Fel tudtok idézni emlékezetes elemeket az idei melegfelvonulásról? És az ellentüntetésről? Bizonyára sokan emlékeztek többek között a papruhás felvonulóra és Érpatak polgármesterére. Azonban valószínűleg sokakban nyomot hagytak azok az éles ellentétek is, amelyek a kordon két oldala közt feszülnek évről-évre. Sorozatunk bevezető részében azzal foglalkoztunk, milyen gyökeres változásokon ment keresztül a felvonulás az utóbbi pár évben, röviden visszatekintve annak eredetére és múltjára. Ebben a posztban a miértekre keressük a választ - azon választóvonalak mentén, amelyeket a felvonulás (az attól elválaszthatatlan médiabeli megjelenítésével együtt) megmutat és talán meg is erősít.

(Fotó: Index.hu)

3. Utálod a buzikat? Proli-e vagy?

A felvonulással kapcsolatos egyik fő vitatéma a magyar buzik között a közösség részvétele és reprezentációja. Miközben lehetetlen lenne (és lett volna) bármilyen felvonulásnak a buzikat sokféleségükben reprezentálnia, az utóbbi két év felvonulásai abba az irányba mutatnak, hogy egyre torzul az összkép. A prájd “közönsége” sokkal homogénebb lett anyagi helyzet, megjelenés, kor és politikai meggyőződés tekintetében. Idén például összesen egy transzvesztitát láttunk a többezres tömegben, amelynek nagyobb részét a divatos heteró(nak kinéző) fiatalok tették ki.

Nyilvánvalóan minden társadalmi rétegben vannak melegek, miért van mégis, hogy a kordonon belül a trendi, nem minimálbérből tengődő, tanult fiatalok vannak többségben? Miért gondolja ezzel párhuzamosan sok ellentüntető, hogy a buziság az unatkozó gazdagok úri passziója? Pusztán a homofób politikai közbeszéd lenne az oka, amely önbeteljesítő előítéletként működik? Jellemző homofób sztereotípia ugyanis a kiváltságos, befolyásos buzik képe, akiknek extra jogaik vannak az “átlagemberekhez” képest. A melegeket elítélők gyakran egyszerű, dolgozó emberekként határozzák meg magukat a szerintük dőzsölő, ingyenélő, belvárosi buzikkal szemben; a mindent behálózó buzilobbi rémképe is ennek az előítéletnek a megnyilvánulása. Ezeket a sztereotípiákat ugyanakkor nem a politikusok találták ki, és elsősorban nem a homofób politikai közbeszéd felelős a felvonulás juppibbá válásáért sem, bár bizonyára ráerősít mindkettőre. Inkább az a helyzet, hogy az - egymást is erősítő – “burzsujbuzi” előítéletek és a felvonuláson tapasztalható folyamatok hátterében ugyanazon okok állnak. Ezek az okok szorosan összefüggnek a középosztálybeli értékekre épülő emancipációs törekvésekkel is.

Úgy tűnik, az “LMBTQ emberek” láthatóságának és elfogadásának szólamai és a méltóság, büszkeség és előbújás hívószavai kevésbé érik el azokat, akiknek mások a napi tapasztalatai és problémái, mint a többnyire jobb helyzetben élő felvonulóknak. Ahogyan Béndek Péter a prájdra reflektáló blogposztjában összefoglalja:

“Minél kevésbé magabiztos és gazdag egy modern társadalom, annál inkább. A melegség luxuscikk. Azok a közösségek engedhetik meg maguknak, amelyek nem a létért, a napi túlélésért és saját szimbolikus alapvetésükért (identitásukért) küzdenek. A homofóbia az egzisztenciális félelem és irigység kivetülése. A homoszexualitással "kérkedni" (előjönni vele, nota bene ünnepelni) a közösség alapfunkcióinak durva megsértését jelenti (eszerint), szembefordulás a túlélés parancsával, halálos bűn (a közösségellenesség értelmében). Ugyanakkor az irigység tárgya is, mert a szabadságot reprezentálja.”

A kérdés tehát nem csak az, hogy hogyan jelenítse meg a prájd a buzikat, hanem hogy megjelenítse-e egyáltalán. Azok a buzik például, akik nem értenek egyet a felvonulással, azt mondják, hogy őket ne reprezentálja a prájd, mert ilyen vagy olyan okokból nem tudnak azonosulni vele. Az identitásra (szexuális, nemi, etnikai, vallási, stb) épülő mozgalmakra jellemző a reprezentációnak ez az alapproblémája, hogy olyanok nevében is fellépnek, akik ezt elutasítják. Ahogy már említettük, vannak olyanok is, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy képviseltessék magukat. Mindez arra is rávilágít, hogy ezekben a mozgalmakban jellemzően az általuk elvileg képviselt csoportok szűkebb, kiváltságosabb rétege jeleníti meg saját problémáit úgy, mintha az egész közösség problémái lennének.

Amellett, hogy az identitásra épülő mozgalmak jellemzően a jobbmódúakat tudják sikeresebben megszólítani, 2013 óta még inkább a középosztály önreprezentációja felé tolódott el a felvonulás. A cégek hangsúlyos jelenléte és az utóbbi években megfigyelhető trendiségre törekvő arculat és promó a szervezők minden pozitív, kisebbségi csoportok bevonására irányuló törekvése ellenére is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a prájd az utóbbi években egy homogén, konformista, arctalan tömeggé vált. Az aktivista rétegnyelv (pl LMBTQ) kizárólagos használata szintén nem kedvez a minél többféle társadalmi csoport bevonásának, hiszen ennek ismerete csupán kevesek (osztály)kiváltsága. A korábban felvonulók közül is sokan vannak, akik már nem érzik magukénak a prájdot, mert azt érzik, hogy nem illenek bele.

Nagyon leegyszerűsítve tehát a felvonulás a jól szituált, menő fiatalokra szabott buli lett, ahol középosztálybeli heterók fejezhetik ki szolidaritásukat középosztálybeli melegekkel (illetve ezeknek is egy részével). Ez olyan előítéletekhez is vezetett sokuk körében, miszerint az “elfogadás” a jómódú és értelmiségi emberek kiváltsága, míg a homofóbia a tudatlan prolik, többnyire férfiak jellemzője. Megdöbbenve olvastuk például a hir24 egyik publicistájának írását, amelyben úgy írja le az ellentüntetőket, mint buta rántott húst zabáló, lidlis sört vedelő, huszonöt kiló súlyfelesleggel élő, könyveket nem olvasó, félnyolcas híradóból tájékozódó szánalmas nyomorultakat. Megannyi jelző, amely azt hivatott jelezni, hogy szerinte ezek az emberek műveletlenek, nem kifinomultak, alsóbb társadalmi rétegben élők, ezért megvetendők. (A cikk ráadásul azzal kezdődik, hogy szerzőjének a jól megérdemelt tengerparti nyaralása utáni nyugalmába rondítottak bele az ellentüntetők.) Ez az előítélet úgy működik, hogy a jobb anyagi helyzetben lévő emberek egy csoportja szervez egy saját igényeire szabott rendezvényt, ezzel sok embert kizár, őket pedig irigységük miatt alacsonyabb rendűnek állítja be. Az az érzés, hogy “ezt a bulit nem nekik találták ki” növeli a kevésbé jómódúak frusztrációját, ám ez az osztályirigység pusztán a műveletlen rétegek homofóbiájának látszódik sok támogató számára. Így a “felvilágosult elit” duplán alacsonyabb rendűnek állítja be a szegényebb rétegeket.Ez az osztálygőggel teli hozzáállás, akármilyen támogató szándékú, megerősít egy sor előítéletet: ugyanaz az anyagi különbségeken alapuló sztereotípia áll a hátterében, mint a buzilobbizásnak, csak az értékelése fordított előjelű. Ez rengeteget árt a buziknak, valamint ugyanúgy gyűlöletet szít, mint az a homofóbia, amelyet elméletileg elítél.

4. Provokálsz? Normális-e vagy?

A felvonulás ugyanakkor nem csak a kordonok két oldalán lévő emberek közti különbségeket élesíti ki, hanem olykor az egyes felvonulók köztieket is. Az idei index videó például ráerősít egyfelől az ellentüntetők és felvonulók közti ellentétekre például az őrjöngő ellentüntetőkről és a cuki, fiatal felvonulókról készült képek kontrasztba állításával. Másfelől pedig a házasságra és gyerekekre vágyó, családi hagyományt folytatni kívánó melegek és a “mások közti mások” (jelen esetben egy papruhába öltözött, szélsőjobboldali csoportokból viccet csináló barátunk) közti különbséget is kiemeli.

Ez a melegeket régóta megosztó kérdés (vagyis hogy a felvonulással azt akarjuk-e megmutatni, hogy ugyanolyan emberek vagyunk, mint a “többség” és próbáljunk-e megfelelni a “közízlésnek” vagy ne) az utóbbi időkben szélesebb körben is vitás témává vált. A melegfelvonulást egyre gyakrabban azzal az érvvel védik meg, hogy ha egy mit sem sejtő járókelő arra tévedne, a felvonulást szemlélve sosem jönne rá, milyen eseménybe botlott. Ha igaz ez az állítás, ha nem, érdemes feltenni a kérdést: vajon kinek jó ez? Milyen eredményekről, milyen részvételről és kirekesztésről árulkodik egy jellegzetességek nélküli felvonulás? Milyen társadalmi változást sejtet az az érvelés, amely szerint azért nincs a prájddal semmi baj, mert nem derül ki róla, hogy az, ami: buzifelvonulás?

Ezzel párhuzamosan, a felvonulás egyszínűbbé és unalmasabbá válásával erőteljesebbé váltak azok a hangok a közösségen belül és szimpatizánsok között is, amelyek szerint azt kell megmutatnunk, hogy tiszteletreméltó, rendes polgárok vagyunk, akárcsak azok a heterók, akiket erről meg akarunk győzni. Eszerint az elképzelés szerint a felvonulásnak azt a képet kell közvetítenie a “többségi társadalom” felé, hogy a melegek közt is többségben vannak a “rendes, normális polgárok”, ennek érdekében a “szélsőségeket”, mint például a transzvesztitákat, excentrikus, teátrális, alulöltözött résztvevőket és a szándékosan provokálókat nem lenne szabad engedni felvonulni.

Ez a “normálisságra” való törekvés abból fakad, hogy a mai társadalom a normákhoz igazodás alapján ítéli meg az egyének értékét. A megfelelési kényszer minden egyénre hat, ám azokban, akiket valamilyen okból deviánsnak/abnormálisnak tartanak, gyakran különösen erős a vágy, hogy normálisnak érezhessék magukat. Ezért teljesen érthető, hogy a “kisebbségi” csoportok emancipációs törekvései szinte mindig a normalitás körül forognak. Ez nem csak a “mi is ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki más” érvekben mutatkozik meg, hanem például abban is, hogy igyekeznek a “többségi társadalom” intézményeit és szimbólumait (például a melegek a házasságot, a két szülőből és gyerekekből álló családmodellt és a katonai szolgálatot, stb) magukévá tenni.

A “ne provokáljunk” megközelítés különbséget tesz “jó buzik” és “rossz buzik” közt, vagyis normálisok és nem normálisok közt. Ahogy Pap Szilárd István is megjegyezte, ez ugyanaz a logika, amely a heterókat normálisnak, míg a buzikat abnormálisnak tekinti - azzal a különbséggel, hogy a normalitás körét kissé kitágítja a buzik legkiváltságosabb, a heteró “ideálhoz” leginkább hasonló rétegével. Egy ilyen normatív megközelítés úgy működik, hogy azok a melegek, akik nemi önkifejezésük, anyagi helyzetük, iskolázottságuk, bőrszínük, stb. alapján a legjobban megfelelnek a társadalmi ideálnak, bekéredzkednek a normálisok körébe és ezáltal több elismerést és megbecsülést szereznek maguknak, azonban azoknak a buziknak (és nem buziknak) a kárára, akiket ők maguk zárnak ki ugyanebből a körből.

Ezzel szemben a mi célunk nem az, hogy kitágítsuk a normálisok (“rendes polgárok”) körét, hanem hogy felhívjuk a figyelmet arra a sokakat megnyomorító társadalmi nyomásra, hogy egy elképzelt átlaghoz igazodjunk. Ezért rossz üzenetnek tartjuk a “kisebbségek” iránti tolerancia és elfogadás, valamint a “békés egymás mellett élés” üzeneteit is, hiszen ezek is ugyanazon logika alapján működnek. Az elfogadás és tolerancia szólamai kijelölik, ki fogadhat el kit, vagyis fenntartják az egyenlőtlen pozíciókat. Elfogadnak, ha tudod, hol a helyed és meghúzod magad. Az elfogadás ezért szükségszerűen felszínes és feltételes: idén például a papruhába öltözött barátunkat – az egyetlen provokatív megjelenésűnek mondható résztvevőt - rengeteg támadás érte nem csak szélsőséges homofóbok, hanem buzik és “támogató heterók” részéről is.

A tolerancia és elfogadás olyan üzenetek, amelyek segítségével a több joggal rendelkezők hatalmi pozíciója erősödik meg anélkül, hogy ez szándékos vagy tudatos lenne részükről. Az idei felvonuláson sok olyan póló, tábla és matrica is volt, amelyik kiemelte a támogató heteró jelenlétet. Vajon miért van szükség annak hangsúlyozására, hogy valaki heteróként vonul fel, ha egyszer annyira egyenrangúak vagyunk? Ezekkel a kérdésfelvetésekkel természetesen nem azokat az embereket akarjuk bántani, akik melegbarátnak tartják magukat és kiállnak a buzik mellett - sőt, örülünk neki, hogy vannak olyan heterók, akik a saját problémájuknak is érzik a mi problémáinkat. Semmi esetre sem akarjuk őket hibáztatni, az egyének jó szándékától független társadalmi folyamatokra szeretnénk felhívni a figyelmet.

Az elfogadás hangsúlyozásánál fontosabbnak tartjuk a társadalmi normák folyamatos megkérdőjelezését és megtörését. Ehhez időnként szatíra, obszcenitás, normaszegés, provokáció is kell, nem pedig a szépen besimuló, politikusokkal és cégekkel tarkított nyitottsághirdetés. Sajnálatosnak tartjuk, hogy már majdnem teljesen eltűntek a provokatív elemek és ha valaki még mer provokálni, annak üldöztetésben lesz része. A toleranciaparádévá változott felvonulás véleményünk szerint elvesztette azt a potenciálját, hogy mély társadalmi struktúrákat változtasson meg valódi társadalmi viták segítségével. Ezért nem egyéneket tartunk felelősnek (nem a szervezőket, akik egyébként nem osztják a “ne provokáljunk” elvet és nem is a résztvevőket) - úgy gondoljuk, hogy e mögött is mélyebb összefüggések rejlenek.

Nem gondoljuk, hogy a “jó buzi”/“rossz buzi” különbségtétel konzervatív gondolkodást tükrözne, ahogy Pap Szilárd István véli. A normatív gondolkodásmód a “modern nyugati civilizációban” gyökerezik, a liberális emberi jogi megközelítésnek ugyanúgy sajátja. Ez utóbbi is fenntartja és kitágítani igyekszik a normalitás intézményeit, jelképeit és értékeit (mint például a monogám párkapcsolatot, a házasságot, emberi méltóságot és a fogyasztáshoz való jogot). Az a logika rejtőzik meg mögötte, hogy akkor lehet valaki melegként rendes polgár, ha ezeket az értékeket magáévá tudja tenni, vagyis ezek által férkőzhet be a normalitás körébe. Ezért többet kell annál tennünk, mint hogy újra és újra elmondjuk, hogy nem a normalitás körét kell bővítgetnünk: támadnunk kell azokat a társadalmi és gazdasági szerkezeteket és intézményeket, amelyek a normálisságra épülő gondolkodást fenntartják. Fel kell hívnunk arra is a figyelmet, hogy a prájdon egyre nagyobb teret nyerő tőke az egyik olyan tényező, amelyik a trendiség formájában megjelenő hierarchiákat fenntartja.

Nem 2013-ban vettek részt először cégek a felvonuláson: a 2007-es támadás előtt magyar és külföldi meleg vagy melegbarát cégek, vállalkozók is vállaltak ilyen vagy olyan szerepet a prájdon. Ahogy Takács Mária, a Labrisz Egyesület tagja és a Szivárvány Misszió Alapítvány korábbi kurátora elmondta, voltak olyan meleg vállalkozók, akik támogatták a felvonulást és pénzzel is hozzájárultak, míg mások kamionnal reklámozták magukat a prájdon illetve saját bulit szerveztek a felvonulás estéjére. Voltak olyan bártulajdonosok, meleg vállalkozók akik szervezőként is együttműködtek az aktivistákkal, ugyanakkor voltak olyanok is, akik a nyugati csillivilli bulizós nyugati prájd vonalat akarták behozni a politikusabb civilek ellenében. Egy időben az egyik bártulajdonos részéről egy üzleties “ellen-prájd” gondolata is felmerült. Voltak tehát feszültségek az üzleti és civil szemlélet közt korábban is, összegezte Takács Mária.

Összetett problémának tartjuk a cégek jelenlétének előnyeit és hátrányait, semmiképp sem tagadjuk annak pozitív hozadékait. Az viszont kérdéses, hogy ha akarnánk is, tudnánk-e változtatni azon a folyamaton, hogy a tőke egyre jelentősebb szervezőerővé válik. Hiszen ahogy fentebb említettük, a felvonulás eleve úgy van keretezve, hogy csak azé lehet a láthatóság, aki a tágabb rendszerben (osztályértelemben) megengedheti magának. Így tehát a cégek előtérbe kerülése tulajdonképpen szükségszerű fejlemény, amely a rendezvény hívószavainak (büszkeség, méltóság, láthatóság, stb) elkerülhetetlen következménye, nem pedig esetlegesség, amit ki lehet kerülni. Nem egyértelmű az sem, hogy a felvonulás lényegétől elkülöníthető és leválasztható-e a normálisság körébe való bekéredzkedés.

Az is kérdés tehát, hogy a felvonulás csak nyilvánvalóvá teszi-e a törésvonalakat felvonulók és ellentüntetők illetve buzik és buzik közt vagy el is mélyíti-e őket. Hogyan lehetne ezeket a választóvonalakat orvosolni vagy legalább nem megerősíteni? Ezt a kérdést tesszük fel sorozatunk befejező részében, amelyben a kommunikációval és közösségépítéssel foglalkozunk.

Ha te is szeretnéd megosztani véleményed a melegmozgalom múltjáról, jelenéről, jövőjéről; gyere el a Buzi Újhullám fórumára a Leszbikus Identitások Fesztiválján. A részleteket itt találod.

Buzi Újhullám