A GMT szerint 11 órakor (azaz nálunk éppen délben) az Egyesült Királyságban két perces néma csenddel emlékeznek meg az I. világháborút lezáró egyezmény életbe lépésének 90. évfordulójáról.

Az emlékezés világszerte a békevágy jegyében zajlik. Nem véletlen, hiszen a "Nagy Háború" hihetetlen véráldozatokat követelt. Akkoriban a túlélők többsége úgy vélte: képtelenség, hogy ilyen méretű világégés után az emberiségnek valaha is kedve támadjon újra fegyvert fogni és a saját vérét ontani. Aztán jött a XX. század.

Verdun borzalmait nem írja felül Auschwitz, Hiroshima, Drezda, Kambodzsa vagy Darfur, sem a tömeges, értelmetlen halál bármely más pokla. Az sem vigasztalhat minket, hogy az I. világháború áldozatainak nagy része sorállományú katona volt, míg a modern kor pusztító háborúinak és népirtásainak "a későbbiekben" már nagyrészt civilek estek/esnek áldozatul.

Valami a "Nagy Háborúval" kezdődött, és benne is csúcsosodott ki. Talán éppen ekkor vált világossá, hogy a hatalom érdekei bármikor, bárhol felülírhatják az emberi élet szentségét. Pontosabban számolatlan emberi életét.

És annak, hogy mindebből az emberiség mennyire nem okult, ékes példája lehet a két évvel később aláírt trianoni békediktátum, amely (joggal vagy jogtalanul) ismét emberek százezreit dobálta a határ egyik oldaláról a másikra, derékba törve életeket és kettészakítva családokat.

Nincsenek csodák. Ironikus, hogy közép-európai régiónk egyik legnagyobb görénye, Jan Slota éppen a napokban pedzegette egy újabb kisantant lehetőségét. És keserű mosollyal fogadhatjuk a Nemzeti Őrsereg felbukkanását is Szlovákiában - ők az első bécsi döntésről emlékeztek meg, amelyet bátran nevezhetünk északi szomszédunk saját kis Trianonjának.

Ha valakinek eszébe jut megemlékezni az I. világháború végéről, tekintse lehetőségnek, amelyet 90 évvel ezelőtt elcseszett az emberiség - amely azonban mindmáig előttünk áll.

(Forrás: BBC)

(A képen a 110 éves Harry Patch, a világháború egyik utolsó veteránja.)