„Ezeket a gyerekeket senki sem akarta” – mondták az önkormányzatnál Annának, aki anyagi támogatást próbált kérni. Annáék tíz gyermeket nevelnek egy szociális bérlakásban. Bár mindkét szülő dolgozik, nincs annyi jövedelmük, hogy adósságok nélkül fenn tudják tartani magukat. Eközben mindketten tudják: ha nem tudnak törleszteni, akkor előbb-utóbb kilakoltatás vár rájuk, és ilyen esetben az önkormányzatnak semmiféle kötelezettsége nincsen, hogy másik otthont ajánljon fel, de még arra sem, hogy megvárja, amíg átmeneti otthonban találnak elhelyezést.

Kép: Balogh Dina

Ha pedig nem találnak maguknak más lakhatási lehetőséget – bár piaci áron képtelenek lennének megfizetni egy ekkora család albérletét –, kilakoltatáskor a gyermekek automatikusan átmeneti gondozásba fognak kerülni. Annak ellenére, hogy ezt a gyermekvédelmi törvény és a Magyarország által is ratifikált ENSZ gyermekjogi egyezmény is tiltja. Gyermeket csak akkor szabadna kiemelni a családjából, ha ott bántalmazzák, elhanyagolják.

Rengeteg családnál azonban nem ez a helyzet. Anna esete közel sem egyedülálló: A Város Mindenkié csoportot rendszeresen keresik meg ehhez hasonló történetekkel, kilakoltatással és gyermekük elvesztésével fenyegetett nők. Bár az önkormányzatoknak feladata lenne a szociális segítségnyújtás, erre vonatkozó szigorú jogi kötelezettségük nincs, forráshiányra hivatkozva bármikor megtagadhatják a segítséget. A támogatásra szoruló családok a családsegítőkben tanácsokat ugyan kaphatnak, esetleg egy-egy telefonhívással segítenek nekik elhelyezést találni átmeneti otthonokban, de kézzel fogható, anyagi segítséget nem.

A családok átmeneti otthonaiban, anyaotthonokban ajánlott elhelyezés, bár az önkormányzatoknak kényelmes, hiszen ezeket elsősorban a központi költségvetésből finanszírozzák, nem jelent valódi megoldást. Egyrészt ezek nagy része tömegszállás, ahol egy-egy kisebb szobába egész családokat zsúfolnak be, a gyerekeket teljesen idegen emberek között kell nevelni. Másrészt egy ilyen „otthonban” maximum két évet maradhatnak a családok, miközben folyamatosan nyomás alá helyezik őket, hogy minél előbb találjanak maguknak más megoldást. Amiben érdemi segítséget nem tudnak nyújtani, hiszen azoknak az embereknek, akik átmeneti otthonokba kerülnek, jellemzően nincs annyi jövedelmük, hiába dolgoznak, vagy kapnak ellátást a gyerekek után, hogy piaci áron bérbe adott lakásokat vegyenek ki. Sokszor ráadásul egyáltalán nem azért ajánlanak fel ilyen átmeneti megoldásokat a családoknak, mert megoldást keresnek a számukra, hanem azért, mert ha vidékre vagy más kerületbe sikerül költöztetni a szegény családokat, akkor az önkormányzat megszabadul tőlük.

A megszabadulás iránti vágy nem csak a hosszabb távú segítségnyújtás hiányában nyilvánul meg, hanem a lakásrendeletekbe is kódolják a helyi döntéshozók. A legtöbb kerületben csak az pályázhat szociális bérlakásra, aki hosszú évek óta ott él, pontosabban évekig abban a kerületben volt a bejelentett lakcíme. Bár vannak adósságkezelési programok, a legtöbb önkormányzat szociális segítő szerep helyett elsősorban az adósságbehajtó szerepét helyezi előtérbe. Adósságkezelés helyett szerződést bont, így bérleti díj helyett a sokkal magasabb lakáshasználati díjat kell fizetni; az adóssággal rendelkezőket évekre eltiltja attól, hogy szociális bérlakásra pályázhassanak; kiszervezi vagyonkezelő cégeknek a behajtásokat, kilakoltatásokat.  Majd arra hivatkozva, hogy ez már nem az önkormányzat felelőssége, a vagyonkezelőre mutogat.

Közben az önkormányzatokon a gyámhatóság és a gyermekjóléti szolgálatok is értesülnek a család lakhatási gondjairól. Noszogatják a szülőket, hogy oldják meg a gondjaikat, különben átmeneti gondozásba, nevelőszülőkhöz vagy gyermekotthonba kerülnek a gyerekek. Ha pedig ez történik, a szülő jellemzően kéthetente két órára láthatja majd csak a gyerekeit, akikkel korábban együtt élt.

Mivel a gyermekgondozással kapcsolatos feladatok elsősorban a nőket terhelik, az elvárások is velük szemben fogalmazódnak meg leginkább, a gyermekek elvesztéséért is őket teszik felelőssé. A rendszer azt is figyelmen kívül hagyja, hogy sok nő éppen azért válik hajléktalanná vagy kerül lakásszegénységbe, mert bántalmazó partnere elől menekül a gyermeke és saját biztonsága érdekében. Ilyen esetekben a nő maximum egy-két hónapot tölthet krízisszállón, utána meg kell oldania a lakhatását, pedig, ha addig nem volt jövedelme vagy partnere elvette azt, ezt szinte lehetetlen megoldania piaci árú albérletbe költözéssel. A lakásszegénység és a gyermekvédelmi rendszer hiányosságai tehát nem csak a jogsértő gyermekelvételhez, hanem ahhoz is vezetnek, hogy egy bántalmazott nőnek „választania” kell a testi-lelki megaláztatás és a lakásszegénység között.

Miközben a gyermekvédelmi rendszerben sokszor úgy kezelik a szegény szülőket, mintha szegénységükről ők tehetnének, és automatikusan gyermeküket elhanyagoló emberekként festik le őket, rengeteg anyát már a kórházból sem engednek haza az újszülöttel, kizárólag azért, mert a nő lakhatása nem megoldott. Ilyenkor nem krízismegoldást, anyaotthont keresnek, hanem elveszik a gyermeket, pedig ilyen esetekben bántalmazásról, elhanyagolásról nem beszélhetünk.

„Mégis jobb ez a rendszer annál, mintha az utcára kerülnének, esetleg szörnyű lakáskörülmények között élnének a gyerekek” – gondolják sokan. De egy gyermek nem csak akkor sérül, ha fázik vagy penészes lakásban él, hanem akkor is, ha elválasztják szüleitől, idegen helyre, esetleg tömegszállásra kerül be. Azt sem gondolhatja senki, hogy egy újszülöttnek az a jó, ha a születése után pár napig édesanyjával van, aki gondozza, szoptatja, majd hirtelen négy-öt nap után elválasztják tőle, és ismeretlen emberekhez kerül.

A megoldás természetesen nem az lenne, hogy az állam és az önkormányzatok hagyják ezeket a gyerekeket fázni, éhezni, penészes lakásban élni. Hanem az, ha végre nem arra szánnák a forrásokat, hogy ellehetetlenítsék, üldözzék és a gyermekeik elvételével büntessék a szegénységben élő családokat, hanem arra, hogy felszámoljuk az eredeti problémát: a lakásszegénységet, a szegénységet. Egy átmeneti gondozásban élő gyermekre évente 1,5-2 millió forintot költ az állam, ez a forrás bőven elég lenne arra, hogy a családokat érdemben támogassák a kilakoltatások és gyermekelvétel helyett.

Ha az állam és az önkormányzatok valóban a gyermekek sorsáért aggódnának, akkor nem hagynák, hogy a gyermekek kétharmada túlzsúfolt lakásokban éljen, hogy a lakásszegénység elsősorban őket sújtsa. Nem hagyták volna, hogy az önkormányzati bérlakások állaga folyamatosan egyre romoljon, nem privatizáltak volna egész épületeket offshore cégeknek, hogy utána üresen álljanak. Nem csökkentették volna le annyira a szociális bérlakások számát, hogy mindössze 3 százalékát alkossák a teljes lakásállománynak, ami Európában az egyik legkisebb arány; és nem állna mintegy 400 ezer lakás üresen az országban.

Ha a gyermekek számítanának, akkor márciustól nem szűnne meg a lakásfenntartási támogatás, az adósságkezelés, nem szűkítenék le radikálisan a rendszeres szociális segélyt. Ha a gyermekek érdeke lenne a fontos, nem szakítanák el őket a szüleiktől. Ha a gyermek érdeke lenne a fontos, akkor ma Magyarország büntető állam helyett jóléti állam lenne.

Ha téged is felháborít, hogy az állam és az önkormányzatok ennyire embertelenül állnak hozzá a lakás- és gyermekszegénységhez, vegyél részt tiltakozó akciónkon december 10-én (szerdán), 15 órakor a Blaha Lujza téren, ahol A Város Mindenkié otthontalan aktivistája és a Habitat for Humanity Magyarország szakértője fog beszédet mondani, majd egy rövid színházi jellegű előadásban mutatjuk be azt a folyamatot, ahogyan a szegény szülőktől elveszik gyermeküket.

Az akció után közösen átvonulunk az Auróra közösségi házba (Auróra u. 11.), ahol 17 órától egy kerekasztal-beszélgetésen vehetsz részt, ahol Erdős Mária Csurika otthontalan aktivista, Kovács Vera szociálpolitikus, Révész Magda gyermekvédelmi szakember és Simon Mihály jogász fognak beszélgetni.

A tiltakozás Facebook-eseménye: https://www.facebook.com/events/886668254717394/