Vlagyimir Putyin orosz elnök fantasztikus példakép hazánk vezetőinek. A héten például, érezvén, hogy országa az összeomlás szélén áll, tartott egy sajtótájékoztatót, ahol semmilyen problémára nem adott választ. Helyette szidta a nyugatot, és rengeteget beszélt medvékről. Mindeközben pedig elfeledkezett arról, hogy a problémák leginkább annak köszönhetők, hogy a gazdasági fellendülés idején szinte semmit nem tettek annak érdekében, hogy hosszabb távra is bebiztosítsák az országot.

Putyin sikeresen kicsinálta az ellenzékét, elnyomta a médiát és elhallgattatta a tüntetőket, de egyvalami nem jött neki össze: azt nem érte el, hogy a globális pénzpiacok is az ő kottájából muzsikáljanak. A szankciók és az alacsony olajár hatására, alig pár hét alatt a rubel közel negyven százalékot veszített az értékéből – ami azt jelenti, hogy az importált élelmiszer lassan megfizethetetlenné válik az átlag orosz ember számára.

Ez mind Putyin hibája – állítja egy friss írásában az Economist. Az Ukrajnában tanúsított agresszió, valamint a kézi vezérlésű, korrupt kormányzás vezetett idáig.

Ebben a helyzetben ráadásul az is kiderült, hogy egy putyini (típusú) berendezkedés még a haverokra se számíthat, ha baj van: Alekszandr Lukasenko fehérorosz elnök (régi hokis cimbora) például rögtön kijelentette, szeretné, ha az oroszok nem rubelben, hanem valami normálisabb valutában fizetnének a belorusz termékekért, hiszen nem akarnak ők is a gyenge rubel miatt szenvedni.

Szóval, nem jók a kilátások.

Persze nem kellene rögtön párhuzamokat keresnünk Magyarországgal, hiszen mi még nem küldtünk katonákat egyik szomszédunkra sem (feltehetőleg nem is fogunk). De annyit azért megjegyezhetünk, hogy Magyarországon is dívik a putyini nyugatellenes retorika, és nálunk is nagyban zajlik a demokrácia, a sajtószabadság felszámolása. Ha pedig a piacok nem kímélték a 144 millió lakosú Oroszországot (és tegyük hozzá, ugyanígy nem kímélnék az Egyesült Államokat vagy Németországot sem egy hasonló helyzetben), akkor Magyarország sem gondolhatja komolyan, hogy majd a jövőbeli hatalmas gazdasági csodát annak fogja köszönni, hogy megzabolázza a nemzetközi piaci szereplőket, majd megpróbál keményen helytállni az állítólagos spekulatív támadásokkal szemben. (És ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy ezek a nemzetközi piaci szereplők szeretetre méltóak, hogy minden világok legjobbikát köszönhetjük nekik, csupán azt, hogy egy kicsi és nem különösebben gazdag ország nem játszhat a lakossága jövőjével csak azért, mert azt hiszi, van egy nagyon pici esélye arra, hogy nem-konvencionális, még soha ki nem próbált módszerekkel majd megüsse a főnyereményt. Na, de elméláztam, vissza Putyinhoz.).

Szóval, a pénzpiacoknál tartottunk.

Ezek reakciójában nincs értelme különösebb machinációt keresni. Itt arról van szó, hogy a befektetők nem bíznak benne, hogy bármi jó is származhat nekik abból, ha a nagy orosz medvére tesznek. Túl kockázatos az ország, a befektetők meg nem akarnak pénzt veszíteni. Oroszország pedig most üti meg a bokáját amiatt, hogy az exportágazata (és úgy általában, a gazdasága) túlnyomó részt gázra és olajra épül – amelyek ára egy ideje már vészesen zuhan (erről mi is írtunk, nem is olyan rég).

Ennek az ágazatnak a legfőbb haszonélvezői a Putyin-barát oligarchák. Mivel ők eddig anélkül is prosperálni tudtak, hogy az ország vezetői diverzifikálták volna a gazdaságot (hiszen az orosz minta szerint a gazdasági verseny mindössze arról szól, hogyan férkőzzünk be a kiváltságosak körébe), nyilván nem is lobbiztak reformokért, inkább arra koncentráltak, hogy a már meglévő forrásokból annyit tegyenek zsebre, amennyit csak tudnak. Feltesszük, most már minimum a dédunokáik jövője is be van biztosítva.

Nem csoda, ha a mostani alacsony olajárak és a nyugati szankciók együtt elég durván kicsinálták az orosz gazdaságot (elég csak arra gondolni, hogy az állam adóbevételeinek fele a gáz- és olajiparból jön). Putyin viszont még ebből sem vonta le azt a következtetést, hogy jó lenne bizony több lábon állni. Helyette arról beszélt, hogy a mostani nehéz időszak eltarthat ugyan két évig, de az olajárak nem maradnak örökké alacsonyak.

Az igazán tragikus az, hogy Putyin még ebben a meglehetősen szar helyzetben sem képes felismerni, hogy végre többre lenne szükség, mint puszta ígéretekre. Az elmúlt években – amíg tartott a fellendülés – az ország vezetése párszor belengette már, hogy modernizálni fog, például felhúz Moszkvától nem messze egy új Szilikon-völgyet. Ez utóbbi, a Szkolkovo Innovációs Központ alakulóban van ugyan, de idáig még nem látni jelét annak, hogy a kaliforniai Palo Alto nagy konkurensévé váljon. Mint ahogy annak sem, hogy az ország le akarna térni arról az útról, amely ideig-óráig bevált, pedig már akkor sem tekintette azt senki fenntarthatónak. Az idő majd megold mindent, minek erőlködni – gondolhatja Putyin.

Ha mégsem, akkor rásegít konteókkal.

Az már csak hab a tortán, hogy az orosz elnök friss sajtótájékoztatóján azt is megpróbálta lenyomni az egybegyűltek torkán, hogy a gazdasági szankciókat (amelyek saját bevallása szerint kb. negyedrészt játszottak közre a mostani gazdasági problémák elmélyülésében) nem is a Krím annektálása miatt vetette ki az oroszokra a Nyugat. A Krím csak ürügy volt, valójában egy hosszabb ideje tartó nyugati összeesküvésről van szó, amelynek célja, hogy Oroszország meggyengüljön, az ország ásványi kincsei pedig nyugati kézbe kerüljenek. Erre jó példa szerinte, hogy már a szocsi olimpia megszervezése idején is rengetegen fikázták az oroszokat. Mint mondta: a nyugat meg akarja nyúzni az orosz medvét, és ki akarja aggatni a bőrét dísznek.

Ennek a retorikának a fényében megint csak elgondolkodhatunk azon, hogy mire kell számítani a közeljövőben. Putyin soha nem ismerné be, hogy valamiben hibázott, így azt se várhatjuk, hogy korrigálja eddigi politikáját. Most feltehetőleg beéri azzal, hogy másokra hárítja a felelősséget saját hibáiért, de kérdés, ez meddig lesz neki elég.

Ha durvul a helyzet, és a választók sem elégszenek meg az elnök nyugtatgató szavaival, akkor nem kizárt, hogy Putyin úgy dönt, tovább fokozza a nemzetközi konfliktust és visszaállítja a hidegháborús állapotokat, abban a reményben, hogy a krízis majd felnyomja az olajárakat.

Nekünk meg akkor nem csak arról kell döntenünk, milyen politikát tekintünk példaképnek (a korrupt, nyugatra mutogatóst, vagy mégiscsak valami progresszívebbet akarunk), hanem arról is, hogy végképp és visszafordíthatatlanul elköteleződünk-e az „orosz medve” mellett.