17 éve dolgozom-önkénteskedem nők elleni erőszakkal foglalkozó szervezetekben és koalíciókban, hallgatom a nők elleni erőszak áldozatainak beszámolóit a kínzásokról, melyeknek a partnerük, majd utána az újratraumatizálásról, melynek az intézményrendszer kiteszi őket. Nem szoktam (és az általam ismert szervezetek sem szoktak) elméleti vitákba bocsátkozni arról, hogy az emberi jogi megközelítésem jó-e, és miért épp azt alkalmazom. Akiknek tudok, tudunk segíteni, érzik és értik, hogy ennek van értelme, a képzéseinken részt vevő, vagy az általunk írt vagy lefordított szakirodalmat olvasó szakemberek pedig megtapasztalják, hogy a megközelítésünk segíti őket a munkájukban, így általában azon az állásponton vagyok, hogy elég, ha teszem, tesszük a dolgunkat. Azok pedig, akiknek valamiért pont az a fontos, hogy minket támadjanak, előbb-utóbb rájönnek: minket támadni nem akkora „üzlet”, és más foglalatosság után néznek.
De változnak az idők: ezek a vélemények az internettel a korábbinál szélesebb közönséghez jutnak el, és (szerencsére) egyre nagyobb azoknak a köre, akik szűkebb szakterületemen, a nők elleni erőszak témában is megszólalnak, ugyanakkor nem a saját, korábban beágyazott szakmai alapjukról pécéznek ki minket (mert ez általában többes-számban történik: legalább egy egész szervezetre utalnak, általában több szervezetre is egyszerre). Ezeknek a „kritikáknak” a megfogalmazói rugalmasabban ugrálhatnak témáról-témára, sokkal felületesebb dolgokat állíthatnak, amik látszólag nem szakmaiak, de valójában igen, anélkül, hogy a saját „szakmai" hitelüket veszélyeztetnék, hiszen nem a nők elleni erőszak a szakterületük. A szakmai előélet hiánya azt is eredményezi, hogy kisebb presztízsveszteséggel kell számolniuk, ha kiderül, a támadásnak nem volt alapja, így sokkal konkrétabban nevesítve támadnak minket, mint korábbi társaik. Ez a szakmai munkát és az eddigi eredményeket nagyobb hatékonysággal veszélyezteti, hiszen érveket és hivatkozási alapot nyújt azoknak az intézményeknek, melyeknek egyelőre – az eddiginél szélesebb társadalmi követelés sajnálatos hiányában – nem érdeke a szakmaiság irányába haladni. Ezért úgy látom, van értelme elkezdeni rendet tenni a feminizmus-szakmaiság-befogadás-kirekesztés témában.
A szexuális erőszak különféle formái kapcsán utóbbi időkben kialakult viták jól rávilágítanak az egyik jellemző érvelési csúsztatásra: ebben a megszólaló összecsúsztatja a feminizmust – úgy általában – és a nők elleni erőszakot (NEE). Előbbiről azt mondhatnánk, hogy mindenki azt gondol, amit akar (ezt azért kicsit árnyalom lentebb, legalábbis a nők elleni erőszak sajátos szempontjából), és természetesen arról is azt gondol, amit akar, hogy kinek a feminizmusát szereti jobban; sokféle feminizmus lehetséges, és majdnem mindegyikben lehet valami. Utóbbinak (NEE) az ismerete azonban szakmai, sőt, ma Magyarországon egyenesen szakértői kérdés. Sajátos, bár szerencsére változó magyar valóság, hogy az emberi jogi alapokon álló, magukat feministának tartó (azaz a nők és férfiak emberi egyenlőségének elvét valló és ezt az elvet a működésükbe tevékenyen beépítő) nőszervezeteken (és talán néhány kifejezetten emberi jogi alapon működő jogvédő szervezeten vagy személyen) kívül Magyarországon egyelőre más nem ért elég jól az utóbbihoz, mint szakterülethez. (Ezért kérik általában a segítségüket képzések, mentorálás, egyéb támogatás terén azok az szervezetek, melyek valóban jó áldozatsegítést szeretnének megvalósítani a NEE áldozatai számára.) A fejlődés lassúsága megmutatkozik abban is, hogy három hullámban széles nő- és emberi jogi szervezeti összefogásokkal kellett lobbizni, és EU-s kötelezettségeket is felvonultatni, majd 2013-ig várni, hogy a Büntető törvénykönyv szexuális bűncselekményekről szóló fejezetét legalább jogalkotási szinten megkíséreljék kiemelni a középkori patriarchális maradiságból. Megmutatkozik abban is, hogy a szexuális erőszak látenciája Magyarországon a 20-74 közötti női népesség körében kb. 415-szörös, azaz ennyi szexuális erőszakból egyet sikerül a hatóságoknak akként regisztrálni, ami valójában. Ez a földrajzi Európában a legalacsonyabb arány. Ld. erről bővebben itt, és itt, és itt, és itt, és itt, és itt, és itt és itt.
Amikor valaki épp a NANE-t vagy a PATENT-et (vagy a KERET Koalíciót) emlegeti ebben a témában, akkor a szakszerűséget erényként látó módon nyugodtan nevezheti (és tekintheti) e szervezeteket és dolgozóikat, önkénteseiket „szakmunkásoknak”, így nem kell azon elmélkednie, hogy ezek bármelyikének elméleti feminizmusával akar-e vagy sem azonosulni. Elég, ha azt eldönti, akar-e szakmai kérdésekben a „szakmunkásokra” támaszkodni. Ha a csapja csöpög, akkor se az episztemológusát vagy a háziorvosát hívja ki, gondolom. Ha majd itt lesz a kánaán, és a rendőrség, az ügyészség, a bíróság, meg a gyámhatóság is annyit fog tudni arról, hogy hogyan akadályozza a munkájukat a nemi erőszak áldozat cselekedeire való fókuszálás, mint ezek a szervezetek, akkor senkinek nem kell majd azon elmélkednie, hogy mondjuk az ügyészség feminizmusa neki megfelel-e, elegendő lesz, ha bízik az ügyészség szakmaiságában, és akkor majd joggal teheti is ezt. (Mint ahogy például Angliában próbálja az ügyészség szakmaiként kezelni a kérdést annak ellenére, hogy korántsem biztos, hogy az angol főügyészség igazgatója feministának vallja magát.)
Most a puszta szakmai tényekre koncertálás kedvéért eltekintek annak részletes kifejtésétől, hogy vajon mikor tudta volna meg az angol ügyészség igazgatója, hogy miért pont úgy kell nemi erőszakot vizsgálni ahogy, ha nem lett volna feminista mozgalom. De az elég biztosnak tűnik, hogy nem mostanra, a feminista mozgalmak kezdetétől eltelt röpke 100 év után. (És ez tényleg röpke, ha figyelembe vesszük, hogy legalább hatezer éves jogalkotást és jogértelmezést kell átformálni). Ez az a pont, ahol a két kérdés kapcsolódik, más pontokon nem szükséges összekapcsolódniuk.
A nők elleni erőszakkal foglalkozó szervezetekbe jelentkező, idejüket, elkötelezettségüket a nők elleni erőszakkal szembeni fellépésre ingyenes önkéntesmunkában felajánló emberek egy része feministának vallja magát, más része nem. A legalább egy éves tanulási folyamat során soha senki nem kéri rajtuk számon, hogy „na, mi van, feminista lettél már?!”. Csak azt, hogy tudjanak bármely áldozathibáztatás nélkül támogatóan és gyakorlati szakmai tudással felvértezve nők elleni erőszak-áldozatokat meghallgatni.
Szóval ha valaki pont a nők elleni erőszakkal foglalkozó szakmai szervezeteket nem akarja szeretni, mert szerinte mondjuk azok nem hiszik el, hogy a nők buliznak, és hogy ez fontos, és „ezért” szerinte ezek nem jó feministák, az egy vélemény, és lehet rajta vitatkozni, ha valakinek van kedve és ideje. Akár arról is lehet vitázni, hogy rossz feminista lesz-e rögvest valaki, ha azt állítja, hogy ő bizony feminista, és ezzel együtt azt gondolja, a nők elleni erőszak áldozatainak jó szándékkal is lehet ártani. De azon, hogy a nemierőszak-áldozat ivászatának fókuszba állítása nem sokat dob a nemierőszak-áldozat hatékony segítésén nem nagyon lehet vitatkozni, mert széleskörű tapasztalat van a világban arról, hogy ha ezt vizsgálják, akkor a nemierőszak-elkövető felmentést kap, ha meg az ő viselkedését vizsgálják (hogy hogyan szemelte ki áldozatát, vagy hogyan nem vette figyelembe az áldozata beleegyezésének a hiányát, hogy milyen trükköket, manipulációt vagy akár romantikusnak beállított erőszakot alkalmazott hogy ezt figyelmen kívül hagyhassa, vagy hogyan használta ki, hogy az áldozata nem tudott véleményt nyilvánítani), akkor elítélést. Ez szakmai kérdés. Akárki is állítja ezt: logikusan, és a tudományosan alátámasztott tények alapján teszi.
Az meg, hogy amúgy ezek a szakemberek milyen feministák, és hogy egyáltalán feministának gondolják-e magukat, ehhez képest mellékes, és feminizmusilag sem nem kirekesztő, sem nem befogadó. Ha valaki azt gondolja, hogy szakmailag nem lehet ártani a nemierőszak-áldozatoknak, ha már megvan a jó szándék, és egyben azt is mondja, hogy már a jó szándék meglététől ő ugyanolyan jó szakmunkása a témának, mint azok a szervezetek, melyek ezzel szakértőkként foglalkoznak, akkor egyszerűen téved. Vagy mert nem olvasott még elég szakirodalmat, vagy mert nem próbált még elég sok nemierőszak-áldozatot rendőrségre kísérni, vagy bíróságon képviselni. Ha azt akarja mondani, hogy ő jó feminista, akkor az lehet vitatéma, de csak áttételesen szakmai kérdés (ha esetleg az igazságszolgáltatásban vagy a bűnüldözésben, vagy az áldozatsegítésben dolgozik, vagy ha társadalmi bűnmegelőző kapmányokat tervez). De a „jó feminista” – a nőkre és a társadalomra gyakorlolt mérhető hatáson kívül (azaz hogy növekszik-e tőle a pl. a nők joghoz való hozzáférése, vagy csökken-e a férfiak és nők közti egyenlőtlenség) – olyan elméleti kérdés, amelyben a NANE és PATENT nem szokott sem kirekesztőleg, sem befogadólag megnyilvánulni. Nincsen ugyanis olyan illúziójuk, hogy „A Feminizmus” letéteményesei, és általában örvendeni szoktak annak, ha minél több verzió hallható.
Míg arra e szakmai szervezetek nem szokták maguknak a jogot vindikálni, hogy meghatározzák, mi a „kizárólag jó feminizmus”, a „jó nyomozás” mérhető az ügyfelekkel való munkán keresztül és célzott kutatásokban. (Itt lehet erről olvasni, szakmunkások írta szakirodalom, azt nem tudom, egy episztemológus mit szólna hozzá, de az áldozatok és a felelősebb szakemberek haszonnal forgatják: http://www.nane.hu/kiadvanyok/kezikonyvek/rendszerbe_zarva.pdf.) A NANE és a PATENT gyakorlati segítséget nyújtó, nem elsősorban elméleti kérdésekkel foglalkozó szervezetek. Munkatáraik, önkénteseik azt hallgatják nap mint nap, hogy konkrétan mikkel hárítják el a nők elleni erőszak áldozatait a rendőrök, ügyészek, bírók, gyámhivatalok, igazságügyi szakértők. Ezt a gyakorlati tudást próbálják meg visszaforgatni a jogfejlesztési munkába és a képzésekbe, amelyeket szakembereknek szerveznek. A szélesebb társadalom hárítását tükröző megnyilvánulásokat pedig a szélesebb felvilágosító tevékenységükbe próbálják visszaforgatni: ezekből tudják meg ugyanis, hogy mely társadalmi előítéleteket kell még lebontani.
Ezeknek az előítéleteknek közös jellemzője, hogy az áldozat viselkedését vizslatják. Ittak-e; hogyan voltak felöltözve; kint mertek-e tartózkodni az utcán sötétedés után; elég határozottan álltak-e ellen, de nem túl határozottan-e; megmondták-e világosan a volt partnerüknek, hogy már soha többé nem fognak rá gondolni se, nemhogy lefeküldni vele, lehet, hogy csak félreértette; volt-e képük a 46. zaklató üzenetre válaszolni, hogy hagyják már őket békén, mert ha igen, az bizony a zaklató biztatása; minek engedték be a volt párjukat a lakásukba; miért nem akarták beengedni a volt fiújukat, nem csoda, hogy felbőszült, hisz ő megmondta, hogy csak beszélgetni akar; minek mentek hozzá a férfjükhöz, ha most meg nem akarnak vele szexuális életet élni; ha tegnap még hajlandóak voltak, hogy képzelik, hogy ma nem – egyáltalán, mit csináltak ők mint áldozatok, és nem azt, hogy: mit csinált az elkövető. Ezt nevezi a jogalkalmazás az áldozat közrehatása vizsgálatának, és úgy ragaszkodik ahhoz, hogy elengedhetetlenül szükséges a „korrekt feltáráshoz”, mint kutya a farkához. Mi azzal dolgozunk, hogy ehelyett mire van (volna) szükségük az áldozatoknak a saját elmondásuk és a mi jogérvényesítési tapasztalatunk szerint ahhoz, hogy (jog)védelmet kapjanak a legalapvetőbb jogaikat illetően. Kétségtelen: három részmunkaidős jogászzal, három részmunkaidős pszichológus-szociális munkás segítővel, és 6-8, éveken át önszorgalomból képződő, ellenszolgáltatás nélkül dolgozó segélyvonalas munkatárssal, s valójában – bár ez állami feladat lenne, a külföldi támogatóknak pedig nem prioritás a tipikus „átlagügyek” képviselete – nulla állami támogatással nem tudják ellátni az ország mintegy 35 ezer szexuális abúzus áldozatává tett 15 év alatti leányát, sem az ország évente közel 112 ezer szexuális erőszak áldozatává tett, sem az ország évente mintegy 187 ezer párkapcsolati fizikai erőszak áldozatává tett nőjét. Mint az e szervezetekben aktív munkatárs, mondhatom: ha valakinek kétségei volnának azzal kapcsolatban, hogy tudjuk-e, hogy nem tudunk mindenkinek segíteni: tudjuk, és sajnáljuk. Nem azért sajnáljuk, mert azt hisszük, hogy csak a mi dolgunk volna és lelkiismeretfudalásunk van, hanem mert a mai magyar intézményi szemléletmód mellett minden segítség kevés, így nyilvánvaló, hogy az áldozatok túlnyomó többsége nem kap szakszerű segítséget. Mi azonban legalább ezeknek a lányoknak és nőknek a bűnüldözési, igazságszolgáltatási, gyermekvédelmi és egészségügyi intézményekkel kapcsolatos tapasztalataiból indulunk ki. Eközben a feminista szemléletmód segít nekünk megérteni, hogy ez miért strukturális jelenség, és a feminista módszertant beépítő speciális kutatások alapját képezik annak a tudásunknak, hogy mire figyeljünk, és hogy miért kell a nőket meghallgatni. Hogy mások minek vallják magukat, az a munkánk és az áldozatok szempontjából mindegy. Az nem mindegy, hogy mit üzennek valójában az elkövetőknek, az áldozatoknak, és az áldozatokat ellátni köteles intézményeknek.
A magam részéről nagyon örülök, hogy már elfogadott(abb) a nők elleni erőszak témája, vagy általában a nőtéma meg a feminizmus, és többen, vagy akár sokan aktívak szeretnének lenni ezek tematizálásában és a nők elleni erőszak különböző formáinak megszüntetésében és megelőzésében. De nem lehet meglepődni rajta, hogy enyhe csalódást okoz, ha ez a friss erőforrás, amire olyan nagyon szükség volt már, hatékonytalanul és végeredményben az áldozatok rovására mozgósul. A feminizmusról tehát vitatkozzon bárki elméleti alapon, ha akar, csak lehetőleg ne a nemierőszak-áldozatok bőrén próbálgatva az elméleteit.
Wirth Judit
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.