Hova mennél, ha elvesztenéd a munkádat, és nem tudnád fizetni az albérletet? Hova mennél, ha partnered bántalmazása elől próbálnál elmenekülni? Hova mennél, ha az önkormányzat hirtelen felmondaná a szociális bérlakásról kötött szerződést? Hova mennél, ha a lakás, amelyben élsz, súlyos egészségügyi ártalmakat okozna neked, de nem lenne pénzed drágább ingatlanra? Hova mennél, ha kikerülnél a gyermekotthonból, és ahogy a legtöbben, hónapokig nem találnál munkát? El tudnál költözni a szüleidtől, családodtól, amikor csak akarnál? Fenn tudnád tartani magad partnered nélkül? Mindig be tudod fizetni a számláid, hitelrészleteid? Fizetésednek mekkora részét költöd a lakhatására? Vannak megtakarításaid, amivel fenn tudnád tartani magad, ha munkanélkülivé válnál, baleset érne, beteg vagy fogyatékkal élő családtagot kellene eltartanod?

A lakásügy nem a hajléktalan emberek ügye. Ma Magyarországon körülbelül 3 millió fő, az ország harmada él lakásszegénységben: otthonnak nem alkalmas, lepusztult, túlzsúfolt lakásokban, tartozásokkal terhelt ingatlanokban, szüleinél vagy más rokonainál, kollégiumokban vagy más tömegszállásokon (családok átmeneti otthonában, anyaotthonban, hajléktalanszállókon, munkásszállókon) vagy fedél nélkül, közterületen.

Eközben fél millió magán- és köztulajdonban lévő ingatlan áll üresen az országban, ebből 100 ezer Budapesten, de a kormánynak és az önkormányzatoknak nem áll és soha nem is állt szándékában ezeket hasznosítani, vagy hasznosításukat ösztönözni. A rendszerváltás óta szinte eltűntek a szociális bérlakások: arányuk a teljes lakásállomány 3 százalékára esett vissza. Ez az arány még az olyan, a jóléti juttatásokat és állami beavatkozásokat minimálisra szorító államokban is magasabb, mint Nagy-Britannia, ahol 18 százaléka az összeg ingatlannak szociális bérlakás.

A mindenkori fővárosi vezetés tömegszállások építésével igyekszik elfedni a lakásszegénység legszélsőségesebb formájának, a hajléktalanságnak a jelenlétét a városban arra hivatkozva, hogy a szociális bérlakás “ingyenlakás”, a szegények nem érdemlik meg azokat, és egyébként is lakhatatlan ingatlanokról van szó. Ennek ellenére előszeretettel adják ki ezeket a lakásokat a piaci árakat is megfizetni képes rokonaiknak, munkatársaiknak, vagy adják el offshore cégeknek áron alul a műemlékvédelmi épületeket, miután megvárták, hogy azok romhalmazzá váljanak.

Eközben csökkentik a szociális bérlakások számát, a lakásfenntartási támogatás összegét, és növelik az üresen álló lakások számát, növelik a bérlakások bérleti díját, és folyamatosan lakoltatnak ki bármiféle elhelyezés nélkül családokat. Bár a gyermekvédelmi törvény tiltja, hogy a szülők anyagi gondjai, lakásproblémái miatt helyezzék a gyermekeket állami gondozásba, ez mindennapos gyakorlat. A szülők mennek a központi költségvetésből fenntartott szállóra, a gyerekek átmeneti gondozásba. A lényeg, hogy innentől kezdve az önkormányzatnak nincs gondja velük. Az már nem annyira számít, hogy ez egy méltóságot sértő, traumatizáló gyakorlat, amivel gyerekek életét teszik tönkre.

Az önkormányzatok nem foglalkoznak lakáspolitikával, mert nem érdekük, hogy a lakás szegények gondjaival bajlódjanak. Ezt a feladatukat azzal az érvvel bagatellizálják el, hogy a szegényeknek elég a tömegszállás, másra úgysem érdemesek, mást úgyse tudnának fenntartani. De ez hazugság: az Elsőként Lakhatást modell legelesettebb, pszichiátriai és alkoholbeteg embereket helyezett lakásokba. Az eredmény: 85 százalékuk meg tudta tartani a lakást, és jelentős részük leküzdte problémáit is. Ráadásul kevesebbet költött rájuk a városvezetés, mintha szállón laktak volna, vagy börtönbe, kórházba kerültek volna. Eközben számos kutatás kimutatta, hogy a hajléktalanszálló-rendszerből megfizethető lakások nélkül nincsen kiút, csak újratermeli a hajléktalanságot, miközben megalázó körülményeket teremt a benne élők számára.

A szociális bérlakások számának növelése mellett rengeteg eszköze lenne a politikai vezetésnek: létrehozhatna szociális lakásügynökségeket és más, a magánlakások kiadását ösztönző szakpolitikákat, jelentsen az adókat vagy a bérleti díjak egy részét fedező vouchereket, növelhetné a lakásfenntartási támogatás összegét, stb. Bármi ésszerűbb lenne, mint az offshore cégek támogatása, családok szétválasztása és 3 millió lakásszegény megalázása azzal, hogy méltatlan körülményeikért őket hibáztatják, nem a kormányzati felelőtlen, az állampolgárokat legkisebb mértékben sem szolgáló “lakásgazdálkodásukat”.

Itt az ideje, hogy valaki számon kérje rajtuk a felelőtlen lakásgazdálkodást és a lakásszegénység folyamatos újratermelését! Állj ki te is a lakásszegénységben élők nevében, vagy vállalj velük szolidaritást holnap az Üres Lakások Menetén!

Kattints ide és iratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére