Orbán Viktor legfrissebb intellektuális ámokfutása során a Bloombergnek adott interjújában a hatalommegosztást lényegében amerikai hóbortnak nevezte, amit Európa szellemi középszerűség miatt vett át. Erre itt nem reagálok, megtették többen máshol. De a Főnök ezt is mondta: „Azt szeretném mondani, hogy az nem igaz, hogy a demokrácia csak liberális lehet. Magyarországon demokrácia van, és nem szükséges semmiféle változtatás rajta.” Pedig a széleskörű választójogon alapuló demokratikus hatalomgyakorlás modellje feltételezi a szabadság liberálisnak vélt – egyes körökben szapult – felfogását. Eszerint a nép tagjai szabadok, és vannak a többség által sem korlátozható szabadságjogaik. Így nem lehet valaki demokrata, ha az egyéni szabadságot nem tartja kiemelten fontosnak, és az olyan homályos kategóriáknál előbbre valónak , mint a hagyomány vagy a nemzeti érdek. Akkor meg pláne nem, ha a demokráciát csak a többség zsarnokságának gondolja.

(Fotó: Index.hu)

A gondolatmenet viszonylag egyszerű. Mi igazol egy olyan társadalmi berendezkedést, amelyben a hatalom gyakorlói nem valamely istentől, transzcendens felhatalmazásból vagy öröklött státuszból eredeztetik a jogukat ahhoz, hogy kötelező érvényű szabályokat alkossanak a közösség egésze számára? Milyen erkölcsi érv húzódik meg az olyan demokratikus hatalomgyakorlás mögött, amelyben a belátási képességgel rendelkező személyek közül (az elítéltek egy csoportján kívül) mindenkinek van szavazati joga, és a szavazati joga mindenkinek egyenlő? A válasz egyszerű: az a meggyőződés, hogy az emberek fölött önkényes hatalmat nem gyakorolhat senki.

Minden hatalom birtokosának választ kell adnia arra a kérdésre, hogy „Hogy jönnek ezek ahhoz, hogy megmondják, milyen szabályok szerint élhetem az életem?” A demokratikus hatalomgyakorlás elve ezt a kérdést így válaszolja meg: a hatalom gyakorlóinak felhatalmazása azoktól ered, akik felett a hatalmat gyakorolják. Innen már csak egy lépés a liberális szabadságfelfogás szükségszerűsége. Ugyanis mi értelme van annak, hogy a kormányzottak felhatalmazását követeljük meg ahhoz, hogy felettük valaki legitim (erkölcsileg indokolt) hatalmat gyakoroljon? Hát az, hogy úgy gondoljuk, hogy az emberek maguk jogosultak a saját életükről dönteni, ezért nem állhat elő senki a társadalomból azzal, hogy ő isten fia, a szent hagyomány vagy a valódi nemzeti érdek kizárólagos ismerője, ezért mától ő parancsol örök időkig. Itt pedig meg is érkeztünk a liberálisnak vélt emberképhez: minden ember egyenlő és maga jogosult arról dönteni, hogy mit kezd a saját életével. Ezért van mindenkinek egyenlő joga abba is beleszólni, hogy kik határozhassák meg azokat a szabályokat, amelyekre neki az élete és céljai elérése során tekintettel kell lennie.

A demokratikus politikai rendszert igazoló emberkép az egyenlő emberi méltósággal és szabadsággal rendelkező ember.

Ha mindez igaz, akkor bizony olyan nincs, hogy valaki demokráciát működtet, de tagadja az egyenlő emberi szabadságot arra, hogy mindenki saját maga döntse el azt, hogy hogyan akar élni. Demokrata ezért nem üldözhet eltérő véleményt, nem tilthat be egyházakat, nem tehet különbséget olyan életfogások között a hatalomgyakorlása során, amelyek mások szabadságát nem sértik, stb. Lefordítva a mai magyar viszonyokra: demokrata nem üldözi a kritikus civileket, nem diszkriminál egyházak között, nem ítéli el a szexuális kisebbségeket, nem beszél szeretetteljes szegregációról, a korrupciót akkor sem tekinti megengedettnek, ha a tolvajok a saját akoljából valók. Vagyis demokrácia valójában csak liberális lehet. Minden más önellentmondás.

Az emberi szabadsággal természetesen számos korlát összeegyeztethető a büntetőjogi tilalmaktól az adófizetésen keresztül, a dohányzás egyes helyeken való tiltásáig. Ami viszont nem egyeztethető össze vele, az az olyan politika, amely az egyéni szabadságot rutinszerűen a definiálatlan nemzeti érdeknek, közérdeknek vagy hasonló kategóriáknak veti alá, vagy amelyben a többség tagadja a kisebbségben maradtak sérthetetlen egyéni jogainak létét. Nálunk ma mindkettőre van példa. A legviccesebb, amikor a korrupciót helyesnek mondják, mert magyar cégek a haszonélvezői (vagyis a korrupció magyar nemzeti érdeket szolgál); szomorúbb, amikor a többség úgy véli, joga van az Alkotmánybíróság által alkotmányellenesnek minősített szabályokat az Alaptörvénybe írni (lásd hajléktalanok üldözése vagy egyházak diszkriminációja).

Arról most nem szólnék, hogy a demokratikus felhatalmazás megszerzésére irányuló eljárás idehaza éppen mennyire tisztességes. De nem állhatom meg, hogy ne ismételjem meg az elcsépeltnek tűnő, de ettől nem kevésbé helyes megállapítást: az mégiscsak fura, hogy ha egy párt 52%-os és 44%-os választási támogatottsággal ugyanúgy 67% körüli képviseletet nyer el egy törvényhozó testületben, és ezzel közjogilag korlátlan felhatalmazás birtokába is kerül.

Navra László