Április 2-án, a hagyományokhoz hűen, Manchesterben tartották meg a brit pártvezetők választás előtti vitáját. Először a viták történetében nem csupán a három hagyományos westminsteri párt (Konzervatívok, Munkáspárt, Liberális Demokraták) vezetői vettek részt, de a Farage-féle UKIP, a Zöldek és az etnikai pártok (a walesi Plaid Cymru és a Skót Nemzeti Párt) is helyet és időt kaptak arra, hogy szavazásra buzdítsák a tévénézőket. A legkeményebb vita az egészségügy és a bevándorlás voltak, mindkét fő pártvezető, David Cameron miniszterelnök és Ed Miliband munkáspárti miniszterelnök-jelölt is korlátozásokat ígért a bevándorlásban. A UKIP-es Nigel Farage megint mindenkinél messzebbre ment, a Skót Nemzeti Párttól érkező Nicola Sturgeon pedig azonnali közönségkedvenc lett, a vita után a Google -ön a "Szavazhatok-e skót jelöltre?" a leggyakoribb keresések közé került Angliában

(Fotó: Guardian)

A brit közszolgálati ITV hagyományosan Manchesterből közvetített, moderált miniszterelnök-jelölti vitája történelminek is nevezhető. Akármerre fordultak eddig a politikai folyamatok, az ugyanis eddig mindig biztos volt hogy a vitán három ember vesz részt: a három fő westminsteri párt képviselője. Így volt ez egészen eddig az évig, amikor nagy részben a bevándorlásellenes UKIP népszerűségének növekedése folytán vita indult arról, bevegyék-e vezetőjét Nigel Farage EP-képviselőt a vitázók közé. Közben azonban a UKIP mellett a Zöldek is feljöttek kissé, az ITV végül úgy döntött, hogy minden jelentősebb kispártot bevesz a vitába, és így jöhet a UKIP vezetője is.

Elmúlttizenháromévezés, keményen dolgozó kisemberek

A vita első súlyponti kérdése természetesen az államadósság és a megszorítások voltak. A Munkáspárt miniszterelnök-jelöltje Ed Miliband - régi baloldali család sarja - megpróbálta a teljes vita folyamán szembesíteni azzal Cameront és kormányát, hogy a radikális megszorítások, és az állami-szociális szférából történt, brit szinten ijesztően drasztikus elvonások az elmúlt években az ígéretek ellenére sem jártak az államadósság teljes eltűnésével. Pedig kormányra kerülésekor Cameron éppen ezt ígérte, szó szerint azt, hogy az államadósságot ennek a ciklusnak a végére nullára csökkentik.

Épp ez volt az oka annak, is, hogy a brit miniszterelnök nem igazán akart kiállni semmiféle vitára, ugyanis ettől a céltól még távol vannak. Való igaz, hogy a brit gazdaság Európához képest dinamikusan fejlődik, és hogy a drasztikus megszorítások következtében az államháztartási hiány a 2015-16-ra négy százalékos szinten állt be, az államadósságot ez vajmi kevéssé érintette, az továbbra is 80% körül mozog.

A brit zöldek, a Munkáspárt és a Skót Nemzeti Párt éppen a megszorítások miatt támadhatta hatékonyan a vitán Cameront. Natalie Bennett, a Zöldek vezetője arra is felhívta a figyelmet, hogy a közkönyvtárak és az időskori ellátás leépülése munkahelyeket és a társadalmi jólétet is veszélybe sodorták az elmúlt ciklusban. A zöldek éppen azzal növelték meg nemrég nagy mértékben a támogatottságukat, hogy a látványosan túlterhelt közegészségügy kérdésére hívták fel a figyelmet. A Munkáspárt vezetője, Ed Miliband is ezt tartotta központi témának a vita során, stabil, ígérete szerint kiszámítható közszolgáltatássá tenné az egészségügyet.

Cameron a vádakra szinte minden esetben elég gyengén válaszolt. Általában azt hozta föl, hogy a brit baloldal 1997 és 2010 között mértéktelen hitelfelvétellel "tönkretette a brit gazdaságot", amelyet ők úgy hoztak ki a válságból, hogy mindeközben a keményen dolgozó brit átlagpolgár adóterhei nem növekedtek.

Míg Miliband főleg a megszorítások hatástalanságával vádolta a miniszterelnököt, addig Bennett és Sturgeon is felhívták rá a figyelmet, hogy a megszorításokból nyert többletbevétel általában éppen a brit felső elithez és bankházakhoz vándorolt.

"Nem az észt bárpultos okozta a válságot, hanem a politikusok"

A közelmúlt brit politikáját ezek mellett a kérdések mellett természetesen leginkább az utóbbi években nagyon sokat vitatott bevándorlás foglalkoztatta. Ugyan erről manapság nagyon sokat beszélnek, de az újonnan érkezők kisebb-nagyobb mértékű elutasítottsága és a szigorúbb bevándorlási szabályozás követelése körülbelül 1964 óta rendszeresen kimutatható a felmérésekben. Az idén mégis rekordmértékű volt azoknak a brit állampolgároknak az aránya (77%), akik azt mondták, a bevándorlók letelepedési és segélyezési szabályain szigorítani kell.

A UKIP vezetője, Nigel Farage tulajdonképpen az egész vita során, minden kérdésnél a bevándorlást és az EU-t tette felelőssé a problémákért. Szerinte a deficit és az államháztartás kezelése egyszerűen megoldható lenne az Európai Unió gazdasági közösségének elhagyásával, hiszen az szerinte csak a befizetéseket viszi, hasznot nem hoz. Farage a vitán még a szokásosnál is radikálisabb hangnemet ütött meg, a brit médiát két ízben is sikerült nagyon felháborítania: először, a közegészségügyi vitarészben azt mondta, hogy 

ha esetleg az EU-n kívülről a rendszerbe bejelentkező HIV-fertőzötteket nem látnánk el, mindjárt egyszerűbb dolgunk lenne

Majd mikor ennek és az EU-ból való kilépésnek a kapcsán Sturgeon nekiment Farage-nak, felemlegetve, hogy a befizetésekhez mérten London milyen keveset juttat vissza Skóciának, Farage azzal replikázott hogy egy EU-ban maradásról szóló esetleges népszavazásnál biztosítani kell azt, nehogy "a dörzsölt skótok" külön szavazzanak Angliától, és így a 3 milliós országrész szavazatai jelentősebbé váljanak, mint az angolokéi.

Farage ezenkívül, picit meglepő módon, főleg az EU-n belüli bevándorlást támadta, a muszlim kérdést szinte fel sem hozta. Állítása szerint az EU egyik legnagyobb bűne volt, hogy 2004-7-ben

felvett soraiba egy sor nagyon szegény posztkommunista országot, ahol mint Romániában például, gyakran a brit átlagjövedelemnek csupán tizedét keresik az emberek.

Farage szerint ez behozhatatlan lemaradás, a brit állam pedig nem vállalhatja a felelősséget azért, hogy eltartsa ezeket az embereket.

Farage-nak ezúttal is a zöldpárti Bennett válaszolt a legradikálisabban. Felhívta a UKIP vezetőjének figyelmét arra, hogy a felszínes demagógiát el kell utasítani, a gazdasági problémákat pedig

nem a lengyel bébiszitter vagy az észt bárpultos, hanem a brit politikai elit okozta.

A bevándorlás magas elutasítási számaira egyébként minden brit nagy párt beadta a derekát, és néhány hete a tory-k és a liberális demokraták mellett a munkáspártiak is bejelentették: kormányra kerülésük esetén korlátoznák a bevándorlóknak nyújtott szociális segélyt. David Cameron bejelentette, hogy tervei szerint, aki az országba érkezése után hat hónapig nem talál állást, annak el kell hagynia majd az Egyesült Királyságot. Elmondta továbbá hogy minderről Brüsszelben is egyeztetéseket folytatott, és álláspontjuktól a konzervatívok nem tágítanak. Farage erre azt jegyezte meg, hogy Merkel, aki szerinte "valójában Európát irányítja", emiatt kizárással is fenyegeti a briteket, a szabad munkaerő-áramlás elvének megszegésére hivatkozva, és Cameron valójában kudarcot vallott az uniós fővárosban. Farage viszont arról győzködte vitapartnereit, hogy egy dologban mindenképpen egyet kell hogy értsenek vele:

AZ EU jelenlegi szabályozása nem engedi Nagy Britanniának, hogy ura legyen saját határainak.

A Munkáspárt vezetője egyúttal saját tervét is előadta. Miliband nemrég azzal keltett figyelmet, hogy az addig bármiféle bevándorlási korlátozást elutasító pártját az ügyben "megfordította." A baloldal választási ígéretei közé így bekerült, hogy az országba érkezésük után a bevándorlók három évig nem kaphatnak majd munkanélküli segélyt. Cameron, főleg Farage-nak replikázva leszögezte, teljesen biztos abban, hogy erről a kérdésről meg tudnak egyezni az Európai Bizottsággal is.

Az esélyek

A vita utórezgései meglepő eredményeket hoztak. A kis pártok közül a várakozások ellenére nem a zöldpárti Natalie Bennett hanem a skótokat képviselő Nicola Sturgeon jött ki a vitából legnépszerűbbnek, mivel többször is keményen nekiment Farage-nak és Cameronnak a megszorítások kérdésében, és a bevándorlók többségének jogait is leginkább ő képviselte a vitán a legvehemensebben. Sturgeon egyik legfontosabb kijelentése volt, hogy bármiről is kívánnak népszavazást kiírni, azt nem tehetik meg úgy, hogy a végeredményben nem ért egyet Wales, Észak-Írország, Skócia és Anglia szavazóinak többsége. Amennyiben például Anglia, ahol a lakosság túlnyomó többsége él, kihátrálna az EU-ból, szerinte elfogadhatatlan ha ebbe akarata ellenére "belerángatná" Skóciát is. Sturgeon pártja, noha eredetileg közeledett ahhoz, hogy a brit Munkáspártot támogassa nemrégen kizárta a koalíciót velük. Ezzel Milibandék nehéz helyzetbe kerültek, ugyanis a sikertelen elszakadási népszavazás ellenére a Skót Nemzeti Párt olyannyira megerősödött, hogy az északi grófságokban tulajdonképpen kisöpörheti az angol Munkáspártot.

Az este legnagyobb vesztesének Cameron mellett a Liberális Demokraták vezetőjét, Nick Clegget tartották. Ugyan Clegg pártja koalícióban kormányoz a konzervatívokkal, de mivel a westminsteri választási rendszerben a választási koalíció nem létezik, csak a választás utáni, parlamenti, Clegg a vitán élesen nekiment Cameronnak. Ez nem bizonyult helyes taktikának, ugyanis például az államadósság kérdésében olyan dolgokért is kritizálni próbálta a miniszterelnököt, amelyet annak idején a LibDemek is támogattak. Érdekes még, hogy viszonylag agresszívebb stílusa ellenére Ed Miliband népszerűsége a vita után is nagyjából változatlan maradt.

Mindent egybevetve az aktuális előrejelzések szerint a május 17-i választáson még bármi megtörténhet. A legutóbbi becslések a legvalószínűbbnek azt tartják, hogy egyik vezető párt sem lesz képes majd elérni a parlamenti többséget, így ismét "hung parliament" alakulhat ki az országban. Ebből technikai parlamenti koalíciók, illetve új választások útján lehetne majd csak kilépni. Nagy kérdés, hogy a skótok végülis hogy szerepelnek majd, illetve jó eredmények esetén a kis pártok néhány képviselője hajlandó lesz-e akár Cameront akár Milibandet kormányzáshoz segíteni.