1956 december 4-én, a szovjet megszállás hónapfordulóján délelőtt 11 órától nők sokasága vonult a budapesti Hősök terére, a legtöbben egy szál virággal. A tüntetésről tudósító képek az utcát birtokba vevő nők tömegeit mutatják - egy hónappal a szovjet tankok bevonulása után, néhány nappal azelőtt, hogy a karhatalom Tatabányán, Salgótarjánban, Miskolcon és Egerben sortüzet nyitott a békés tüntetőkre. Aki az elszántan vonuló nők sokaságát ábrázoló képeket látja, annak a december 4-i “asszonytüntetés” az 1956-os forradalom egyik legszebb epizódjának tűnhet.

A demokratikus küzdelmek legszebb példáira gondolva - legyenek azok az indiai függetlenségi mozgalom, a fekete polgárjogi mozgalom, vagy éppen a magyarországi ‘56-os forradalom eseményei - úgy tűnik, hogy ezeket az epizódokat többek között az teszi a résztvevők és a szolidarítók számára katartikus élménnyé, az utókor számára pedig az adott demokratikus küzdelem szimbólumává, hogy a részvétel gesztusa szabad, autonóm cselekedet. A szabadságát korlátozó hatalommal szemben fellépő egyén vagy közösség egy szabad cselekedetet valósít meg, egyszerre bizonyítja ezzel méltóságát és tiltakozik a méltóságát ért sérelmek ellen. A december 4-i budapesti eseményt e felől a megfontolás felől vizsgálva kételyeink merülnek fel, hogy a vonulás elhelyezhető-e a forradalom legszebb eseményeinek sorában.

Az ‘56-os forradalom emlékezete a résztvevő nők viszonylatában leginkább a december 4-i tüntetés meghatározó. A tüntetés egyedi volt abban, hogy a tüntetés szervezői - elsősorban férfiak - kizárólag nők részvételére számítottak. A rendezvény volt egyben a forradalom budapesti tömegmegmozdulásai közül az utolsó. (Néhány nagyobb városban a következő napokban még történtek a budapestihez hasonló asszonytüntetések.) A néma vonulást az illegálisan nyomtatott Élünk című lapban röpcédulákon hirdették a tüntetés szervezői, egy - a Péterfy Sándor kórház alagsorában illegális nyomdát működtető - értelmiségi csoport. A tüntetésre felhívó szöveg a „MAGYAR ANYÁK! MAGYAR LÁNYOK, ASSZONYOK! MOST RAJTATOK A SOR!” megszólítással a fiaikat, férjeiket gyászoló, a zsarnokág ellen lázongó férfiakkal szolidaritó anyákhoz, lányokhoz és asszonyokhoz szólt. Akik, a szöveg megfogalmazása alapján azt gondolhatnánk, mindezidáig passzívan szemlélték a magyar férfiak szabadságharcát. Most eljött az ő idejük, hogy végre a politikai élet küzdőterére lépjenek - anyákként, lányokként és asszonyokként.

A szöveg zavarbaejtő, hiszen a békés felvonulások képein sok női arcot látni, és az is tudható, hogy az utcai harcokban nők is vállaltak vezető szerepeket. Az utcai harcokban megsebesültek 13,8 %-a volt nő, és a - fegyveres és fegyvertelen - ellenállás egyéb területein is sok női névvel találkozunk. Ami egészen nyilvánvalónak tűnik, és tömegekről lévén szó, talán még az előbbieknél is fontosabb: sok nő számára 1956 októbere a szabadság, a nemzeti függetlenség és egy igazságosabb társadalmi berendezkedés ígérete mellett saját politikai emancipációjának lehetőségét is jelenthette. Tekintve, hogy az ‘50-es évek Magyarországán, az autonóm politizálásra eleve alkalmatlan terepen, szinte osztályhelyzettől függetlenül nagyon csekély politikai szerep jutott a nőknek; sokukra különösen igaz lehet, hogy a forradalomban érezhették magukat először politikai cselekvőknek. Ha pedig kifejezetten az utcai harcokat tekintjük, ezekben - a férfiakhoz hasonlóan - jellemzően nem az értelmiség, hanem a szegényebb származású nők vettek részt. Gondoljunk csak a radikális emancipációnak arra a példájára, amit az újpesti cigány lánynak, Szabó Ilonának a Corvin-közi felkelőcsoport parancsnokának története jelent. (A szerző felült a legendának, Szabó Ilona létezésére nincsenek bizonyítékok. Így meg kell elégednünk azzal, hogy az írást Szabó Ilona helyett a Szabó Ilonáknak ajánljuk. Köszönet Eörsi Lászlónak a helyreigazításért! - p.g.)

1956 a külső szemlélő számára leginkább reprezentatív női eseményének torz forradalmi nő-képe azzal magyarázható, hogy a decemberi tüntetés szervezői értették, milyen ereje van a kor konzervatív nő-képének, és nem tartottak annak használatától. Noha a novemberi harcok számos nő áldozattal jártak, a szöveg a rendkívüli helyzetre való tekintettel, úgymond, a konyhából szólítja ki a magyar anyákat és asszonyokat, hogy ‘tizenöt-tizenhat éves legényemberkék és többgyermekes családapák nyugvóhelyeire’ emlékezzenek közösen. A felhívás a megszólítottakat nem tekinti még csak a forradalom potenciális cselekvőinek sem, nem buzdít autonóm cselekvésre, kizárólag úgy számol velük, mint a gyász alanyaival. Ugyanakkor a demonstráció - a patriarchális retorikával megtámogatva - jó taktikai húzás volt a szervezők részéről: a hatalmas tömegben felvonuló, gyászoló anyák, lányok, özvegyek ellen a hatalom nem mert erőszakot alkalmazni, az ellenállás pedig még egyszer, utoljára meg tudta mutatni erejét.

A végnapjait élő tömeges ellenállás a “férjek, apák és fiúk” forradalmának áldozatait gyászoló apolitikus nő képét használva tudott sikeresen fellépni, hűtlen maradt viszont a szabadságért vérüket ontó, a forradalomért súlyos áldozatokat vállaló nők ezreihez. Kissé talán leegyszerűsítve: az ‘asszonytüntés’ a forradalmár nőket a ‘férfiak forradalmának’ puszta eszközévé silányította. És ami nem kevésbé fontos: a szovjet hatalom elnyomása ellen végső eszközként egy másik elnyomó struktúra - a patriarchális retorika által idézett konzervatív nőképben is megnyilvánuló, nemi alapú elnyomás - szimbolikáját vetette be.

A mozgósítás módja és a szervezők által használt retorika persze nem kisebbíti a néma menet résztvevőinek érdemeit. Az 1956 december 4-i felvonuláson való részvétel mindenképpen a forradalom melletti bátor kitartás példája. Az eseményt mégsem tudjuk a demokratikus küzdelmek mintapéldájának tekinteni. Összefüggést sejtünk ugyanis aközött, hogy képes-e egy közösség sikeresen fellépni egy elnyomó hatalommal szemben, és aközött, hogy a szabadágot és az egyenlőséget illetően milyen normákat tart magára nézve érvényesnek ugyanez a közösség.

Michael Wilson 1954-es Salt of the Earth című filmje egy új-mexikói bányászsztrájk történetét meséli el. A sztrájkoló férfiak egyedül képtelenek megvívni harcukat a bányatulajdonossal szemben: ez csak a férjek akarata ellenére fellépő asszonyok akciói - és ily módon a feleségek autonóm politikai cselekvőkké válása - által lesz lehetséges. A film tanulsága szerint a külső elnyomás elleni sikeres küzdelemnek feltétele, hogy az egyenjogúságukért vívó közösségek magukon belül felszámolják a nemi alapú elnyomás gyakorlatait. 57 év távlatából talán érdemes ‘56 történetén ebből a megközelítésből is merengeni kicsit.

A forradalom rövid, gender szempontú elemzése, és az Élünk asszonytüntetésre való felhívása itt olvasható.
A Salt of the Earth legálisan letölthető.

A cikk elkészítésében nyújtott segítségért köszönet Bernáth Lackónak és Dósa Mariannak!

Papp Gazsi