Mi A Város Mindenkié tagjai idén is – mint a csoport megalakulása óta minden évben – részt vettünk a Budapest Pride felvonuláson. Mint mindenről, arról is közösen döntöttünk hogy kiálljunk a szexuális kisebbségek méltósága és egyenjogúsága mellett. Ilyen döntésekben minden tagunknak vétó joga van: ezzel azonban senki sem élt.

Ahhoz, hogy emberségesebb, egyenlőbb társadalomban élhessünk, meg kell látnunk egymásban azt, ami közös, szemben azzal, ami elválaszt minket, és fel kell ismernünk – Bibó István szavaival – „az emberi szabadság és az emberi méltóság egy és oszthatatlan”. Hogy a jogfosztás nem csak a jogfosztottaknak árt, hogy „az egyik ember ellen akár társadalmi helyzete, akár származása, akár neme vagy kora címén elkövetett minden sérelem mindenki más szabadságát, méltóságát is veszélyezteti”.

A hajléktalan munkavállalónak éppen úgy kell félnie, hogy kiderül a munkahelyén, hogy hajléktalan, mint ahogyan a meleg és leszbikus munkavállalóknak, attól, hogy kiderül, kikhez vonzódnak. Az undor, az érintettek közelségétől, látványától, testétől való viszolygás a fedél nélkül élő embereket és a szexuális kisebbségeket (illetve a testi fogyatékkal élőket) sújtó kirekesztés és szimbolikus erőszak közös eleme. Sokan mind az azonos nemű párokat, mind a hajléktalan embereket is kitiltanák a közterületekről: a „mocskos buzikat” éppúgy, mint a „büdös csöveseket”.

De nem csak az elnyomás, az elnyomók kiléte is igen hasonló.

Azok a jobboldali alkotmánybírók, akik nem a jogkiterjesztés, hanem a jogfosztás ügyét szolgálják. Akik egyszer azt olvassák ki az Alkotmányból, hogy abból nem vezethető le a lakhatáshoz való jog, és hogy az államnak csak a közvetlen életveszélytől kell megóvnia hajléktalan állampolgárait; máskor pedig az azonos nemű párokat rekesztik ki a „család” fogalmából, hogy így magyarázzák bele az Alkotmányba az azonos nemű párok diszkriminációjának követelményét.

Azok a rendőrök, akiknek ha meleg, leszbikus vagy hajléktalan emberekről van szó, akkor fontosabbak a politikai elvárások, mint a rendőri esküjük, ami szerint „mindenkor az állampolgári jogok érvényesítését” kell szem előtt tartaniuk. Akik akár erőszakkal is biztosítják a saját maguk építette viskókban élő emberek otthonainak törvényellenes lerombolását; máskor pedig mondva csinált indokokkal korlátoznák a szexuális kisebbségek szabadságjogait. 

A Mentőszolgálat azon vezetői és munkatársai, akiknek a szexuális kisebbségekkel és hajléktalan emberekkel szembeni előítéleteik fontosabbak, mint az orvosi esküjük, amivel minden emberi életet „minden megkülönböztetés nélküli” tiszteletére vállalnak kötelezettséget. Akik  vonakodnak segíteni az utcán élő embereken, és akik úgy döntöttek: a Mentőszolgálat az egyértelmű ombudsmani állásfoglalás ellenére sem fogja térítésmentesen ellátni a Budapes Pride Felvonulás biztosítását.

És mindenekelőtt azok a politikusok, akik nem a magyar nép, hanem csupán a felsőbb osztályok kiváltságos tagjainak érdekét képviselik – de közülük is csak azokét, akik fehérek,  heteroszexuálisok, férfiak, autóval járnak, tekintélyelvűek és önzők.

Ha viszont így számot vetünk, nagyon sokan vagyunk, akiknek elnyomó, megalázó, fojtogató az osztályelnyomásnak, férfiuralomnak, rasszizmusnak és homofóbiának az az összefonódása, ami a magyar társadalom hatalmi struktúrája. Ha ezt elegen felismernénk, meg is tudnánk változtatni. A változáshoz viszont az kell, hogy azok is küzdjenek azokért, akiknek nincs hol laknia, akiknek van. Hogy azok is küzdjenek azokért, akiknek nincs munkájuk, akiknek van. Hogy azok is küzdjenek a faji apartheid ellen, akik az állítólagos haszonélvezői. Hogy azok is elutasítsák az igazságtalan egykulcsos adót, akik többet keresnek miatta. És hogy mi is kiálljunk azért, hogy mindenki az lehessen aki, és szabadon szerethesse azt, akit szeret, akiknek mindez már most is szabad.

Misetics Bálint