A modern gazdaságban nem szűnt meg a kizsákmányolás: az “ideális” jövedelemelosztást tönkrevágja a valóság, ahol a tőke hatalmi-politikai erőfölénye torz elosztási vizonyokat kényszerít ki. Az erőfölény alapja a vagyon koncentrálódása, amely ellen azonban fel lehet és fel kell lépni. Ezt fogalmazza meg Thomas Piketty, francia közgazdász sikerkönyvében, amikor globális vagyonadó bevezetését javasolja - számunkra is, már amennyiben a glóbusz részeként határozzuk meg önmagunkat itt, a Kárpát-medencében.

A kapitalizmus a magántulajdont preferálja: a termékek és szolgáltatások megtermeléséhez szükséges erőforrások természetes személyek tulajdonában vannak. A piaci jövedelemelosztás közgazdasági logikája szerint a megtermelt termék és szolgáltatástömegből való részesedés alapja az, hogy erőforrás-birtokosként hogyan veszünk részt ezen javak előállításában. Erőforrás-birtokosi (tulajdonosi) mivoltunk és tulajdonunk termelékenysége alapján részesedünk a megtermelt jövedelemből. Munka tényező birtokosként részesedésünket a tőke tényező birtokosáéhoz részesedéséhez képest a relatív termelékenységi arányok határozzák meg, vagyis a jövedelmek aránya megfelel a munka/tőke termelékenységi aránynak. Ha ez így van, akkor a piaci jövedelemelosztás igazságos jövedelemelosztásnak tekinthető. 

Ha pecabottal fejenként 10 halat fogunk és odajön valaki egy hálóval, hogy nem akarunk-e inkább vele halászni, mert  így némi extra hal kerül az asztalra, akkor jogosnak tűnik, hogy a háló tulajdonosa jócskán kapjon ebből a pluszból, mivel az ő termelőeszköze (tőkéje) miatt növekedett meg a termelés. Ugyanakkor ha a kapott halakat arra használja, hogy betiltassa a sima horgászatot, kizárólagos halászati engedélyt szerezzen, stb. vagyis létrehozza azt a helyzetet, amikor nélküle nulla halat tudunk kifogni, majd erre hivatkozva napi 2 hallal kiszúrja a szemünket - nos, ez nem tűnik valami fairnek… (Lásd még Marx az eredeti tőkefelhalmozásról.)

A modern közgazdaságtan ideális világához képest a valóságban a megtermelt jövedelem elosztása nem relatív termelékenységi mutatók alapján történik, hanem hatalmi-politikai erőviszonyok mentén. A közgazdasági elmélet „mekkora rész kellene, hogy jusson” érvényesüléséhez minimum Isten mindent látó tekintetére és mindennek érvényt szerző akaratára lenne szükség. Ez esetben tényleg nem fordulhatna elő, hogy a borsodi napszámos pár száz forintért kapálja az új földesúr földjét, az autógyárban dolgozónak nem telik saját autóra és a kínai sportcipőgyári munkások azért kényszerülnek sztrájkolni, hogy ne lopják el a jövőjüket (nyugdíjukat). Milliárdnyi munkavállaló, a munka termelési tényező büszke tulajdonosai szemben pár tíz – százezer tőkéssel, akik kezében összpontosul a tőke 80-90%-a. A tőke képes, sőt hajlamos a koncentrációra, míg a munka nem. Elég régóta tudjuk, hogy minél több erőforrással rendelkezik valaki, annál jobb alkupozícióban találja magát, amikor az “üzlet” a majdani részesedésről megköttetik. Nem a tankönyvekben található egyenletek, hanem  a termelési tényezők tulajdonosai közötti valós erőviszonyok határozzák meg a jövedelem piaci elosztását. A tőke koncentrációja növeli annak hatalmi-politikai erejét, a tőke “erőfölénye” pedig eltorzított elosztást, kizsákmányolást eredményez.

Az “eltérített jövedelemelosztás”, vagyis a munka kizsákmányolása a tőke által, nem pusztán igazságtalan, de egyéb szempontokból is egészségtelen. Közösség romboló, negatív társadalmi hozadékai vannak. Rontja a munkatermelékenységét és a magas tőkekoncentráció olyan magas szintre emeli a tőkét tulajdonolók által meghozott döntések kockázati fokát, amelybe jobb bele sem gondolni. Ráadásul a tőke ilyen mértékű koncentrációja legalábbis elbizonytalanít bennünket a (képviseleti) demokrácia valóságát (létezését) illetően.

Mi a megoldás? Nos, ha szeretnénk megtartani a tőkejavakra vonatkozóan a magántulajdon intézményét feltéve, hogy a magántulajdon, illetőleg a belőle származó jövedelem, bír némi hozzáadott értékkel az allokáció, a verseny, a motiváció terén, akkor nem marad más, mint hogy

1) a tőke működését, illetve a tőke működési logikáját  általában korlátozzuk: a tőke logikája a munka (és a természet) kizsákmányolásán (is) alapuló profitmaximalizálás logikája, amely elé korlátokat kell állítani - ilyen korlát lehet a profit(maximum) közösségi meghatározása (akár nullává redukálása bizonyos esetenben - non-profit), vagy minimális erőforrás árak meghatározása (minimálbér),

2) a tőke koncentrációja miatt létrejövő hatalmi túlsúly okán támogassuk a munka oldalán létrejövő oligopóliumokat és monopóliumokat (szakszervezetek), hiszen a piac jövedelemelosztási szempontból képes jobban teljesíteni, de csak, ha azonos szintű erők között köttetik meg az alku a részesedésről, valamint

3) a tőke tulajdonlásából, illetve túlhatalmából származó gazdasági előnyöket társadalmasítsuk, azaz magas adókkal terheljük és lehetőség szerint újraelosszuk, valamint fellépjünk a tőke koncenrtrációja ellen.

A tőkekoncentrációval szembeni fellépés hatékony eszköze a vagyonadó, amelyet Thomas Piketty is javasol, ha jól értjük, ugyancsak az elkanászodott nagytőkések további elkanászodásának megakadályozására. A vagyonadónak rengeteg előnye van – hátránya csupán az, hogy fizetni kell. Ellentétben a jövedelmeket terhelős adókkal, nincs piaci torzító hatása, lehetőséget ad az eltitkolt jövedelmek utólagos megadóztatására, bizonyos fajtái (ingatlan adó, földadó) igen jól becsülhetőek a nyilvántartott és rendelkezésre álló forgalmi értékadatok alapján, illetve köthetőek a vagyonelemek cseréjéhez. A legfontosabb ugyanakkor (szerintem) az, hogy a progresszív vagyonadó kinyilvánítja azt a közösségi ítéletet, miszerint „nem baj, ha gazdag vagy, de a nagyobb vagyon egyben nagyobb kötelezettséget is jelent.”

Magyarországon – hogy a saját portánk előtt is seperjünk egy kicsit – ma nem nagyon adóztatjuk a magánvagyonokat. Helyi adóként fizethetünk vagyonadót, ha az önkormányzat építmény és/vagy telekadó kivetéséről dönt, az utóbbi években, ahogy az önkormányzatoknak juttatott központi források csökkenni kezdtek egyre több helyen, illetve kötelezően fizetünk gépjármű-teljesítményadót. Központi vagyonadó, amely alapvetően a lakóingatlanokra kivetett ingatlanadóként jelenik meg időnként a közbeszédben jelenleg nincs érvényben, sem tervezés alatt. Az Európai Unióban elég sok helyen létezik, sőt, még a nagyon kapitalista Egyesült Államokban is helyenként. Nekünk is javasolják sokan (Európai Bizottság, OECD, stb.), hogy húzzunk bele ezen a téren, de mi eddig erre sikeresen fittyet hánytunk – annak ellenére, hogy vannak hazai közgazdászok, akik szerint egyértelmű, hogy be kéne vezetni. 2009-ben volt ugyan egy tiszavirág-életű próbálkozás a központi ingatlanadó bevezetésére (Bajnai-kormány), de az átmenetiség légkörében a szándék nem volt erős, így azonnal jegelésre került a téma, miután az alkotmánybíróság elkaszálta a törvény első verzióját. Orbán Viktor csak negatívan tudja értelmezni („nem lesz!”), ami nem csoda, hiszen a Fidesz szereti a nagy és adózatlan vagyonokat, de meglepő, hogy a Magyar Szocialista Párt választási programjában sem találunk utalást esetleges bevezetésére.

Kattints ide és íratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére