Látom, ez a téma iszonyatosan közkedvelt a blog olvasói között, ezért úgy gondoltam, elmesélem ezzel kapcsolatban is a tapasztalataimat, hátha érdekel valakit.

Háttér. Egy szerbiai magyar család felköltözött Budapestre (Kispestre) a jobb élet reményében. Az anya bőrszíne teljesen fehér, az apa már barnább (nem, nem cigány, hanem szerb), de mindketten teljesen jól beszélnek magyarul. Az apa segédmunkás építkezéseken, az anya varrónő, mindketten – mondjuk így – nagyon egyszerű emberek. Kaptak egy önkormányzati bérlakást, aztán nemzettek hat gyereket.

A lakás egy konyhából, egy nagyszobából és egy vizes blokkból áll, mind a nyolc ember egymás mellett aludt a nagyszobában. A családi légkör (részben az összezártság miatt) mindennek nevezhető, csak melegnek nem. Az egyébként elég instabil idegrendszerű anya az összes káromkodást megtanította a gyerekeinek szerbül és magyarul, persze egyes szám második személyben mondva ki azokat. (Egyébként késsel-villával enni a mai napig sem tudnak.)

Így aztán a gyerekeknek nem maradt más, minthogy az utcán kódorogjanak, otthon lenni nem szerettek. Persze, ilyenkor azt tették, amit a legtöbb utcagyerek: bandákba verődtek, verekedtek, ragasztót szívtak (később füvet), firkálgattak, kisebb dolgokat loptak, időnként megruházta őket egy-egy rendőr. Iskolába névleg jártak, de ugyan ki nevelte volna rá őket a tanulásra? Ha a szülők tesznek rá – „én is segédmunkás vagyok, a fiam is az lesz” – hatástalan a beírás, buktatás vagy kicsapás.

Aztán egy szép napon az egyik gyerek, nevezzük Dávidnak, találkozott egy pasassal, aki egy ifjúsági klubot vezetett. (Ezek a klubok a rendszerváltás után még egy darabig működtek, aztán lassan állami támogatás hiányában elhaltak, a történetben szereplő klub sem létezik már az óta.) Elkezdtek beszélgetni, kiderült, hogy Dávid értelmes srác, csak sosem volt olyan közegben, ahol ragadhatott volna rá némi kultúra. Az utcán lődörgés unalmas volt, ráadásul a tél közeledtével még hideg is lett, ezért elkezdett járni a klubba, ahol filmeket néztek, beszélgettek, zenét hallgattak, buliztak – főleg nála jómódúbb gyerekek. Ebben a vegyes légkörben – az utca világa és a klub világa – nevelkedett Dávid.

Aztán egy kevésbé szép napon az anyjára rátört egy idegroham (számlák, a sok büdös kölke, rossz házasélet, meg egyébként is…), és úgy érezte, az lenne a leghelyesebb, ha egy késsel lemészárolná a fiát. Elkezdtek szaladgálni az asztal körül, majd Dávid elmenekült. A klubvezető töprengett, hogy mit lehetne tenni, végül nagyon kemény dilemmázás után úgy döntött, jelenti a gyámhatóságnak az esetet, hogy Dávidot intézetbe vigyék, mert még az is jobb, mintha meghalna.

Az intézet. Az Alföldi utcai átmeneti intézetbe került. Ott igazi negyven férőhelyes, emeletes ágyas termek voltak, rengeteg gyerek összezárva egy légtérbe. Az újak beavatási ceremónián mennek át, ami abból áll, hogy éjszaka egy pokrócba csavarják és megverik őket, sírni nem ajánlott. Az idősebb fiúk – főleg jó felépítésű cigánygyerekek – terrorizálják a kisebbeket, és fejadót szednek tőlük, ami hetente kb. két doboz cigaretta. Pénze egyiknek sincs, de ha nem oldod meg, hogy legyen a hét végére cigi, olyan verést kapsz, hogy azt nem teszed zsebre.

És hogy mit szólnak mindehhez a nevelők? Amikor Dávid elment hozzájuk, hogy „hát nem látják, mi folyik itt?!”, azok finoman becsukták az ajtót, és halkan elmagyarázták Dávidnak, hogy a túlélés elemi szabálya itt az, hogy ne te legyél a leggyengébb. Épp ezért, a beilleszkedést azzal kell kezdeni, hogy valakit jól megversz, így magad mögé utasítod a hierarchiában. Egyébként is a gyerekek minden vitás kérdést ököljoggal oldottak meg. És ha a legvagányabb elkalapált valakit, akkor mindenki – még a megvert fiú is – azt vallotta, hogy a srác elesett. Jaj annak, aki megtöri a hallgatást!

Aztán három év után Dávid kikerült az intézetből. Észrevehetően tompult a tekintete – szellemileg nem épp ez a legépítőbb közeg. (Azóta a tömeges gyerektárolással foglalkozó intézeteket szétdarabolták, és az otthonok felszerelése is jobb lett. Az erőszak kevesebb, de a gyerekek továbbra is inkább kallódnak, mint nevelnék őket.)

Világkép. Ekkor volt Dávid körülbelül tizenhat éves. Milyen képe volt a világról? Ha megkérdezted volna, hogy mivel akar foglalkozni felnőtt korában, és őszinte hozzád, azt felelte volna, hogy drogdealer. Miért? Mert csillogó felnis Merdzsóval vagy BMW-vel járnak, mindig jó nőjük van (a nőket a pénz vonzza, mint a Nyóckerből is megtudhattuk), és igaz, hogy nem egy életbiztosítás droggal kereskedni (megöli a konkurencia), de legalább addig sem kell nyomorogni és kenyérgondokkal küszködni. Hát éljen úgy, mint az apja? Nyomorban, kilátástalanul? Az iskola még soha egy sikerélménnyel nem jutalmazta, a tanuláshoz való viszonya rég megromlott. Az alvilág viszont szinte beszippantja magába az utcán lődörgő (vagy éppen állami gondozott) fiatalokat. Mondhatjátok erre, persze, hogy szabad választásuk volt, de gondoljatok bele egy lázadó kamasz lelkébe! A kamaszok radikálisak, mint a Jobbik, és nem mindig gondolják végig a következményeket. „Csináljuk, azt lesz ami lesz!”

A rendőröket utálta, pont azért, mert azok vandálkodó utcagyereket láttak benne, és így is kezelték, még akkor is, ha nem csinált semmit (épp vele esett meg, hogy a háza mellé pisilt a bokorba, és ezért kapott verést az őrsön). És mint előzőleg írtam, Kispest rendőrei szintén elég sok erőszakot láttak már ahhoz, hogy ők se válogassanak nagyon a módszerekben. Amikor voltak a 2006-os őszi zavargások, azért ment ki a térre, hogy lássa, ahogy a tüntetők verik a rendőröket, és „végre egyszer ne a csórók legyenek a gumibot fájdalmasabb felén”.

A pénzhez való viszonya is más volt, mint egy jómódúbbnak. Egyrészt, mivel általában nem volt mit, nem is tanulta meg, hogy kell beosztani. Másrészt kisebbségi komplexusa volt a szegénységtől (csak annak van nője, akinek pénze van, stb.), ezért a jólét szimbólumait nagyra becsülte. Az éhezést már megszokta, de nagyon vágyott egy márkás sportcipőre, robogóra vagy egy jó számítógépre, ezért képes volt szó szerint összekoplalni azt a pénzt, amiből egy számítógépet tudott venni. Aztán pedig inkább éhezett, de megvette azokat az új hardware-eszközöket, amikkel a még jobb és jobb grafikájú akciójátékokat lehet futtatni.

Kiút. Dávid sorsán végül is két dolog változtatott. Egyrészt a klubvezető rengeteg pénz és energiaráfordítással foglalkozott vele. Rengeteget beszélgettek, focizott vele, fordulhatott hozzá a srác segítségért. Kamaszkorában Dávid jó párszor lehúzta kisebb-nagyobb összegekkel, meg néha át is verte. Harag nem volt belőle, a fickó is ilyen közegben nőtt fel, utcagyerek volt meg intézetis – tudta, hogy megy ez ebben a világban.

A másik pedig egy szerelem volt. A csaj pár évvel idősebb volt, és középosztálybeli, Dávid pedig a csillagokat lehozta volna neki, ha megteheti, így kettős taszigálásra elkezdett tanulni. Lett jogosítványa, szakmája, sőt még tovább is képezte magát benne. Lett munkája, és bár a főnök – jó magyar kisvállalkozó szokás szerint – a belét is kidolgoztatta, megtanult örülni a saját maga által keresett pénznek, és érdekelni kezdte a kereskedelem. Az élete így se könnyű, elege lett Magyarországból, jelenleg Németországban próbál elhelyezkedni.

A testvérei nem voltak ilyen szerencsések. Egyik lányból prostituált lett, egy srác börtönben ül, egy intézetben van, két lány pedig otthon lakik (az egyik értelmi fogyatékos).

Állami gondozottakkal és utcagyerekekkel kapcsolatban a tapasztalat az, hogy akkor tudnak kitörni, ha vagy nagyon erős akaratuk van, és értelmesebbek az átlagnál, vagy kapnak egy olyan nevelő hatású közeget (megfelelő barátok, valóban odafigyelő, de a tiszteletet is kivívni képes tanárok, ifjúsági klubok, akár egyházi közeg), ami gyakorlatilag kirángatja őket az addigi életükből.

Summa. Nem vagyok ideológiai keresztes lovag, nem mondom azt, hogy ezt kéne vagy azt kéne csinálni – ezt Ti úgyis meg fogjátok tenni helyettem. J Számomra épp elég a valóság leírása.

Börtönbe zárhatod őket, de annak cseppet sincs jobb nevelő hatása, mint a fent felvázolt neves intézménynek. A börtönök legtöbb lakója visszaeső bűnöző, miközben egy elítélt eltartása többe kerül, mint egy egyetemi hallgató oktatása.

Koncentrációs táborba zárni vagy elgázosítani azért nem lehet őket, mert az EU egyelőre nem engedné meg, bár biztosan megdobbant pár ember szíve erre a felvetésre.

A fent említett ifjúsági klub jó hatással volt a kallódó fiatalokra, és megfelelő pedagógusokat is lehetne képezni, meg amblokk az egész oktatást lehetne fejleszteni, de csodát azért ne várjon senki, és ezek tipikusan nem gyors és látványos folyamatok, a fejlődés évtizedek alatt bontakozik ki.

Ennyi.