Április 6-án választások lesznek Magyarországon, ahol annak rendje és módja szerint minden állampolgár egy szavazattal rendelkezik. A különféle jogfosztott csoportok - szegény emberek, nők, cigány emberek, a szexuális kisebbségekhez tartozók - könnyedén elkergethetnék a kormányt, és választhatnának maguknak olyat, amely mindannyiuk érdekeit szem előtt tartva kormányoz. Arról, hogy ezt a kimenetet milyen intézményes tényezők hátráltatják, sok szó esik. Ahogyan arról is, hogy a jelenlegi jelöltek között sokan nem találnak számukra megfelelőt. Az a politikai egyenlőtlenség azonban, ami az elnyomott társadalmi osztályok és jobb helyzetben lévő emberek érdekérvényesítési lehetőségei között fennáll, szinte egyáltalán nem jelenik meg a magyar nyilvánosságban. Pedig ezt egy tisztességes médiatörvény és a 2010 előtt érvényben lévő választási rendszer sem számolná fel. A Mérce a választásokat megelőző hetekben egymáshoz lazán kapcsolódó írásokban foglalkozik ezekkel az egyenlőtlenségekkel.

Az elmúlt években büntették az utcán élni kényszerülő embereket, családok százezrei kerültek a hajléktalanság peremére, és több millióan élnek nagyon rossz és bizonytalan lakhatási körülmények között. A kampány-finisben a pártok által vitt témák között mégis szinte csak akkor jelenik meg elvétve a „lakhatás”, amikor nagy ritkán elhangzik egy utalás a devizahitelesekre, vagy a Fidesz politikusai újabb négyzetmétereket kénytelenek bevallani a vagyonnyilatkozataikban. Van egyáltalán érdemi mondanivalójuk a pártoknak a lakhatásról?

„A Fidesz egy tízéves lakáspolitikát dolgoz ki”, és megoldásként azt látja, „(m)eg kell teremteni annak lehetőségét, hogy a lakóhelyüktől távol eső településeken elhelyezkedő fiatalok szociális alapon bérlakásokhoz jussanak.” Előbbit a Fidesz egyik lakáspolitikusa nyilatkozta még 2010-ben, a másik idézet pedig a 2012-ben elfogadott Új Nemzedék Jövőjéért programból való. Ennek ellenére még 2014-ben sem lehet azt mondani, hogy a kormánynak átfogó lakáspolitikája lenne, és nem alakítottak ki új szociális bérlakásokat nemhogy a fiatalok, de igazából senki számára sem. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a rendszerváltás óta eltelt közel két és fél évtizedben egyik kormánynak sem volt átfogó lakáspolitikája, amely képes lett volna tartósan megfizethető lakhatást biztosítani legalább az arra rászorulók számára.

Ezért mára eljutottunk odáig, hogy a lakosság körülbelül 1/3-a, az az több mint 3 millió ember él lakhatási szegénységben, tehát rossz vagy bizonytalan lakhatási körülmények között. Fontos, hogy nem csak a devizahitelesekről van szó: több mint 400 ezer háztartásnak van például 90 napot meghaladó közműtartozása. Az eladósodottság mellett a rossz lakhatási körülmények, a túlzsúfoltság, és a háztartások szintén jelentős hányadát érintő energiaszegénység is probléma. A legkiszolgáltatottabb helyzetben pedig a közel harmincezer hajléktalan ember van.

Az Egyesült Királyságban egy nemrégiben készült felmérés szerint a következő választások kimenetelét nagy mértékben meghatározhatja a jelöltek lakhatási politikája, mert a választók 35%-a bérelt lakásban él, akik nagy része bevallottan bizonytalan szavazó, és a pártok lakhatási elképzelései befolyásolni fogják a voksolásban. Nálunk vajon mikor válik a lakhatási politika a választások kimenetelét is befolyásoló, döntő tényezővé? A lakhatási válságtól érintettek óriási száma már most is teljes mértékben indokolná tenné ezt, az országgyűlésbe igyekvő pártok programjait vagy retorikáját elnézve, hallgatva azonban egyáltalán nem ez a helyzet. A lakhatás ma Magyarországon nem kampánytéma, de még a napi politikában sem igazán foglalkoznak vele érdemben.

A pártpolitikában az utóbbi időben döntően kétféleképpen került előtérbe a lakhatás ügye: a devizahitelesek és a hajléktalanság kapcsán. Az előbbieknek – talán a lényegesen nagyobb számuk és magasabb osztályhelyzetük miatt – segítő kezet nyújtott a kormány (más kérdés, hogy inkább kevesebb, mint több sikerrel), utóbbiakat – a társadalom legkiszolgáltatottabb, nincstelen rétegét – bűnözőknek bélyegezte. A két témát ráadásul egymástól - mind retorikailag, mind az eszközök tekintetében - teljesen elkülönítve kezelte. A devizahitelesek problémájára a középosztályt érintő gazdasági-társadalmi kérdésként tekintett és ennek megfelelően a 'megmentésükre' igyekezett, a hajléktakalanság problémája viszont szinte kizárólag rendészeti kérdésként merült fel, és ehhez igazította retorikáját is. Pedig a két jelenség nagyon is sok szálon összefügg. Mindkettő a lakhatási válság tünete, amelynek fő okai a torz lakástulajdoni viszonyok (bérlakások túl alacsony aránya), és abból következően az alacsony jövedelműek számára a megfizethető lakhatási lehetőségek hiánya. Egyik probléma kezelése sem megy átfogó lakhatási változtatások nélkül. Kérdés, hogy mikor lesz meg erre a kellő politikai akarat?

A Fidesz részéről úgy tűnik, ez egyelőre nincs meg, mert program helyett, csak egyet ígértek, a folytatást – ami nagyon rossz hír a lakhatási gondokkal küzdő emberek milliói – köztük a börtönnel fenyegetett hajléktalan emberek, a hajlékaik lebontásától rettegő kunyhólakók, vagy a továbbra is otthonaik elvesztésétől tartó lakáshitelesek - számára.

Mi a helyzet a többi párttal?

A legnagyobb ellenzéki pártok programjaikban egyértelműen elutasítják a kormányzat hajléktalan embereket kriminalizáló politikáját. Abban azonban már jelentősen eltérnek az álláspontjaik, hogy miként kezelnék a hajléktalanságot. A Demokratikus Koalíció a programja alapján sehogy, ugyanis abban egyáltalán nem foglalkoznak a hajléktalan emberekkel. A Jobbik ugyan legalább beszél a problémáról – de a kormányzathoz hasonlóan – a hajléktalanság kezelését a lakhatás kérdésétől egyértelműen elkülönítve, kizárólag az ellátó-rendszer fejlesztésében látja. A párt számára fel sem merül, hogy hajléktalan embereket tartós, nem intézményi lakhatáshoz is lehetne juttatni.

A többi ellenzéki párt ezzel szemben felismeri, hogy a hajléktalanság visszaszorításának egyetlen módja a fedél nélküli emberek ellátó-rendszerből való kivezetése. A leghatározottabban az LMP érvel amellett, hogy a hajléktalan ellátó intézményeknek csak átmeneti, válságkezelő funkciójuk kellene, hogy legyen, és fejlesztésük helyett minden erővel az olcsóbb lakhatási lehetőségek megteremtésén kell munkálkodni.

A legtöbb ellenzéki párt – az inkább a lakástulajdon-szerzést támogató Jobbik kivételével – egyértelműen a bérlakások, főleg a szociális alapon kiadott bérlakások számának növelésében látja a lakhatási problémák megoldását. Jelenleg ugyanis vészesen kevés, az alacsony jövedelműek számára megfizethető bérlakás áll rendelkezésre, az összes lakásállomány kb. 2-3%-a. Ugyanez ez az érték Ausztriában 23%, Hollandiában pedig 32%, pedig ezekben az országokban vélhetően nem magasabb az igény az olcsóbb bérlakásokra, mint nálunk.

Bár könnyű lenne gazdasági kényszerre, pénzhiányra hivatkozva elvetni a szociális bérlakásállomány kiszélesítését, szerencsére a legtöbb ellenzéki párt már felismerte, hogy közel félmillió üres lakás van ma Magyarországon, amelyeket olcsó bérlakásokként is lehetne hasznosítani. Ugyan egyik párt sem olyan bátor, hogy felvesse a kihasználatlan ingatlanok megadóztatásának lehetőségét (ami egyébként Franciaországban és az Egyesült Királyságban is működik), de az LMP például javasolja a magánlakások rászorultsági alapú kiadását megkönnyítő szociális lakásügynökségek bevezetését.

Egy másik előremutató modell felkarolása pedig az Együtt-PM-hez kapcsolódik: az „először lakhatás” modellel átmeneti szállók helyett szociális bérlakásokba költöztetve vezetnék ki az embereket a hajléktalan létből. Ezt a programot A Város Mindenkié csoport és más szervezeteket is sikeresen alkalmazzák már a gyakorlatban is.

Az olcsóbb lakásbérleti lehetőségek szűkössége mellett szintén sok család életét lehetetleníti el a lakásfenntartási költségek túl magas aránya. Bár a kormány intézkedéseiből és kommunikációjából úgy tűnhet, ez korántsem csak a devizahiteleseket érinti, és egyáltalán nem oldja meg a problémát az őket segíteni szándékozó intézkedések, de még a rezsicsökkentés sem. Ez utóbbival kapcsolatban ráadásul nyilvánvalóvá vált, hogy főleg a felsőbb rétegeknek kedvez. És miközben több százezer család küszködik közműtartozásokkal is, még az ellenzéki pártok programjai sem fektetnek elég hangsúlyt a lakásfenntartási támogatások növelésére és a jogosultsági kör kiterjesztésére. Pedig az olcsóbb bérleti lehetőségek mellett a lakhatási támogatás érdemi emelése lehetne a másik pillére a rászorulók számára megfizethető, tartós lakhatási lehetőségek megteremtésének.

A lakhatási szegénység egy súlyos formájával meg végképp alig foglalkoznak a pártok, ez a szintén több ezer embert, döntően a cigány közösségeket érintő lakhatási szegregáció. Egy 2010-es jelentés szerint a roma lakosság 60%-a a hátrányos helyzetű, a munka- és oktatási lehetőségektől távolabb eső, elkülönített falusi környezetben él, köztük 100 teljesen elszigetelt cigány szegregátumban. Mégis egyedül a DK tesz vállalást a roma telepek felszámolására, igaz konkrét intézkedési javaslatok nélkül. Az MSZP és az Együtt-PM épphogy megemlíti a cigány-telepeket, az LMP pedig megdöbbentő módon nem is foglalkozik programjában roma ügyekkel. A hajléktalan emberekhez hasonlóan a lakhatási szegregáció által súlytott állampolgárok sem részei azoknak a csoportoknak, amiket - elsősorban osztályhelyzetükből adódó jobb érdekérvényesítő képességük miatt - a pártok 4 évente, kampányaik során megpróbálnak magukhoz csábítani. A két probléma kiváló példa arra, amikor a pártok problémákra adott válaszai akkor tudnának a választásokat befolyásoló tényezővé változni, ha a jobb helyzetben lévők felismernék, hogy a megoldásokat - egyre inkább nyilvánvaló módon - mindannyiunk kárára halogatjuk.

Bár egy-két ellenzéki programban vannak előremutató javaslatok, egyelőre egyik párt sem fektet a komolyságának megfelelő hangsúlyt a lakhatási krízis megoldására. Annyira semmiképp sem, hogy erről a kampányban beszéljen, vagy az érintettek széles tömegét megpróbálja megszólítani. A helyzet megoldása nyilván nem csak egy kampányon, és a pártprogramokon múlik, hiszen egy hosszabb távú politikai elköteleződésre lenne szükség, amelyet csak egy szélesebb körű társadalmi összefogás tud kikényszeríteni. Ehhez nem csak a politikai pártoknak kell felismerni, hogy például a hajléktalan emberek, a devizahitelesek és cigány-telepeken élők lakhatási problémái összefüggnek, hanem az érintetteknek, a velük dolgozó civil szerveződéseknek, és az őket támogató, tágabb közösségeknek is. Csak egy ilyen szélesebb összefogással érhetjük el, hogy a következő kampányban, sőt ideális esetben már a következő parlamenti ciklusban valóban téma legyen a lakhatás, és ne csak a retorikai gesztusok szintjén.

A sorozatban korábban megjelent írások.
A politikai egyenlőség mítosza 1. rész
A politikai egyenlőség mítosza 2. rész
A választójog hatalma
Akikhez nem szól a kampány
Választás az uzsora világában

Kattints ide és íratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére