A Wagawagadou Performance Group első actio-ját hajtotta végre júl. 23-án este 8 órakor a Tűzraktérben, Sang dans la poubelle címmel. Az aktust végrehajtó pulyka művésznő (bár e titulustól interjúnk keretében mereven elzárkózott, mint ahogy a valódi messiás is tagadja a maga megváltó-szerepét) egy mára már közkeletűen elfogadott szokáscselekvést reprezentált - amennyiben ezt az antropológiai terminust alkalmazhatjuk olyan, a modern viszonyokra áthangolt cselekvési formaként, amely a deszakralizáció ellenére máig a női lét egyik meghatározó momentuma maradt.
A performansz, leírva alapvetően triviálisnak tűnik, ezért a továbbiakban szükséges lesz elemezni annak mögöttes értelmét: pulyka művésznő menstruációja szomatikus tartalmát intimbetétbe ürítette, majd e tárgyat a női mosdó melletti szeméttárolóba helyezve installáció tárgyává tette.

Bár - mint premisszaként leszögeztük - e szokáscselekvés közel áll a trivialitáshoz, mégis pont ebben fogható meg művészi értéke. Ugyanis ez egy közönség nélkül zajló absztrakt individuális rítusként is felfogható, az értelmezési keretek megfelelő bővítésével (mely korunkban elvárt minden magára valamit is adó szabadszellemű esztétától).

Kunsthistorógiailag és a Völkerkunde talaján elért eredményeket is figyelembe véve
Marcel Duchamp ready-made-jeivel áll közeli rokonságban, azzal a művészével, aki a kifejezésmód egy egészen újfajta radikalizmusát építette a köztudatba sajátos installlációival (pl. vécécsésze kiállítása a galériában mindenfajta explicit értelmezéstől mentesen). Duchamp absztahált, ezt teszi pulyka is. A túlzó absztrakció kandiszkij-i értelemben egyike a modern művészet két szélsőséges kifejezési módjának (a másik a túlzó realizmus); jungi értelemben pedig ilyenformán kifejeződése mindannak a transzcendensként is aposztrofálható folyamatnak, melyen az individualizmusra törekvő psziché napjainkban keresztülmegy. Jung a Selbst ("Ősvaló") felé való nyitottságnak tulajdonítja az értékek ilyetén relativizmusát, amely átminősítve a kor társadalmi problémáinak az elidegenedett egyénre gyakorolt hatását tükrözi. Így maga a Selbst nyilatkozik meg pulyka performanszában, annyi különbséggel, hogy a külvilág elől elrejtésre ítélt szekrétumok (a fekália, a húgy, a vér) is a maguk fizikai mivoltában jutnak érvényre, áthatva a néma, kifejezésképtelen tárgyat, a személyiség bársonyköntösével vonva be azt. Mert miféle közölnivalója akadhatna még modernitásunk bálvánnyá lett fizikai entitásának, a tárgynak modern világunkban? A személyiség, a mana megfosztatott ezektől a pszeudo-totemisztikus fétisektől, helyesebben átitatódott egy, az egész humanitást alapjaiban megkérdőjelező, a transzcendens "irrealitást" a racionalista haszonelvűséggel felváltó proiciáló tendenciával. A mana, a tárgy lelke eggyé vált annak megfoghatóságával és birtoklásával; a humanista talmudi elv, miszerint aki egy ember életét megmenti, az megmenti az egész emberiségét, gyökeresen átfordult az "aki megszerzi egy tárgy fizikai valóságát, az bír az egész emberiség kollektív üdvét figyelmen kívül hagyó egyéni boldogsággal" elvébe. De ez mind HÜBRISZ - és pulyka installációs performansza erre az alapvető bűnre mutat rá vádló ujjal.

A performansz vallásszimbolikailag is elemezhető. A vallásszerű jelenségek mindennapi életünket átszövő hatásának szisztematikus leírására jó példa a jungi archetípus-elméletet a művészettörténetben és a kulturális antropológiában is továbbvivő metodológia. Ennek ismertetésétől most eltekintenék, erről kiváló összegzés található Tánczos Vilmos kolozsvári néprajzkutató Nyiss kaput, angyal! című munkájában.

Pulyka performansza három idősík kozmikus és individuális egymásra-vetítésének olvasatát adja:
1. A tisztaság, mint a feminin lénytől elvárt erény antitézise, a jungi animus feltörése. A tisztátalanság, mint fogyasztói társadalmunk legpregnánsabb jellemzőjének kollektív pszichéből feltüremkedő, ezáltal erőszakosan elrejtett kivetülése. eliadei értelemben a vaskorból az aranykorba való átmenet első - romboló - állomása, az értékek, a maszkulinista "értékek" pro life megsemmisítésének mozzanata.
2. A havi tisztulás, mint folyamat - ne feledjük az R. D. Laing-i antipszichiátrista interpretációt, amely az indusztrializmus során elvesztett képességünkre, a ténylegesen megélt lelki folyamatok átélésére helyezi a hangsúlyt - s ez meglehetősen koincidál az archaikus társadalmaknak a múlt jóléti állapotát újjáteremteni kívánó gyakorlatával. Ilyen értelemben pulyka installációja maga a processzus, a van Gennep-i átmeneti rítus, vagy a turneri liminalitás imaginárius kifejeződése. (Művelt olvasóink bizonyára tudják, de az információs társadalom által kevésbé érintettek kedvéért részletezük a problematikát. A van Gennep-i értelmezés szerint minden életfordulóhoz kötött rítus /születés, nővé és férfivá avatás - ez utóbbihoz áll a legközelebb a performansz/ közös jellemzője az előző létállapotból a következőbe való átmenet megkönnyítése, egy teher levétele a beavatandó válláról. Turner ehhez kapcsolódóan kidolgozott liminalitás-elmélete szerint pedig a köztes állapotok időintervallumában maga az idő megszűnése dominál. Ez az állapot annak tanúsága, hogy az illető még nem jutott át a következő létszférába, és már nem résztvevője az előzőnek.
3. Végül az abszolút beteljesülés, az imitatio dei végső fokozata, melyben a vér absztraktnak látszó fétise kézzelfoghatóan megnyilvánul. A beteljesedett apokalipszis, a maszkulin vérvád antitézise, amely az elrejtőzés kényszerével fenyegeti a női individuumot, s rátestálja, mintegy projektálja önnnön lényegét, mely leginkább az Erich Fromm-i hatalom-és birtokláselvben fogható meg: a maszkulin istenség a férfi társadalom önképe, a kívánatosnak tartott férfiideál, az önnön emanációját fizikai kiáramlással (harc = karddöfés és vér; szaporodás és bőség = erektált fallosz és kiömlő sperma) bizonyító látszatférfiasság archetípusa, egyfajta öncélú és ezáltal persze kontraproduktív szemléletmód. Ennek nyújtja kritikáját pulyka művésznő poszt-avantgárd installációja, a transzcendens anarchofeminizmusnak e követendő mintája (maga az antagonisztikus szókapcsolat is jól rávilágít a posztmodern definíciós krízisre), s kínálja fel lehetőségként az értelmetlen produktivitás ellenében a lázadó nőiség (anima) VALÓBAN alkotó újraéledését.

Végül érdemes összevetni pulyka egyedülálló performanszának szellemi rokonságát az underground-körökben egyfajta félistenként tisztel Alexandro Jodorowsky pszichomágikus személyiségfejlesztő módszerével. Bár Jodorowsky lassan, de biztosan halad a mainstreammé válás útján kritikátlan rajongói jóvoltából, mégis érdemes futó pillantást vetnünk a szinkretizmust zászlajára tűző művész hitvallására. Ehhez, egyik nyomtatásban is megjelent, mégis kevesek számára hozzáférhető underground, ám a nagyközönség figyelmére ugyancsak számot tartó horrorkritikai lapban megjelent cikkemet idézném:

"Szokás a filmjei kapcsán megjegyezni, hogy tele vannak értelmetlen öncélú brutalitással. Akik szerint ez így van, azok a rendező szemében nem értették meg, mit akart közölni valójában. Számára ugyanis a brutalitás nem egyoldalú; létezik destruktív és konstruktív oldala. Destruktív az, amikor valamilyen hatalom (vagy akár egyetlen ember) önző céljaiért pusztít el másokat; lehet ez háború, vagy egyéni bosszúhadjárat is. Ám ha jól megfigyeljük, az egész világ egy konstruktív brutalitáshalmaz is: meglehetősen erőszakos aktus az ember születése (erőszaktétel az anyán), a felnőtté válás, végül a halál különböző módjai sem finomságukról híresek. Mégis szükség van rá a világ működéséhez; Jodorowsky szerint nem árt, ha ezzel is szembenézünk, és elfogadjuk."