Tekintettel Putyin közelgő budapesti látogatására – mely az első bilaterális találkozója lesz az EU-ban az MH17 lelövése óta –, az alábbiakban néhány pontban röviden bemutatjuk, mik voltak a másfél évtizedes putyini rezsim legsúlyosabb bűnei, hogy kit is fogad majd szövetségesként és példaképként Orbán Viktor, és kiért rajonganak a magyar jobboldal újdonsült moszkovitái. 

A múlt héten részt vettem Peter Pomerantsev angol-orosz filmes új könyvének bemutatóján. A Nothing is True and Everything is Possible (Semmi sem igaz, és minden lehetséges) az orosz propaganda és politika természetrajza, de fontos tanulságokkal szolgálhat a magyar helyzetre nézve is. Pomerantsev a traumatizált, múltbeli sérelmeit feldolgozni képtelen társadalomnak gyártott, hangzatos jelszavak mögött valójában létező, értékmentes és cinikus politikai rendszer képét vázolta fel, amelyben a „hatalmi vertikál” adott szintjén álló egyének az alattuk lévők megalázásával fitogtatják hatalmukat.

A hitvallássá avatott relativizmus („nem vagyunk tökéletesek, na de más sem jobb ám”), a választásnélküliség sulykolása, és az igazság szürrealitásba hajló relativizálása vagy elkendőzése párhuzamos narratívák és összeesküvés-elméletek segítségével politikai passzivitásba taszítja a társadalmat. A putyinista rendszer élén a személyi kultuszát szorgosan építgető ex-KGB-s Putyin áll, de ő legalább annyira a rendszer terméke, mint amennyire létrehozója.

1. Háborús bűnök

Putyin nem mindig szerette ennyire a szeparatistákat, főleg ha azok Oroszországon belül bukkantak fel. Miután Oroszország 1996-ra vérbe fojtotta a csecsenek kísérletét a nemzeti önmeghatározásra, az 1999 őszén kezdődő második csecsen háborút is féktelen szőnyegbombázással indította az orosz légierő. Napalm-, kazettás, vákuum- és gyújtóbombákat szórtak Groznijra és egyéb településekre Csecsenföld-szerte, majd ballisztikus rakétákkal támadták a fővárost.

A megszállás során számos alkalommal több tucatnyi civilt lőttek halomra az orosz csapatok, de mindössze hat katonát ítéltek börtönbüntetésre. Az orosz parancsnokok nem ismerték el, hogy legalábbis tévedés lett volna, sőt, egy orosz tábornok nyilvánosan kijelentette „igen, háborús bűnöket követünk el Csecsenföldön, és? A háború maga is bűn, és a Genfi Konvenciókat senki nem tartja be egy valódi fegyveres konfliktus során.”

A háborúban több tízezer civil vesztette életét, és mindennaposak voltak az orosz fegyveres erők, különleges alakulatok és a titkosszolgálatok által elkövetett emberrablások, kínzások, gyilkosságok. Legújabban az orosz szeparatisták által kivégzett ukrán katonákról szólnak a hírek, a hadifoglyok nyilvános megalázása és verése pedig már mindennapos.

Groznij, 1999 (royconrad.com)

2. Nemzetközi nukleáris terrorizmus

Most indult Londonban a 2006-ban sugárzó polónium-210-zel megmérgezett, kiugrott orosz titkosügynök halálára vonatkozó vizsgálat. Az Alekszander Litvinyenkó (1962-2006) özvegyét képviselő ügyvéd, Ben Emmerson, nyitóbeszédében „államfőnek öltözött közönséges bűnözőnek” nevezte Putyint, aki szerinte azért gyilkoltatta meg Litvinyenkót, hogy az ne fedhesse fel a nemzetközi orosz maffiával fenntartott kapcsolatait.

Nem meglepő, hogy Emmerson szerint is a Kremlbe vezetnek a polónium-nyomok, hiszen Litvinyenkó súlyos vádakkal illette Putyint. Ezek, a teljesség igénye nélkül: a második csecsen háború casus bellijeként szolgáló orosz házbombázások, a beszláni túszdráma, a moszkvai színház lerohanása, illetve nemzetközi terroristák (köztük az al-Káida) támogatása, valamint az Anna Politkovszkaja meggyilkolásában játszott szerepe - végül halálos ágyán a saját megmérgezésével is. Litvinyenkót a vád szerint két volt KGB-ügynök (ez csak a hivatalos besorolás, valójában gyakorlatilag nincs olyan, hogy „volt” KGB-ügynök) tette el láb alól, sugárzó anyaggal, egy európai metropolisz kellős közepén.

Alekszandr Litvinyenkó, 2006 (s.vk.nl)

3. Újságíró- és jogvédőgyilkosságok

Putyin Oroszországában nagyjából 120 újságírót gyilkoltak meg az elmúlt másfél évtizedben, közülük a Committee to Protect Journalists újságíróvédő szervezet szerint 56-nál egyértelműen azonosítható az indok, ami leggyakrabban politikával, háborús bűnökkel és korrupcióval kapcsolatos. A két legnagyobb figyelmet kiváltó eset Anna Politkovszkajáé (1958-2006) és Natalja Esztemirováé (1958-2009) volt. Mindketten újságírók és jogvédők voltak, főként az oroszok által Csecsenföldön elkövetett háborús bűnökkel foglalkoztak. Politkovszkaja emellett több könyvet is írt a putyini rendszerről, Esztemirova pedig a legnagyobb orosz jogvédő szervezet, a Memorial tagja volt.

Politkovszkaja gyilkosait először felmentették, majd 2014-ben elítélték, de a megbízó kilétére nem derült fény. Esztemirova gyilkosait a mai napig nem ítélték el. Emellett mind az újságírók, mind a jogvédők állandó nyomás alatt vannak, utóbbiak zaklatására gyakran azt a 2012-es törvényt használják, amelynek értelmében a külföldről támogatást kapó civil szervezeteknek külföldi ügynökként kell regisztrálniuk.

Natalja Esztemirova, 2009 (irakly.info)

4. Korrupció

A putyini Oroszország olyan maffiaállam, amelyben politikusok, az „erőstruktúrák” (katonaság, rendőrség, titkosszolgálat) képviselői, putyinbarát oligarchák, és bizniszmenné avanzsált köztörvényes bűnözők alkotják a politikai és gazdasági elitet. A 110 legvagyonosabb orosz a nemzeti vagyon 35%-át birtokolja, és a Credit Suisse által publikált Global Wealth Databook kimutatása szerint Oroszország a világ legegyenlőtlenebb állama. Olyan nemzetközi bűnözők, mint a droggal és nőkkel kereskedő, illetve az al-Kaidának fegyvert eladó Szemjon Mogilevics (vagy ahogy Magyarországon ismerték: Szeva bácsi), nyugodtan élhetnek Moszkvában, nem zavartatva magukat az FBI Ten Most Wanted listáján elfoglalt helyüktől.

A CBC januári dokumentumfilmje, amelyben megszólalnak a téma legnevesebb szakértői is, érzékletesen mutatja be, hogy miként részesedett maga Putyin is egészen a ’90-es évek elejétől kezdve a korrupcióból, és hogy hogyan osztja szét a petrorubeleket lojális udvartartásában, illetve küldi Szibériába vagy a másvilágra a vele szembefordulókat, kénye-kedve szerint. Tavaly decemberben Putyin nem volt hajlandó elárulni az újságíróknak, hogy mennyit keres a Rosznyefty állami olajtársaság vezérigazgatója, majd közölte, hogy azt sem tudja, hogy a saját fizetése mennyi. Nem meglepő, hogy az egyébként mintegy ötmillió forintnyi éves fizetése nem hozza lázba, hiszen különböző források szerint 60-70 milliárd dolláros vagyonnal rendelkezhet, különösen a Szurgutnyeftyegazban és a Gazpromban lévő rejtett részesedéseinek köszönhetően.

Putyin palotája a Fekete-tenger mellett. Akár 270 milliárd forintot is érthet. (stavanov.ru)

5. „Szuverén demokrácia”

Ez Putyin habonyárpijának, a nagy bábmester Vlagyiszláv Szurkovnak az agyszüleménye, magyar megfelelője az illiberális demokrácia. Lényege, hogy senki ne szóljon bele kívülről – de belülről se (ld. 3. pont), hogy mennyit lop az elit, hogy hogyan nyomják el a politikai és gazdasági ellenfeleket, illetve a kisebbségeket, azaz hogyan gyarmatosítják a saját országukat. A putyinista rendszert a politikatudomány leggyakrabban a „kompetitív autoriter rendszer” vagy „irányított demokrácia” jelzőkkel illeti, amennyiben a demokrácia Patyomkin-falva mögött a demokratikus normák súlyos és folyamatos megsértése a jellemző.  Peter Pomerantsev képszerű leírása szerint az avantgárd színház világából érkező Szurkov a teljes orosz politikát színpaddá alakította, tetszőlegesen pénzelve és irányítva putyinhű és ellenzéki civil szervezeteket, legyenek azok fasiszták vagy liberálisok. Szurkovnak emellett sikerült kézi irányítású ál-ellenzéki pártokkal feltöltenie a Dumát, és az általa is kreált GONGO-k, azaz government-organized non-governmental organization-ök (államilag szervezett civil szervezetek – ld. még: CÖF) mára eluralták a putyini Oroszország köztereit.

A putyinhű Szuty vremenyi (Az Idő Lényege) neokommunista-konzervatív-ortodox szervezet ünnepli a Krím annektálását, 2014 (yahoo.com)

6. Xenofóbia, homofóbia, antiszemitizmus és antifasizmus

Miközben az orosz(párti) szeparatisták az antifasiszta harc jegyében fognak fegyvert az ukrán állam ellen, a donyecki kvázi-miniszterelnök, Zaharcsenkó nyilvánosan kijelenti, hogy Ukrajnát szánalmas zsidók irányítják. Az oroszbarát oldalakon a cionista Porosenkó-Valtzman ellen uszítanak, és a neonáci Orosz Egység tagjai ott harcolnak a szeparatisták soraiban. Dmitrij Kiszeljov, az orosz médiapropaganda mindenható tótumfaktuma Szaniszló Ferenc legelborultabb műsorait is szégyenben hagyó heti bejelentkezéseiben alig burkoltan uszít a gyökértelen kozmopolita zsidók ellen, de nem fél kimondani azt sem, hogy a melegek még vér- és szervdonornak sem alkalmasak, a szívüket el kell égetni vagy temetni, mert alkalmatlan a normális emberi élet meghosszabbítására.

Putyin alatt melegellenes törvények sokaságát fogadták el helyi és állami szinten, a melegfelvonulásokat reflexszerűen szétverik, és mindez a homofób propagandával párosulva olyan társadalmi környezetet eredményezett, amelyben egyre gyakoribbá válnak a melegek elleni támadások. Az elmúlt években többüket meg is kínozták vagy megölték orosz szélsőségesek. Hasonlóképp, a tűrt vagy támogatott nacionalista csoportok sorozatban követnek el gyűlölet-bűncselekményeket a kaukázusi, közép-ázsiai és afrikai bevándorlók ellen. A Sova Center statisztikái szerint az elmúlt évtizedben 3713 sebesültje és 548 halottja volt a rasszista és xenofób támadásoknak.

A melegellenes közhangulat kialakításában és a homofóbia felszításában a média mellett komoly szerep jutott a putyini politika mellett teljes mellszélességgel kiálló orosz ortodox egyháznak is. Hasonlóan a cári Oroszország uvarovi szentháromságának elvéhez (ortodoxia, autokrácia, nemzetiség), Putyin nagymértékben támaszkodik az egyház legitimáló szerepére. Emlékezetes, hogy a Pussy Riot munkatáborral szankcionált előadása a moszkvai Megváltó Krisztus-székesegyházban arra reflektált, hogy Kirill pátriárka Putyint isteni csodának nevezte. Az eset után törvényt hoztak a „hívők érzéseit sértő” megnyilvánulások ellen.

A politikai támaszt Putyin anyagi támogatással is meghálálja, a Pussy Riot-eset után éppen Kirill pátriárkán fedeztek fel egy nyolcmillió forintos órát, amit az egyház hivatalos honlapjáról még némi retusálással sem sikerült eléggé eltüntetni, és a tényen még a sebtében megszervezett, az „egyházat ért támadások elleni” országos imádság sem változtatott.

Melegtüntetést vernek szét a rendőrök Moszkvában, 2013 (nytimes.com)

7. Média

A 160 milliós országban mindössze egy független TV-csatorna van (Dozsgy TV), amit tavaly januárban egy kisebb botrány után (egy szavazásnál feltették a kérdést, hogy nem lett volna érdemes inkább feladni Leningrádot, hogy százezrek életét mentsék meg) a nagyobb kábelszolgáltatók kivettek a kínálatból. Az Ekho Moszkvi rádiót tavaly februárban vásárolta fel a Gazprom, így az utolsó nagyobb független rádiónak is befellegzett; Lev Sloszberg ellenzéki politikus pszkovi, helyi jelentőségű rádiója maradt még. Sloszberget egyébként augusztusban ismeretlenek összeverték az utcán, miután tudósított arról, hogy titokban két, Ukrajnában megölt pszkovi katonát temettek el a városban.

Tekintve, hogy a televízió az orosz politikai propaganda legfontosabb csatornája, a néhány független és ellenzéki újság, illetve a weboldalak és a blogok nem jelentenek túl nagy kihívást az állami és a putyinista oligarchák kezében lévő médiumoknak. Az ukrán válság óta a háborús propaganda módba kapcsolt orosz média egészen tragikomikus, szürreális arcát mutatja. A legemlékezetesebb talán az a két színésznő, akik közül az első az események gócpontjától függően Kijevben, Odesszában, Harkivban és az oroszországi Novocserkasszkban is feltűnt „aggódó helyi anyaként”; illetve a második, aki az állami tévé adásában hazudta szemrebbenés nélkül, hogy egy hároméves gyereket az anyja szeme láttára feszítettek keresztre az ukrán katonák.

Hasonlóan elvadult elméleteket kanyarintottak az MH17-es járat lelövése köré is (pl.: az ukránok lőtték le, mert Putyin – egyébként több ezer kilométerre lévő – gépét akarták eltalálni). A Kreml az angol, spanyol, arab és német nyelven is elérhető RT tévécsatornán keresztül már exportálja is a konteókból, dezinformációból és relativizálásból álló propagandája gyúlékony elegyét, a külföldi és orosz oldalak kommentszekcióit pedig központilag irányított trollhadseregek árasztják el. Putyin már külföldön is fegyverként használja a médiát, az RT csatorna jelmondata, ”Question more!” (Kérdőjelezz meg többször!) azonban Oroszországban nem érvényes.

Orosz színésznő öt különböző szerepben nyilatkozik az orosz tévének, 2014 (dailymail.co.uk)

+1. Expanzionista imperializmus

A Krím elcsatolása volt az első eset a 2. világháború óta, melynek során egy európai ország területet annektált. De facto azonban a hidegháború utáni Oroszország birodalmi terjeszkedése során számos fagyott konfliktussal gyengítette a saját felfogása szerinti érdekszférájába tartozó országokat (ez oroszul a „közeli külföld”). Abházia (Grúzia), Dél-Oszétia (Grúzia) és Transznyisztria (Moldova) is erőszakos orosz beavatkozás nyomán létrejött báb-kváziállamok. Oroszország emellett fegyveres erőket állomásoztat Örményországban is, ezzel fenntartva a hegyi-karabahi konfliktust a katonailag Örményországnál sokkal erősebb Azerbajdzsánnal. A luhanszki és donyecki orosz(párti) szeparatisták támogatása is ebbe a sorba illik.

A fagyott konfliktusok szerves részei a putyinista külpolitikának, különösebb politikai vonzerő híján ugyanis ezekkel tudja sakkban tartani szomszédait, és gátolni az EU-hoz és a NATO-hoz való közeledésüket.

Putyin központi személyisége az ún. Autoritárius Internacionálénak is, melyben Eurázsiai Uniós szövetségesei – Belarusz és Kazahsztán – mellett Kína, Kirgizisztán, Tádzsikisztán és Üzbegisztán a legfontosabb partnerek (ők tagjai a Sanghaji Együttműködési Szervezetnek), de a katonailag és politikailag támogatott Szíria, Irán, Venezuela és Zimbabwe is ide sorolható. Az autoriter rendszerek fenntartásában és legitimálásában játszott szerepe mellett azonban Putyin nagy kedvvel támogatja a liberális demokráciát elutasító európai szélsőjobboldali (és szélsőbaloldali) pártokat is, annak érdekében, hogy világnézetét tovább népszerűsítse és terjessze, illetve hogy belső feszültségeket keltsen az EU-ban, ezzel meggyengítve azt.

Az elmúlt években az orosz politika nyugatnak szánt propagandája kiemelt témájává tette a melegek helyzetét, támogatást nyújtva számos amerikai és európai fundamentalista keresztény és egyéb melegellenes szervezetnek – tavaly még Prőhle államtitkár is részt vett egy moszkvai rendezvényen. Végül, „demokratikus fertőzéstől” való félelem komoly szerepet játszhatott az Ukrajna elleni orosz agresszióban is, Putyin erővel kívánta meggátolni, hogy az oroszokhoz térben és kulturálisan legközelebb eső Ukrajna demokratizálódása alternatívát mutathasson fel az oroszok számára.

Közvetlenebb katonai fenyegetést jelent Oroszország agresszív erőfitogtatása, így például a NATO-országok légterének rutinszerűen megsértése. Tavaly 100, az idén már 400 ilyen eset történt, legutóbb pedig – a hidegháború óta először –nukleáris rakétát hordozó orosz stratégiai bombázók repültek be kikapcsolt transzponderrel a La Manche-csatorna fölé, megzavarva a polgári légi forgalmat. Mindeközben az orosz légteret egy NATO-gép sem sértette meg.

Putyin Magyarországra érkezik február 17-én. Várjuk őt tüntetéssel, mutassuk meg, a magyar polgárok elutasítják a putyini politikát: https://www.facebook.com/events/1516327451976724/