Az utóbbi időszak vezető hírei között szerepelt, hogy betört Magyarországra a gyorskávézó multik egyik királya, a Starbucks. Iszonyatos hájp, balhék, hívek kígyózó sora a Westend árnyékában. Ezzel egyidőben és kevésbé feltűnően végleg eltávozott a Ráday utca csendesebb végéről az Eckermann Kávézó. Mindkettő "forprofit" vállalkozás - nem foglalt- vagy közösségi ház -, ami talán "ideológiailag" közelebb állna alkatomhoz, és mégis, micsoda különbség.

Mindenképpen meg akartam írni ezt a posztot, ennek ellenére fel-feltör bennem az a gondolat, hogy nincs mit mondanom. Aki nem volt ott az utóbbi években úgysem érti, akik ott voltak, azoknak nem kell magyarázni.

Amikor újra elgondolkodtam a történéseken, arra jutottam, hogy igazából, amióta itt élek Budapesten, mindig is volt Eckermann. Először az akkor még - legalábbis elszórtan - élettel teli Andrássy úton, az akkori Goethe Intézet mellett: még emlékszem a nyári, teraszos kiülésekre, és az első, igazi "kávézós" kávéimra. Aztán azt valahogy magába falta a maffia: átharapta a torkát, pont úgy, ahogy igazi, profi gyilkosnak kell, hamar, könnyedén, és könyörtelenül. A búcsúbulin alig fértünk be, tucatnyi lázadó felirat fogadta a későbbi bitorlókat; és helyére méregdrága és puccos üzlet került.

Az új Eckermann aztán a Ráday utca végén nyílt meg, ismét a Goethe Intézet mellett. Kicsit "űrszpészes" lett a formája, vagy inkább az érzésvilága, talán az átlátszó, egész falat elfoglaló üvegablak miatt, mégis szinte pillanatok alatt meg lehetett szeretni, sokkal inkább törzshelyem lett, mint a másik, ahová inkább csak szerda esténként jártam. Pedig még messzebb is volt a lakóhelyünktől, talán mindannyiunknak.
 

fotó: cafeeckermann.blogspot.com

Nem tudnám teljesen megmondani, hogy mitől volt ez a második otthon. Arra jutottam, hogy talán azért, mert olyan, mint a jó szülő: egyszerre enged szabadon és gondoskodik rólad. Nincs ott a sarkadban, de ha kell támaszkodhatsz rá. Szerintem minden embernek valami hasonlóra lenne szüksége.

Kicsit olyan, mintha elvesztettem volna ezt az otthont. Mintha most megint gyökértelen lennék. Amikor egy időben nagyon össze voltam zuhanva, mondtam Gabinak, a mindig mosolygós bölcsész-pincérlánynak, hogy megnyugtat a tudat, hogy ide bármikor jöhetek.

És az Eckermann, szám szerint a második, most csődbe ment, eltávozott, anyagilag már nem lehetett fenntartani. Igazából veszteséges volt, most pedig mindannyiunk vesztesége. Nincs kit hibáztatni: olyan az egész, mintha mindenki a Starbucksot választotta volna.

A közös találkozók, az ismeretlen ismerősökkel váltott hosszas mondatok, az újságolvasás, a házidolgozatok és otthoni munkák gépelése egy kapucsinó mellett nincs már. Remélem egyszer majd még lesz.

Fáj. RIP Eckermann II. 2010. Ég veled.