A mindennapi csörték zajában hajlamosak vagyunk megfelejtkezni arról, hogy magyarországi csatáink egy tágabb kontextusba is illeszkednek. Kínáig most ne menjünk (bár épp történelmének egyik legnagyobb sztrájkja folyik állítólag), de számos hazai politikai jelenség párhuzamát könnyen fellelhetjük Európa-szerte. Megzuhant népszerűségű és „megújulásra képtelen” „szocialista” pártokkal pl. kis túlzással Dunát lehet rekeszteni (azt ismeritek, amikor Schröder, Papandreu, Zapatero és Gordon Brown versenyeznek, melyikük járt a legközelebb a magyar szocik 2010-es buktájához?) De ha a túloldalt nézzük, akkor is nehéz tagadni a magyar folyamatok trendi voltát. A szélsőjobb szerte Európában a politika fontos alakítójává lépett elő, már nemcsak a megszorult jobboldal másolja a franciáktól a dánokig, de alkalmasint a balközép is onnan venne recepteket.

A kitekintésnek persze nem a máshol is szar/balfék a baloldal/fasiszta befolyás alatt a kormány megállapítások kedvéért lehet értelme. Segíthet ellenben helyén kezelni a nehézségeinket, megóvhat attól, hogy túlságosan naívak legyünk a „nyugat” vagy az Európai Unió demokratikus értékrendjével kapcsolatban, főképp pedig mintákat kínál. Máshol sem a semmiből támadtak egykor a szociális vívmányok vagy a jóléti állam, és a hagyományos érdekképviselet meggyengülése-eltűnése nemcsak nálunk hagy betöltetlen űrt.

Manuel Valls és a francia „rendpárti baloldal”

Itt van pl. Franciaország, ahol alig egy hónapja kemény vereséget szenvedett az önkormányzati választásokon a 2012 óta kormányzó Szocialista Párt (Parti Socialiste, PS), amely az általános vélekedés szerint a kormánypolitikát meghatározó köztársasági elnök, François Hollande népszerűtlenségéért vitte el a balhét. Miért lesz rövid idő alatt rekordnépszerűtlen egy „szocialista” államfő, aki a jobboldaltól 17 év után foglalja vissza az elnöki széket? Feltehetően azért, mert a kampányban megcsillogtatott ígéreteket feledve, Hollande a hatalomban azt bizonyította, hogy nem lát esélyt baloldali alternatívára. Margaret Thatcher örökzöldje – There is no alternative (TINA) – a francia szocialisták esetében azt jelenti, hogy a nagyjából a jobboldal (és nem mellesleg Brüsszel és Berlin) által kijelölt pályán haladva, folytatják a megszorításokat, a jóléti állam és a közszolgáltatások leépítését. Azaz az előd Nicolas Sarkozy egyértelműen gazdagbarát adópolitikáját némileg korrigálták ugyan, de az újraelosztás legnagyobb vesztesei továbbra is az alsóbb rétegek; miközben az állam a lakosságra terheli a versenyképesség hátrányának korrekcióját (a vállalati szférának nyújtott támogatásokkal). Továbbá nem érdemes az Unió reformján agyalni; Franciaországnak fontosabbak a saját bankszektora rövidtávú érdekei, mint a pénzügyi szféra meghirdetett reformja; ráérünk még az ökopolitikákra, ne siessük el az atomerőművek leépítését sem; Afrikának pedig továbbra is szüksége van a gall „rendfenntartókra” (Líbiától, Malin át Közép-Afrikáig).

Ez a program egyben azt is jelenti, hogy azok, akik már vagy évtizede szűkölködnek, és életszínvonaluk tartósan stagnál esetleg süllyed – ez a lakosság nagyobbik fele –, illetve azok, akik a hosszú távú munkanélküliségre kénytelenek berendezkedni vagy fiatal pályakezdőként szembesülnek a kilátástalansággal, 2012 óta sem élnek jobban, mint korábban. Sőt, ha abban bíztak, hogy Hollande idővel majd icipicit lazít a nadrágszíjon, kilátásaik a közeljövőben sem javulnak.

A liberális gazdasági receptek keltette keserűséget a kormány olyan klasszikus „rendpárti” stratégiával próbálta feledtetni, mint a nagyjából változatlan, restriktív bevándorlási- vagy menekültpolitika, a „közbiztonság javításának” propagandisztikus hirdetése, a roma táborok látványos felszámolása, az autoriter igazságügyi szabályozás stb. E konzervatív ideák, melyekből szükség szerint az intézményes baloldal is merít, lényegében azt üzenik az életesélyeik miatt aggódó és/vagy kirekesztő megoldásokra amúgy is vevő választóknak: Ne aggódjatok, megvédünk titeket a még szegényebbektől! Azt a keveset, amit szétoszthatunk közöttetek, főleg a franciáknak adjuk, az idegenek legfeljebb a sor végére állhatnak be. A rendbontóknak pedig lesz nemulass.

Az ilyen, általában a szélsőjobb formációknál kikristályosodó elképzelések (a retorika gyakran feledteti, hogy a szélsőjobb hagyományosan szegényellenes, csak épp jogot formál arra, kijelölje ki a rossz és jó szegény) legautentikusabb képviselője a szocialista kormányon belül az a Manuel Valls volt, aki a magyar médiában az ún. Leonarda-ügy kapcsán tűnt fel. A koszovói kislány családjának kitoloncolása egy váratlan diák-tiltakozást hozott tavaly ősszel, miközben tovább növelte a belügyminiszter népszerűségét. Manuel Valls első döntése a főrendőri székben az volt, hogy sztornózta Hollande ígéretét az elsősorban az arab és fekete lakosságot diszkrimináló rendőri igazoltatások reformjára vonatkozóan. A látszólag apró gesztus azt üzente az ügyben évek óta kampányoló srácoknak, hogy az állam továbbra is potenciális bűnözőkként tekint rájuk, és eszébe sincs enyhíteni az utóbbi évtizedben számos tragédiát okozó feszült viszonyon a rendőrség és az ún. népi negyedek (quartiers populaires) lakói között.

Valls a PS jobb szektorának képviselőjeként alig 6 százalékot szerzett a 2011-es szocialista előválasztásokon. Belügyminiszterként azonban úgy vált a legnépszerűbb kormánytaggá, hogy megítélése a baloldalon (ezen a PS bal szárnyát és a kisebb baloldali pártokat, szakszervezeti aktivistákat, civil egyesületi szférát értve), ha lehet, tovább romlott. François Hollande ezt az ambíciózus és máris az Elysée palotára kacsingató fiatalembert kérte fel kormányalakításra az önkormányzati választások másnapján. Lényegében kinyilvánítva, hogy politikáján nem óhajt változtatni, a kivetelezést pedig egy olyan személyre bízza, akit gyakran még ellenfelei is jobboldalinak tartanak.(Valls „ellenzéke” nemcsak saját pártjában jelentős: kinevezésének hírére az eddig a szocialistákkal koalíciót formáló Zöldek is kiléptek a kormányból.) Ez a mindkét politikus számára kockázatos döntés azt is jelentheti, hogy a szocialisták jobbról szeretnék megnyerni a következő választásokat. És akkor a kérdés nemcsak az, milyen társadalmi következményekkel járhat egy újabb jobbra tolódás, hanem az is, beléphet-e az így támadt űrbe egy hihető baloldali alternatíva.

„Hollande, elég volt!”

Épp ezt a kérdést próbálta feltenni a maga módján egy április 12-ére szervezett párizsi tüntetés, ahol tízezrek vonultak föl egy baloldali alternatíva védelmében, konkrétabban „A megszorítások ellen, az egyenlőségért és a javak elosztásáért”. A kurtábban az „Hollande, elég volt!” jelszó alatt összegyűlt tömeg az utóbbi hónapok leglendületesebb és népesebb „vörös” megmozdulását hozta, gyógyírként az önkormányzati választások buktájára, ami nagyjából az egész baloldal számára tragikus eredménnyel járt. A választók, már ha egyáltalán elmentek szavazni, szívesebben adták ugyanis a szocialistákat büntető voksokat a jobboldali néppártra (Union pour un mouvement populaire, UMP) vagy a 11 várost bekebelező szélsőjobbra, mint a 4 baloldali formáció változó összetételű szövetségeire.

Az ötlet még januárban indult útjára, amikor Olivier Besancenot antikapitalista pártja (NPA, Nouveau Parti Anticapitaliste) felvetette a „baloldali lázadás” hétvégéjének javaslatát. Akkor az elsődleges cél még az utca visszafoglalása volt a melegházasság elleni mozgalom margóján egyre látványosabban erőre kapó szélsőjobbal szemben. A közbeszédet hónapokra jobbra sodró konzervatív offenzíva nyomában egyre magabiztosabb homófób, xenofób, sovén és erőszakos csoportok lépéselőnyére későn eszmélő baloldal számára tragikus figyelmeztetés volt tavaly nyáron Clément Méric, egy antifasiszta aktivizmusáról ismert fiatal srác halála. Az azóta többé-kevésbé tudatosan folytatott építkezés eredményei ma már tapinthatóak; nemcsak az antifa kollektívák aktivitása pörgött fel, de szélesebb frontok építésére is történtek erőfeszítések. Így talán nem véletlen, hogy a szombati tüntetés egy hónap alatt már a harmadik balszélről indult, de plurális összefogást eredményező manifesztáció volt. Március 8-án alternatív nőnapi felvonulást kezdeményezett a párizsi medence legszegényebb megyéjének radikális feminista csoportja, 22-én pedig a „papírokkal” nem rendelkező bevándorlók hirdettek antirasszista-antifasiszta megmozdulást egy görög felhívás apropóján.

Április 12-re tovább tágult a spektrum, bár az összegyűltek száma messze volt a válság elején kb. hasonló jelszavakkal rendezett, vagy a nyugdíjreform ellen létrejött megatüntetésekétől. A néhány tízezernyi felvonuló derékhadát az önkormányzati választásokra szétváló, az uniósokra ismét összebútorozó baloldali pártok (a kommunisták és a Baloldali Párt), plusz az anarchisták és az NPA alkotta. Megjelentek a leépítések és a megszorítások által leginkább érintett területek (közszolgálat, vasút, oktatás) szakszervezeti szekciói. „Harcolni kell, szerveződni, szakszervezetbe és az utcán, mert nem a szalonokban és nem az Elysée palotában érjük el a céljainkat!” – hirdették a hangszórók. A hangos forgatagban ott voltak a lakhatási jogokért küzdők; fáradhatatlan dobszólókkal és táncosokkal a nemzeti uniójukat újjáépítő „sans papiers”-k, a legális státusszal nem rendelkező bevándorlók és támogatóik. Az egészségügy átalakítása és a kórházleépítések ellen létrejött lakossági kollektívák; az antirasszista, antikolonialista, antifasiszta csoportok; meg az olyan szellemi műhelyek, mint az éppen a transzatlanti szabadkereskedelmi szerződés ellen szervezkedő ATTAC, a médiakritikus Acrimed és más alternatív magazinok. A menet élén az előadóművészeti dolgozók státuszának reformja ellen létrejött kollektíva menetelt, az új prekariátust egyesítő szlogenjével: „Munkanélküliek, marginálisok, bérmunkások papírokkal vagy anélkül, szolidaritás!”

Egy ilyen tüntetés, ahogy a szervezők is megállapították, nem jár konkrét politikai következménnyel, de a (szélső)jobb térfoglalása vagy a választási logika által meghatározott, illetve az akció-reakció csapdájába szorult kezdeményezéseken túl, érdemes lehet esélyt adni az önálló dinamikára. Ahol, legalább egy délután erejéig, a szétszakadt, konfliktusaikba vagy a status quo-ba ragadt csoportocskák összegyűlnek a sértődésben nem érintetekkel, és kiderül, hogy együtt már nem is olyan láthatatlanok. Ahol a forgatókönyvet végre nem ők, hanem mi határozzuk meg. Ahol a tét nem valamiféle számháború és nem is annyira a konfrontáció, hanem inkább mindannak a kifejezése a köztereken, amit a hétköznapokban margóra szorítanak az erőviszonyok. A dalok, szlogenek vagy a köztársaság téri Marianne szoborra akasztott transzparensek arról is szólnak, hogy egyáltalán nem így képzeltük a rendet. Hogy a szabadság csak kevesek kiváltsága marad testvériség és egyenlőség nélkül. Hogy a baloldali alternatíva sikere a történelem során talán kevésbé múlt a progresszív politikusokon, mint a szervezetten fellépő polgárok küzdelmén. Hogy érdemes egy napra azt felmutatni, magunk és a társadalom számára, ami közös bennünk, és nem azt, ami szétválaszt. A különféle ügyek és küzdelmek mögé jelképesen mindannyiunknak odaállni, mert igazi előrelépés csak akkor valószínű, ha senki sem marad hátra.

Kattints ide és íratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére