„Sok van mi undorító, azt' mégse tiltanám, jó mondjuk a buziságot, azt betiltanám”

(Bëlga)

Buzológiai sorozatom első részét olvashatjátok, melyet egy pár héttel ezelőtti bécsi autonóm nőtalálkozó inspirált, azon belül is egy beszélgetés, melyet Shadi Amin, a Frankfurban élő iráni származású leszbikus, tartott. Vigyázat, szubjektív elemekkel kevert beszámoló!

Hogyan élnek a leszbikusok Iránban? Milyen lehetőségeik vannak egy elnyomó diktatúrában? Erről a kérdésről kevéssé beszélhet bármiféle emocionalitás nélkül egy olyan nő, akinek 18 éves korában politikai okokból kellett elmenekülnie. A legszélsőségesebb hazai homofóbok még képzeletben sem jutnak el addig, ami egy általunk (általam) talán kevéssé ismert országban hétről hétre megtörténik. Iránban mind a mai napig ítélnek halálbüntetésre férfiakat és nőket azért, mert azonos neműt szeretnek.

Kiadványok hirdetik, hogy ha két nő meztelenül tartózkodik egy lepedő alatt először száz korbácsütés, másodszor száz korbácsütés, harmadszor száz korbácsütés illesse. Férfiak esetében az írott szó azt mondja: ha két test közt olyan kis távolság van, hogy nem lehet elvezetni egy fonalat közöttük, szexuális aktusért ugyancsak elítélhetőek. A nőknél a negyedik alkalommal, férfiaknál első alkalommal jár halálbüntetés két azonos nemű szerelméért. Természetesen a törvény szavát nem mindenféle fonalak huzigálásával, vagy éppen „lepedő alá kukkolással” tartatják be. Ha négy „szavahihető tanú” „tanúsítja az aktust”, az biztos ítéletet jelent, de sokszor elég egy is, ha a bíró úgy gondolja igazat szólt. Mivel a nők szava az országban keveset ér, vannak férfiak, akik így szabadulnak meg a feleségüktől, ha fiatalabbat szeretnének. A kivégzési módok közül a leggyakoribb a megkövezés, vagy a szikláról lehajítás úgy, hogy kettétörjön a „bűnös” teste.

A homoszexualitás és leszbikusság képlete azonban nem ilyen egyszerű. Nem hiába mondta az iráni elnök Mahmoud Ahmadinejad nem is olyan régen, hogy „Iránban nincsenek homoszexuálisok, (…) nem ismerjük ezt a jelenséget, nem tudom, ki mondta önöknek, hogy létezik ilyesmi nálunk”, bár ezt a mondatot egészen másképpen kell értelmezni, mint ahogyan azt maga a hallgatóság tette, vagy a fősodrú média teszi. Iránban azokat az embereket ugyanis, akik magukat nálunk vagy egyéb más európai országban melegként, leszbikusként vagy queerként definiálják, transzexuálisnak tekintik.

A transzszexuálisok olyan személyek, akik biológiai adottságaikkal ellentétes neműként határozzák meg magukat ("férfi testbe született nő" vagy fordítva). Mivel a homoszexuálisok esetében a nők nőkkel, a férfiak férfiakkal járnak, ezért az iráni kormány evidensnek tekinti, hogy egyikük nő, másikuk férfi kell, hogy legyen. Ezért is támogatja az ország a nemváltó műtéteteket jelentős összegekkel. A transzszexualitás az országban körülbelül olyan mértékben elfogadott, mint például a homoszexualitás nálunk. A transzszexuálisok még mindig a társadalom kitaszított, megvetett rétegébe tartoznak, de már nem sújtja őket halálbüntetés, vagy egyéb fizikai megtorlás. Éppen ezért a homoszexuálisok nagy része dönt úgy az országban, hogy nőből férfivá, illetve férfiból nővé operáltatja magát. A műtét nagyon költséges, ezért még a jelentős állami támogatás ellenére is adósságba hajszolja az azt vállaló embereket, akik sokszor szerveik eladásából, vagy prostitúcióból próbálják meg finanszírozni azt, sokszor olyan veszélyeknek kitéve magukat, minthogy egy elhagyatott parkban heteroszexuálisok erőszakolják meg őket. Természetesen azonban, mivel a páciensek melegek illetve leszbikusok, és nem transzszexuálisok, azaz semmi problémájuk azzal a testtel, amibe éppen születtek, a műtétek sem sikerülhetnek. Az „új testben” egyáltalán nem érzik jól magukat. Az iráni állam ezzel a politikával tehát erőteljes testi és lelki nyomorba taszít egyébként teljesen egészséges embereket.

A találkozó az előadó személyes élettörténete, és expresszív egyénisége miatt nagy hatást gyakorolt rám, és a többi résztvevőre. Shadi ugyanis tizennyolc éves korában menekült Törökországon keresztül Európába. Azért kellett elmennie szülőhazájából, mert részt vett a baloldali földalatti mozgalmakban, és egy idő után körözni kezdték. Több barátját kivégezték. Menekülése akár egy hálivúdi történet egyik fejezete is lehetne: az utolsó éjszakán, mikor már nagyon szorított az idő, és már csak arra várt mindenki - fiútestvérével együtt -, hogy beszálljon az őt szállító furgonba, megmakacsolta magát. Azt mondta addig nem hajlandó elmenni, míg el nem búcsúzik a nőtől, akit szeret. Hiába a veszély, elindult barátnőjéhez, őt azonban nem találta otthon. De ez sem keserítette el, hanem az üzenetküldés egy különleges módját választotta.  A két lány ugyanis időről időre szotyievéssel múlatta az időt a verandán, ezért Shadi gondolt egyet, és több zacskó szotyola magot köpködött a helyszínre, hogy kedvese biztosan tudja: ott járt.

Ezek után Törökországon keresztül utazott egyedüli nőként több tucat férfival és egy saját maga által hamisított útlevéllel. Talán csupán az mentette meg a lebukástól, hogy minden egyes határon egy százdollárost csúsztatott az irat utolsó két lapja közé. Aztán szinte végigjárta Európát, hogy menedékjogot kapjon valamelyik országban; végül Nyugat-Németországban kötött ki, ahonnan elsőre kitoloncolták, végül másodszorra már maradhatott.

Számomra a kalandos élettörténetnél, és az iráni törvénykezésnél is meglepőbb volt megtudni, milyen bevándorlási szabályokat alkalmaz Németország illetve több európai állam az ide menekülő leszbikusokkal illetve melegekkel kapcsolatban. Ezekről a törvényekről a meglepő és felháborító, de még inkább a képmutató jelző jut eszembe. Annak a bevándorlónak ugyanis, aki homoszexuálisként kér menedékjogot Németországban orvosi vizsgálat után kell papírokkal igazolnia, hogy „visszafordíthatatlanul homoszexuális”. Ha maga a papír nem igazolja erőteljesen a „visszafordíthatatlan homoszexualitást”, a kérelmező kérvényét elutasítják, mehet amerre lát, vagy éppen vissza „szülőföldjére”, ahol halálbüntetés vár rá. Az LMBT-barát Németország úgy tűnik, csak akkor tekinti a melegeket teljes értékű embereknek, ha azok németek.

A beszélgetés nagyon sok mindenről elgondolkoztatott, főleg arról, hogy ha vannak olyanok Iránban, akik szerelmükért, vagy éppen szexuális orientációjuk kapcsán ennyi kockázatot és rettegést felvállalnak, én itt, a többé-kevésbé szabad Magyarországon miért bujkálok, miért nem vállalom magam teljesen rokonok, család, és a szélesebb nyilvánosság előtt, és miért tagadom meg magam jó pár helyen. De ez már egy másik poszt témája.