Schönberger Ádám a Szabadság téren, április 27-én, az Eleven Emlékmű csoport Sétáló emlékmű tüntetésén elmondott beszéde

Kedves Barátaim. Ebben az országban, ahol a kormány már majdnem monopolizálta a gazdaságot vagy a földeket, miért ne épp az emlékezést hagyná ki a listájáról? Ahogy a zsebünkben kotorászva eldöntötték, mi legyen a magánnyugdíj megtakarításunkkal, most épp a fényképalbumunkat újrarendezve kívánják eldönteni, mit gondoljunk családunk és nemzetünk történetéről. Ezt a szobrot is, mint ahogy a lassan már három éve összetákolt alaptörvényüket társadalmi vita nélkül, statáriálisan, átgondolatlanul nevetséges formába öntve kívánják átadni nekünk.

fotó: Csoszó Gabriella / FreeDoc / Fotózás és aktivizmus

És azt kérdezik egymástól immár sokadszor talán a parlament egyik távoli ablakából nézelődve, mit zavarja ez ezeket? Ez a mélységes lenézés érződik a szoborügy minden gesztusában.

Amikor korunk egyik legjelentéktelenebb kurzusművészének, Párkányi Raab Péternek hagymázas kompozícióját szemléljük; Kerényi Imre a nemzeti őrület biztoskezű művészet-ideológusának képe sejlik fel előttünk a tervasztalnál. Ahogy elégedetten konstatálja, hogy a mélygarázsok védőszentje hadakozik az autók szélvédőjére csináló hatalmas kakimadárral.

Komolyan ők azok, akiket felkértek, hogy hetven év hallgatás után nekünk magyar állampolgároknak mementó gyanánt szobrot állítsanak? Nem sikerült túlzottan méltóságteljesnek. Nem érdemes felépíteni.

Nem vitát kezdeményeznek, nem a történelemoktatás szerepét hangsúlyozzák, nem kérdeznek, ők értelmetlen szobrot állítanak.

Konokul építik művüket, akár a Felcsúti arénát.

De barátaim, miért fontos emlékművet állítani a magyar történelem egyik legszégyenteljesebb eseményének?

Amikor az itt átellenben a Jobbiktól szobrot kapó Horthy Miklós, az ország egyik valaha volt legszerencsétlenebb politikusa kezéből kijátszották a nácik az országot, hogy aztán 1944. március 19-én könnyed kocsiút során furikázhassanak be országunkba, majd a magyar államigazgatás és erőszakszervezetek hihetetlen lelkesedésével hetek alatt véghezvigyék több százezer honfitársunk deportálását, akiket nemsokkal később a legembertelenebb módon kivégeztek. Ezzel kell szembenéznünk.

Ha az áldozatoknak kívánnak szobrot állítani, ami igen tiszteletreméltó dolog lenne, akkor ide társadalmi párbeszéd nélkül ne építsenek semmit.

Épp ezért ne tévesszen meg bennünket, hogy mit mondanak.
Mert bizony ők nem az áldozatoknak állítanak emlékművet, hanem alaptörvényük preambulumát formálják most szoborrá. Az eredmény pedig pont olyan nevetséges, mint az azt ihlető zagyvaság.

És most egy idézet:

„ közmegegyezés hiányában, társadalmi és szakmai viták lefolytatása nélkül aligha lehet a köz javára tiszta lélekkel és őszinte meggyőződésből köztéren történelmi emlékművet állítani. Főleg nem olyat, amelynek jelentéstartalma politikai oldalaktól függetlenül vélhetően súlyosan megosztja a társadalmat; s legfeljebb a jelenleg hivatalban lévő kormányzat emlékezetpolitikájának paródiájaként, az államközi szerződés által védett szovjet emlékműre feleselő silány produktumként lesz értelmezhető.- írja a mandiner jobboldali véleményportál publicistája. És vélhetően egyikünk sem vitatkozna vele.

És most kiemelném még egyszer: a szerző jobboldali publicista. Kedves barátaim, az emlékezés ennek a nemzetnek a közös ügye, függetlenül attól, hogy milyen párt mellé húzzuk be az ikszet. Történelmünk feltárása, a traumák értelmezése nem lehet pártpolitikai ügy. Trianon vagy épp a szovjet felszabadítás, mely sokak számára csak egy újabb megszállást jelentett nem lehet jobboldali ügy, mint ahogy a holokauszt emlékezete sem lehet baloldali. Ha valahol tetten érhető a nemzeti egység állapota, az pont az, hogy mennyire vagyunk képesek közösen szembenézni történelmünk tanulságaival.

Szavazhatunk gazdasági, szociális elképzelésekről, de a történelmi traumáink feloldása nem lehet egy elfüggönyözött fülkében papírlapra vetett iksz.

Történelmünk tanulságainak közös értelmezése nélkül miért ne hagyná szó nélkül polgártársaink többsége azt, hogy a legújabb magyar demokrácia 25. évében 70 évvel a magyarországi romák deportálása után nyíltan rasszista indoklású ítélet születik Gyulán.

Idézem dr. Mucsi Erika bírónőt:
„Nem elhallgatható tény […] a cigány származásúaknak az elkövetői körben való viszonylag magas aránya. Ebből adódóan, bár a cigányok és a bűnelkövetők köre nem azonos […], az átfedések alapot adnak az anomáliák »cigánybűnözésként« való megfogalmazására.”

Mindannyiunk szégyene.

Kedves barátaim, sokatok, akik itt minden nap kordont bontanak úgy érzitek, hogy egyedül vagytok az üggyel. Ha néha megszámoljátok hányan vagyunk talán el is keseredünk, hogy csak százan-kétszázan. Ki gondolná, hogy lehetséges. Lehet és bizony szükséges jobboldalra szavazó honfitársainkkal is közös nevezőre jutni.

De ehhez ideje lenne felismerni, egyrészt úgy nem tud senki sem bocsánatot kérni, hogy azt folyamatosan, erőszakosan követelik tőle.

Másrészt nem tud senki megbocsájtani, ha nincs aki bocsánatot kérjen.

Kedves kordonbontók ne csak ezt a kordont bontsátok, ha kérhetem, bontsuk le együtt a nemzetünk egységét gátló kordonokat is. Protestáljunk, de ne sértsünk meg senkit. Ne hasonlítsunk, ne méricskéljünk. Legyünk nyitottak és szolidárisak. Értsük meg mások szenvedéseit és traumáit is. Értsük, hogy ezek a mi közös dolgaink! Beszéljünk azokkal, akik nyitottak a beszédre.

A hazug szobrok is akkor dőlnek le igazán, ha közösen döntjük le őket, és akkor állnak majd igazán, ha a közös akaratunkból épülnek fel.
Köszönöm a figyelmet.

Kattints ide és íratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére