igazán kapnak a kormánytól (önteni meg aztán pláne nem öntik ide a pénzt), éppen csak fenntartani képes magát az ágazat, messze a normális színvonaltól. Itt valóban csodát vár már a kormány azoktól, akik alkotni akarnak (jelesül életeket menteni). Mert felszerelés nélkül, megbecsültség nélkül, egzisztencia nélkül ezt a munkát végezni biztos kézzel nem lehet.
Vagy vehetjük az oktatást is példának, az is alkotó munka. A pénz pedig itt aztán tényleg nem szabhat senkinek gátat, ugyanis a kórházakhoz hasonlóan méltatlanul legfeljebb az iskolák vannak ma hazánkban szétrohadva, bérét tekintve pedig ma egy pedagógus az egész Európai Unióban a legutolsók között kullog. Innen (lenne) szép nyerni, ha lehetne. De nem lehet, az alkotó munkát ugyanis itt központosítással, megfélemlítéssel, túlterheléssel nehezítette tovább a kormány az elmúlt években. Az eredmények pedig önmagukért beszélnek – a romló tanulmányi eredmények éppúgy, mint a korai iskolaelhagyók számának növekedése, a közmunkában megjelenő fiatalok egyre magasabb aránya, és egy sor más dolog, aminek tényét a kormány makacsul tagadja, amikor mantraként hajtogatják, hogy az oktatás a legjobb úton halad. Kár, hogy nem mondanak igazat.
És ezek csak a legextrémebb példák, ha arról van szó, mi is szab tulajdonképpen gátat az alkotásnak: a pénz-e vagy a tehetség. De itt derül ki az is, hogy mi az igazi gát. A tehetség ugyanis belülről fakad, vagyis uralhatatlan. Kikényszeríteni nem lehet. A pénz viszont jelenleg a kormány kezéből áramlik ezekbe az ágazatokba, vagyis gátja és ösztönzője is lehet az alkotásnak, függetlenül tehetségtől, hozzáértéstől. Márpedig ennek nem így kellene lennie. Sem a kultúrában, sem sehol máshol.
Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.